Ellentétek

4. fejezet

Az sms! Ki lehet az? Izgatottan ébredtem, és egyből megnyitottam az üzenetet.
"Ez a te számod, Emma?
Puszi: Ritu"
Örültem, hogy szereztem még egy barátot, de kicsit szigorú voltam magamhoz, mert nagyon nem az én súlycsoportom ez a lány.
Szánalmas vagyok... Miért hittem azt, hogy Marci az? Ugyan mit akarhatna tőlem?
Saját magam lepem meg azzal, hogy egy ilyen fiút kitüntetek a figyelmemmel.
Válaszoltam Ritának, felöltöztem, és vártam a zongoratanáromat a nappaliban.
Az utolsó óráink egyike volt, így többnyire csak kezdetleges dalokat játszottam el újra, és nevetünk a régi emlékeken.
Hamar vége lett, és moziba készülődtem a lányokkal.
- Szia, Fruzsi! Szerinted mit vegyek fel? - kérdeztem tanácstalanul a telefonban a délutáni programra utalva.
- Azt a fehér ruhát, szerintem. Amelyiknek van egy masni a hátulján. Nagyon szép vagy benne. Viszont én nem tudok menni, úgyhogy kérlek, mondd majd a többieknek is!
- De az a fehér túl elegáns, nem? Inkább egy inget veszek szoknyával - gondolkodtam, nem is ügyelve a későbbi információra, és kinyitottam egy másik szekrényt.
- Figyelsz te rám?
- Igen, azt hiszem a vékony virágos ingem jó lesz kemény anyagú fehér szoknyával nem? - közben magamhoz próbáltam a szettet, és a tükörben nézegettem magam.
- Hahó! - beszélt Fruzsi a vonal másik végén - Randizom Danival!
- Hogy mi van? - kérdeztem vissza egyből, mivel felkeltette az érdeklődésem. - Tényleg?
- Nem, te bolond! Valamit ki kellett találnom, hogy rám figyelj. Csak velük megyek találkozni, és gondoltam te nem szívesen jönnél a múltkori után.
- Inkább a mozi - nevettem kínosan. - De azért jó szórakozást! Majd találkozunk.
- Puszi - ezzel letettük, és egy ultragyors zuhanyzás után felvehettem a már kikészített ruhákat.
Begöndörítettem a hajam, és tettem fel egy leheletnyi púdert az arcomra.
Mikor csengettek, lerohantam a nappaliba, felkaptam a fehér szandálom, és menni készültem, de természetesen anyámnak fel kellett bukkannia...
- Emma, nézz csak ide! - nyikorgott a hátam mögül, mire vonakodva felé fordultam. Hogy lehet, hogy mindenhol ott van?
- Nagyon csinos vagy! Hová készülsz?
- Moziba a lányokkal. Itt várnak az ajtó előtt - próbáltam utalni arra, hogy elengedhetne már.
- Akkor mars a szobádba, és tegyél egy kis színt a szádra! Addig beengedem őket.
Felsiettem a szobámba, jobbnak láttam, ha nem vitatkozom vele, mert még a végén azt hinné, randizni megyek, és nem akarom kirúzsozni magam.
Kerestem egy halvány rózsaszínt, felkentem a számra, adtam neki egy kis fényt, és leszaladtam a lépcsőn.
- Mehetünk! - kiáltottam, és hamarosan már az utcánkból is kiértünk hatalmas megkönnyebbülésemre.
- Fruzsi nem jön - meséltem, miközben buszra szálltunk.
- Miért? - kérdezték többen is.
- Hát, őszintén szólva... megjelentek a régi barátai, és most még lázadóbb lett, mint volt - meséltem, ők pedig csendben hallgattak. - Mostanában egyre többet lóg velük.
- Nem azzal a Marci sráccal? Ő az nem? Vele járnak? - kérdezte egyik barátnőm, és hirtelen nem tudtam, mire vélni a kérdést.
- Nem, dehogy! Nem járnak. De Marci is a társaság tagja...
- Jó is, hogy nincsenek együtt! Azt hallottam, elég agresszív a pasi, és senki sem ismeri igazán - susogta egy másik, és majdnem rákérdeztem, hogy honnan hallotta, de nem illik kíváncsiskodni. Titokzatos... Hm.
- Szerintem nagyon szexi - mondta a legfiatalabb közülünk.
Szerintem is! De ezt ők nem tudhatják meg.
A mozinál vettünk üditőt, és popcornt, és már mentünk is be a terembe.
***
Az alig kétórás mozifilmet izgatottan néztük végig, aztán csacsogva mentünk ki a pláza azon részébe, ahol az üzletek vannak.
Nézelődtünk egy darabig, aztán beszélgettünk egy kávézóban, és kora este elindultunk haza. Összességében egész tűrhetően éreztem magam, de valami nem stimmelt... Nem olyan a lányokkal lógni, mint azelőtt. Valahogy másak lettek. Vagy talán én kezdek teljesen, véglegesen megőrülni?
A buszmegállónál elbúcsúztunk, aztán hazakísértem a csapatunk legfiatalabb tagját, és a háztömb másik oldalán - mintegy megkerülve azt - folytattam utam hazáig. Még sosem jártam arra, viszont elég jól tájékozódom a budai utcákon, és ebben a képességemben bízva vállaltam be a plusz utat, csak nem számítottam arra, hogy idő közben besötétedik annyira, hogy az orromig sem látok el.
Egy kivilágított helyhez közeledtem, és közelebb érve tudatosult bennem, hogy az egy kocsma. Igyekeztem a részeg emberek beszólásait figyelmen kívül hagyva elhaladni, de az egyik srác túl bátorra itta magát.
Elállta az utam, és bármennyire is szerettem volna, nem volt esélyem kikerülni. A társai nevettek rajta.
