Ellentétek

73. fejezet

Ahogy ültem a helyemen, várva a fájdalomcsillapító hatását, Marcit bámultam, de nem fogtam fel, amit láttam.
Először arra gondoltam, az életem reménytelenül kilátástalan, Marcit is el kell engednem, nem vagyok kíváncsi a felesleges gondjaira, amikkel tovább terhelhetne, aztán egy pislogás után teljesen ellentétes gondolatok környékeztek meg.
Például, hogy nem akarok mást, csak kideríteni, vajon Marci mit akarhat tőlem.
Valami arra késztetett, hogy tegyem félre megint a józan eszem, és ugorjak fejest az ismeretlenbe, mert különben nem tudok rájönni, mi lehet ebből.
Talán most még a jól működő kémián kívül semmi sincs, de ha nem merészkedünk bele, sosem tapasztalunk meg semmit...

Már nem érdekelt, hogy megbánthat, elhittem magamról, hogy majd mindig figyelni fogok a jelekre, és időben észre tudom venni, ha valami nem stimmel.
Tudtam, hogy amit tudunk egymásról, a legapróbb részletek is, teljesen jelentéktelenek lesznek, amikor eszembe jut, hogy nem engedhetem meg magamnak a kötődést, mert rettegek egy esetleges átveréstől. És ez az őrlődés kezdett unalmas lenni.
De ahogy a fejem egyre kevésbé sajgott, rájöttem, hogy kicsit sem érdekelt, mennyire részletekbe menően ismertem Marcit, mindennél jobban akartam őt magamnak, és csak magamnak! Nem volt magyarázat arra, miért gondoltam rá mindig, ahogyan arra sem, hogy mikor változott meg köztünk a kizárólagos vonzalom valami többé. Talán a kezdetektől fogva több volt... Valami furcsa kiváncsiság a másik felé, miközben ott volt az az elhanyagolt taszítás is kettőnk közt.
A józan ész és a testünk szükségletei szétfeszítettek, és abban a helyzetben túl gyengének éreztem magam ahhoz, hogy válasszak. Elvégre magam ellen lázadni nem túl szerencsés.

