Ellentétek

67. fejezet

Megjegyzés a rész végén, addig is jó szórakozást a legújabb fejezethez! :)

- Beszéltem Ritával - dobtam be a témát, mikor meguntam a folytonos, hiábavaló kíváncsiskodást.
Marci kicsit közelebb hajolva az állát alá kulcsolt kézfejeire támasztotta, érdeklődve figyelt, mondatomra pedig felvonta egyik szemöldökét. Kicsit mintha meglepődött volna.
- Naa, ezt jó hallani! És mire jutottatok? - megnyugtatott, ahogyan kezelte az egészet.
- Kicsit szomorkás volt a hangulat kezdetben, de meg tudtunk beszélni néhány dolgot, aztán persze pletykáltunk - nevettem.
- Szeretnél pontosítani? Volt valami baja? - kérdezett egyértelműségre törekedve, mert címszavakban nem volt elég neki.
- Oh, igen! Azt hitte, miatta széthullik a társaság, meg hogy ez csak idő kérdése volt...
- És te mit gondolsz erről? - félbeszakított, mintha aggódott volna valamiért.
- Nem igazán tudom - tűnődtem el. - Mielőtt megismertem volna a csapatot, nem tudom, milyenek voltatok, de tény és való, hogy én is felelős vagyok a történtekért, mert hozzájárultam ehhez az egész felforduláshoz...
- Ugyan már - megint nem hagyott időt nekem gondolkodni, nem értettem, hová sietteti a mondandóm. - Mindenkinek tudnia kellett volna, hogy ez az egész nem fog örökké tartani... Minden és mindenki változik, az élet megy tovább - vont vállat, de a nagy életbölcsesség nem változtatott a helyzeten. Attól függetlenül sem, hogy igaza volt.
- Úgy tudom, ti régebben is egy baráti csapat voltatok. Fruzsi pedig összehozta újra. Nem gondolom, hogy feltétlenül egy nyár alatt kellett volna megreformálni mindent. Mármint, nem Fruzsi részéről, hanem mondjuk az enyémről...  - itt kicsit belezavarodtam, aztán egy nagy sóhajt követően folytattam, Marci pedig meglepő módon türelemmel várt.
- Mióta ismerlek titeket, minden olyan gyorsan történik. Veled is, a többiekkel és a saját életemben is, én meg még meg sem emésztettem a dolgokat, csak élek a semmiben - mondatom végére a szemben ülő fiú elmosolyodott, megint azt a büszke kis görbületet véltem felfedezni az arcán.
- Emlékszel, mikor azt mondtam neked, hogy lazítanod kellene? - bólintottam, de nem sejtettem, mit akar kihozni ebből. Valahogy nem tudtam hozzákapcsolni az előzőkhöz a mondanivalóját. - Nos, sikerült, és hihetetlenül örülök neki, hogy azt mondod, csak élsz a semmiben! Tudtam, hogy csak a megfelelő ingerkörnyezet kell hozzád - kicsit felvontam a szemöldököm, majd hitetlenkedve elnevettem magam. Leesett.
Mikor azt mondta, feszült vagyok, nem tudom elengedni magam és a többi, akkor nem értettem, mire gondol. Most pedig el sem tudom képzelni, mi történhetett velem, amiért nem tudok az akkori önmagam lenni.
Azt sem tudtam eldönteni, tetszik-e ez a valaki, akivé váltam. Vagy válok éppen.
- Erre ment ki az egész? - mondtam szórakozottan. - Nem is én kellek neked, csak magadnak akartál bizonyítani? - vicceltem vele, ő pedig válaszul felhúzta a vállait, mintha ártatlan lenne. Persze közel sem volt az...