- Kérlek, had menjek tovább! - próbáltam szépen kérlelni, de nem használt. Egyre több ittas ember csoportosult körém, én pedig sikítani terveztem.
Hogy történhet ez meg Budán? És miért pont velem?
- Kérem, hagyjanak békén - mondtam egyre hangosabban, hátha valaki odabent meghallja.
- Naa, cica! Gyere, megmutatom milyen, mikor a maci bemegy a málnásba! - próbált elcsábítani a fiatal fiú, és egyre közelebb jött.
- Mi folyik itt? Takarodjatok! - utasította Marci az embereket, és nem akartam elhinni, hogy komolyan ő ment meg... Haragos arca eltorzult, és szokatlan megnyilvánulása megerősítette bennem azt a tényt, hogy hirtelen haragú. Agresszív lenne? Még nem ütött meg senkit... Nem értem, miért mondták ma délután.
Határozott kiállása és hangos beszéde miatt az embertömeg elszállingózott, azonban a nyomulós alak csak akkor tűnt el, mikor Marci egy gyilkos pillantással rá nem kényszerítette. Talán félt tőle?
- Te meg mit keresel itt? Egy hercegnő ne járkáljon errefelé ilyenkor! - mondta lekezelően.
- Örülnék, ha nem mondanád meg, mit csináljak, és mit ne! Igazán hálás vagyok, amiért segítettél kilábalni a helyzetből, de azt hiszem, itt elválnak útjaink.
- Harapós kedvedben vagy? - nevetett, de mellettem sétált. Úgy tűnik, ismét hazáig eljön velem...
- Nem, csak nem kedvelem, ha valaki ok nélkül bunkó velem, aztán egyszer csak megment.
- Biztos lehetsz benne, hogy többet nem fordul elő - grimaszolt, és vastag ajkait mosolyra húzta.
Kisebb csend után nem bírta megjegyzések nélkül, úgyhogy az öltözékem pécézte ki.
- Mindig így öltözködsz?
- Hogy? - értetlenül néztem rá, aztán végig néztem magamon is.
- Ilyen...elegánsan. Mintha mindig egy királyi találkozóra készülnél.
- Szeretem a szép ruhákat, és van stílusom, ellenben veled, aki mindig csak feketét hordasz - szúrtam oda, de nem teljesen gondoltam át a mondatot, pedig mindig megfontolom a válaszaim.
- Talán nem láttál még elégszer - kacsintott, de valami keserűség ott rejtőzött a szemében.
- Te részeg vagy? - kérdeztem, miután a gondolatain mosolyogni kezdett.
- Nem. Én nem iszom alkoholt - nevetett, és megint úgy beszélt, mintha tudnom kellett volna.
Közben megérkeztünk a kapunkhoz, és egy csomó kérdésem lett volna hozzá, de esni kezdett az eső...
Pont jókor.
- Öhm... Ha gondolod, itt megvárhatod, míg eláll az eső - mutattam a kapunk tetején lévő kis esőellenzőre.
Válaszolni készült, én pedig befelé, és ott akartam hagyni, mert megérdemli, azok után, amiket mondott, de anyám megint a legjobb pillanatban jött ki...
- Fiatalok, befelé! Egy kis zápor, hamarosan elmegy, de addig is, jobb száraz helyen.
- De... - kezdtünk volna ellenkezni mindketten, de nem érdekelte.
- Semmi de! Indulás - betessékelt minket, és én szárazon - mert beálltam az esőmentes zónába -, Marci pedig csurom vizesen - mert ő pedig nem - pihegtünk az előszobában.
Nagyon zavarban voltam, és magamban szidtam az anyám, amiért a kezébe vette a dolgokat.
Apám nagyban dolgozott még, anya pedig levetkőztette a bunkó, mégis vonzó fiút, és ráterített egy plédet, miután a kanapéra parancsolta.
Ennyi mindent még értem sem tett, szóval leesett állal figyeltem az eseményeket.
- Szóval, ki a fiatalember? - jött be anyám a nappaliba két bögre teával.
- Marci vagyok - nyújtotta a kezét, de anyának nem esett le, hogy kezet akar fogni, ezért a kezébe nyomta az egyik bögrét. Hangosan felnevettem, mire sikerült felfognia a szituációt, és bemutatkoztak egymásnak.
Nagyon nagy mázlim volt, mert nem zavart tovább minket, viszont aggasztott a tény, hogy Marcival kettesben kell ülnöm a kanapén.
- Még soha nem csinált nekem teát - suttogtam neki, mire elnevette magát. Azta! Mintha nem is ő lenne. Megfiatalodik az arca miközben mosolyog, és kis nevetőráncok gyűrődnek a szeme sarkába. Egy másodpercig tartott a megfigyelésem, és nagyjából a jó kedve is, mert lefagyott a mosoly az arcáról, és visszaváltott bunkóra.
- Mennem kell - állt fel, és egy pillanatra azt hittem, megijedt attól, hogy nevettünk egy kicsit. De mi van, ha tényleg így van? Vagy mi ütött belé?
Megköszönte anyukámnak a teát, és a pokrócot, aztán elkísértem az ajtóig.
- Viszlát, hercegnő! - mosolygott, és visszatért a pimaszság az arcára.
Intettem egyet, aztán becsuktam volna mögötte az ajtót. Az eső már nem esett, tényleg csak egy nyári zápor volt.
- Várj! - szólt utánam, én pedig izgalmamban azt sem tudtam, mire tippeljek, mit akarhat.
Bókolhatna, vagy meghívhatna ebédre, vagy csak simán mosolyogjon rám. Nem álmodozhatok egy ismeretlen srácról! De olyan édes...
A hangok a fejemben kezdenek megvadulni.