Nem telt el annyi idő némán, mint amennyinek tűnt, miközben a gondolatok cikáztak a fejemben.
Becsuktam a szemem, és megdörzsöltem azt.
Mikor pislogtam párat, hogy kitisztuljon az általam látott kép, Marci változatlan, kémlelő pillantásával találtam szembe magam.
- Mondj valamit! - kértem, nehogy véletlenül olyat találjak mondani, aminek a következményei végzetesek lehettek volna.
Jobbnak láttam, ha nem bonyolódom bele a korábbi gondolatmenetembe, inkább hallgatnám őt, és kiszolgáltatott helyzetemben nem tudtam mást tenni, csak tovább bámultam rá. Ennyit igazán kérhettem tőle...
- Tudom, hogy nincs minden rendben veled, és ha szeretnél róla beszélni... - nyelt egyet, mielőtt felajánlotta volna a segítségét, én pedig nem reagáltam kapásból. Tudnia kellett, hogy miről akarom kérdezni, és nem elterelni a témát!
Elnéztem róla, majd rövidesen újra visszataláltam az imádott zöld szempárhoz, és felhúztam egyik szemöldököm, amivel tudtára adtam, hogy minek kellene következnie.
Szembe akartam nézni az igazsággal, úgy véltem, több próbatétel már úgysem tudna ártani nekem.
Mindegy, bármit is mondana... Majd utána foglalkozom az életem többi problémájával.
- Én rólad akarok beszélni. Arról, amit Fruzsi mondott, mert sejtelmem sincs, mit jelent az, hogy bűnöző vagy! Fruzsi miért mondta ezt el? És tulajdonképpen mit is csinálsz? Lehetsz csempész, drogbáró, tolvaj, gyilkos vagy maffiafőnök...
Miután egyre rosszabb esetek jelentek meg a szemem előtt, a hangom elhalt, és csak ültünk ott egymással szemben, mint két kisgyerek, akik nem tudják, mitévők legyenek a kezeikkel, és bámultunk egymásra. Ingerlékeny voltam, ahogyan ő is, hiszen nagyon fáradtak voltunk.
- Mit reagálnál, ha ezek közül az egyik lennék? Vagy több egyszerre? - sóhajtott, és eltelt egy teljes perc is talán, mire válaszolni tudtam.
Nem voltam biztos abban, hogy azért beszélt kelletlenül, mert a téma nem volt ínyére, vagy mert nem akart traktálni saját magával, de egyértelművé tette, hogy feszült idegállapotban volt.
Végigfutott rajtam a hideg, nem akartam belegondolni, hogy bármelyik helyzetben is el kelljen képzelnem Marcit. Vagy a közös életünket... Hirtelen nem tudtam csak úgy azt mondani, hogy nem érdekel, és ez megijesztett.
Mi van, ha soha többé nem tudnék úgy nézni rá, mint előtte?
- Fogalmam sincs - vallottam be, mire ő megértően bólintott. Egyre rosszabb előérzetem volt.
Még mindig előttem térdelve kezdett bele a regélésbe.
- Nem igazán mondhattam neked semmit, mivel idegenek voltunk egymásnak, és ami azt illeti, most sem foglak beavatni a részletekbe... - nem hittem volna, de nem mellébeszélt. Őszintén akarta ezt, akárcsak én. Végül is valamikor muszáj volt túlesnünk ezen a beszélgetésen.
Felfogtam, hogy ha a feltevéseim közül Marci valamelyiket is csinálja, nem mondhat el nekem részleteket. Ami tök izgi is lehetett volna, de engem sokkal inkább megborzongatott.
Csendben ültem ott, és igyekeztem nem szétesni.
- Előadhatnám itt a nagymenőt, hogy az éjszakában dolgozom, egy maffia tagja vagyok, van fegyverem meg minden, de ezzel csak mégjobban elijesztenélek - mondta, én pedig halálra váltan ültem vele szemben. Kicsit vacogtam a takaróm alatt, de nem tudtam, bármi látható volt-e ebből.
Most csak példázott, vagy igazat mond?
- És persze nem is fedné teljesen a valóságot... - itt fellélegeztem.
- A könyörtelen igazság az, hogy van egy nagyon jó barátom, a főnököm, és segítek neki megszerezni a pénzét, amiért én is kapok valamennyit - lesütött szemekkel vallotta be, és hirtelen annyi gondolatom támadt egyszerre, hogy nem tudtam, mihez is kezdjek magammal.
Határozottan megkönnyebbültem, hiszen nem hangzott igazán rosszfiúsnak, de felvetett néhány problémát, ami miatt féltettem őt. Verekedni szokott azért a pénzért, vagy netán ölni? Miért pont ő?
Hogyan kezdődött mindez, vagy miért csinálja?
Fruzsi és a többiek miért hiszik, hogy bűnözni jár? Milyen pénzekben utazik a főnöke? És a legfontosabb, ez a Gabi, ha csak egy főnöke van ugyebár, nő vagy férfi?
- Meg kell bíznod bennem, de tudom, hogy ehhez idő kell - nézett rám ismét, én pedig bólintottam. Ennyi telt tőlem.
Mindketten tisztában voltunk azzal, hogy mekkora lépésnek számított, hogy mindezt kitálalta elém, ahogyan azzal is, hogy az összes kérdésemre választ akarok majd.
És az elszomorító tény az volt, hogy jelen pillanatban semmi más nem érdekelt, csak Marci élete. Mert tudtam, hogy ő az egyetlen, aki el tudná velem felejtetni a sajátomat.
Megértettem, hogy minden korábbi vívódása azért volt, mert mérlegelt. Nem akart eltaszítani, és ennek az oka megmelengette a szívem. Talán nem csak a hozzám való vonzódása volt a háttérben.
És hirtelen szükségét éreztem annak, hogy elmondjam neki, mit érzek.
Nem akartam látni benne a rosszat, akit a legelső találkozásunkkor. Azt a fiút akartam ölelni, aki becézgetett engem, és a kedvemben akart járni. Aki randizik, pedig nem szabadna neki, érez, pedig tudja, hogy a vesztünket okozhatja.
Szeretni akartam, éreztetni vele, hogy tényleg nem érdekelnek a körülmények, és végül azért engedtem ezeknek a gondolatoknak, mert mindennél többet jelentett, hogy bevallotta a dolgot.
És tudtam, hogy őszinte volt.
Ő pedig tisztában volt vele, hogy mennyi minden aggasztott engem, és volt olyan figyelmes, hogy nem akart még magával is fárasztani... Vagy csak terelni akarta a témát?
De nem is számít!