- De komolyan, Emma, - kezdte kicsivel később újra, komolyabb hangnemben. - nem kell rástresszelned ezekre a dolgokra. Ahogyan Ritának sem. Van elég baja enélkül is, gondolom. A napokban pedig azt vettem észre, hogy neked is. - bólintottam, de nem voltam képes a szemébe nézni. Nem tudtam, hogy akarom-e, hogy kérdezzen felőle... Nem álltam készen arra, hogy szembesüljek a dolgokkal, amik mind elromlanak körülöttem.
- Ilyen a felnőttek élete - vállait illetve szemöldökeit óvatosan felhúzva próbálta tudtomra adni, hogy ezek a dolgok teljesen normálisak. - Aki akarja, majd tartja a kapcsolatot a másikkal. Akkor fog kiderülni, kinek mennyire volt fontos ez az egész. Ha akarsz valamit, még ha nehezen is, de megteszed - jobbját felém nyújtva ujjait belekulcsolta az enyémekbe, és nem tudtam, hogy Marci tudja-e, mennyire igaz az élet minden többi területére is, amit mond, vagy csak próbál jobb kedve deríteni.

Továbbra is az asztalt kémleltem mindaddig, míg az ujjaimat elhagyva az ő hosszú ujjai meg nem találták az arccsontom, és a járomcsontomat hüvelykujjával cirógatva kényszerített, hogy szemkontaktust létesítsünk.
Nem bírtam, túlságosan szép volt. Ragyogott az arca, zöldes szemei a nem olyan fényes helyiségben sötétebbnek tűntek a normálisnál, de még mindig csodálatosnak tetszettek.
Elnyelt egy bizsergető érzés, miközben éreztem, hogy a mellkasomban szorongó görcs egyre nagyobb lesz, és a torkomig kúszik.
Ha nem szólal meg, biztosan elsírom magam a rengeteg kezelhetetlen érzéstől.
Hihetetlen, hogy addig mintha szavak nélkül beszélgettünk volna!
- Ha mégis feloszlik a csapat, akkor sem lesz semmi... Úgy értem, nem lesz baj. Emiatt senkinek nem szabadna aggódnia. Mindenki felnő, és kész - magyarázta pár másodperces szünetet tartva a mondatai közt.
Hirtelen eszméltem, hogy az arcom még mindig kényeztetve van a hüvelykje által.
Odatapasztottam a tenyerem az övére, és éreztem, hogy elpirulok.
Tudtam, hogy valamit mondanom kellene...
- Te egyébként sem töltöttél velük sok időt mostanában, igaz? - világítottam rá a lényegre, egyrészt azért, mert nem jutott más eszembe, másrészt pedig, mert biztosra vettem, hogy őt csak azért érinti kevésbé érzékenyen a dolog, mert más dolgokra koncentrált.
- Ez sajnos így igaz, de ettől még van néhány évnyi közös múltam velük...
Mikor látta, hogy nem igazán tudok erre mit reagálni, gyengéd pillantásával érdeklődött a szavaim iránt. Nem kapott reakciót, így folytatta.
- Figyelj, ha Ritáéknak családjuk lesz, egészen más körökben fognak mozogni onnantól. Daninak, miután számára is nyilvánvalóan kiderült, hogy nem viszonzod a vonzalmát, semmi oka nem lesz feljárni a városba azon kívül, hogy néha le kell ülnöm vele megbeszélni pár dolgot. Fruzsi pedig... Én nem ismerem az előéleteteket, de talán ezt nyugodt szívvel bízhatod a sorsra. Eléggé úgy tűnt nekem, hogy fontosak vagytok egymásnak - magyarázott, mintha engem csak az nyugtalanítana, hogy mi lesz a társasággal. Akkor rájöttem, hogy nem mondd haszontalan dolgokat, de sejtelme sincsen arról, valójában min gondolkodom...
Jól esett, hogy próbál megnyugtatni a témával kapcsolatban, akkor is, ha néha túl őszinte volt.
- Mondott még valamit Rita a telefonban? - kérdezte feszülten mosolyogva. Talán emiatt szakított félbe az elején?
- Nem különösebben. Úgy értve, hogy olyasmit nem, ami érdekelhetne téged - vontam vállat. - Miért?
Válaszul csak a fejét ingatta, és olyat arcot vágott, mintha nem is lenne érdekes. De tudtam, hogy van valami oka arra, hogy ezt megkérdezze. Vajon mi?