Ellentétek

63. fejezet

- Elmentem - kiáltottam hangosan, majd a sminkes táskámmal a vállamon kiléptem a napsütésbe, és sétálni kezdtem Marci háza felé, mert túl korán ébredtem, és nem voltam hajlandó megvárni őt, miközben tűkön ültem.
Hallottam, ahogy anya utánam kiabál valamit, de nem foglalkoztam vele.
Tárcsáztam Marci számát, aki pontosan három csengetés után vette fel.
- Jó reggelt - mormogott a telefonba, és hallani lehetett a hangján, hogy mosolyog, de a szokásosnál mélyebb hangjából ítélve valószínűleg felébresztettem.
Bizsergett a hasam a gondolatra, hogy mennyire szexis lehet a reggeli hanghoz tartozó álmos arca...
- Szia! Éppen feléd tartok, korán kidobott az ágy - kuncogtam, de közben annyira feszült voltam, hogy majdnem elfelejtettem befordulni az egyik sarkon.
- Jó ég, ennyire izgulsz? - hatalmasat ásított, és legszívesebben bemostam volna neki egyet, amiért szemtelenkedett, de túlságosan élveztem a hozzámállását ahhoz, hogy a valóságban képes legyek rá. Meg amúgy sem ütném meg...
- Talán - vallottam be a nyilvánvalót, ő pedig hümmögött.
Kis szünetet tartottunk, azt hittem, visszaaludt, de aztán beleásított a vonalba. Ismét.
- Merre jársz már, királylány? - kérdezte, mintha végig tartani akarná a vonalat, én pedig automatikusan bizseregni kezdtem. Mint mindig és a közelében állandóan.
- Pont annyira vagyok tőled, hogy felöltözz és életre kelj - nevettem, aztán rövidesen letettük, én pedig már sokadjára bántam meg, hogy magasított szandálban indultam útnak.
Biztos voltam benne, hogy Marcinak leesett, hogy nem csak a reggeli találkozó miatt vagyok ideges, de nem kérdezett rá, mert annyira udvarias.
Egyre jobban távolodtam az otthonomtól, és egyre dühösebb lettem magamra, amiért úgy reagáltam előző este a szüleim mondandójára.
Talán nem is akarnak nekem rosszat, és teljesen félreértettem az egészet...

Túl sokáig forgattam az eseményeket feltáró tényezőket az agyamban, mert idő közben már Marci csengőjét nyomtam, és észre sem vettem, hogy melegem van, hogy fáj a lábam, hogy még a reggel folyamán egy teszten kell átmennem, hogy a legjobb barátnőmről még mindig nem tudok semmit, és hogy Marci már ki is nyitotta a kaput.
- Minden oké? - kérdezte, miután a házba lépve azonnal letettem a táskám, és ő még az ajtó előtt állva megölelt.
Nem tudom, hogy abból szűrte-e le, hogy olyan szorosan öleltem magamhoz, vagy abból, hogy a meleg ellenére reszkettem, de tudta, hogy valami nincs rendben.
Nem akartam sírni, nem akartam beszélni róla, csak mindent el akartam felejteni, ezért úgy döntöttem, nem konkretizálom az eseményeket.
Az ölelése mindent kitoloncolt az elmémből; azt akartam, hogy örökké tartson, hogy a mellkasa közepébe fúrhassam az arcom, hogy érezzem a tenyerét a csípőmön és a hátamon, és hogy minden gondolatomat ilyen könnyen eloszlassa. Mindez sajnos egyetlen rövidke percig tartott, mert aztán eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen.
- Nem igazán - válaszoltam korábbi kérdésére.
Szomorúan mosolyogtam, aztán jobb keze felvándorolt a lapockámig, majd elemelte azt a testemtől és hüvelykujjával végigsimította az arccsontom vonalát.
- Ezért jöttél el otthonról? - megkönnyebbültem, hogy nem azt kérdezte meg, mi történt, mert akkor biztosan nem tudtam volna megállni, hogy elbőgjem magam... Így inkább csak bólintottam, ő pedig egy újabb ölelésbe vont. Ismét!!
Azt hittem, beleolvadok az ő testébe.
Szerettem volna azt hinni, hogy szinte már szokásos módon pihent a mellkasán az arcom, de sajnos túl kevésszer adatott meg ez a kincs nekem, hogy élvezhessem a közelségét.
Kicsit ringatott minket, miközben a gerincemen futtatta fel és le gyakorlott ujjait, én pedig teljesen önkívületben voltam tőle.
Hogy lehet valaki ennyire tökéletes?
A hidegrázás, ami minden mozdulata után újra és újra végigfutott rajtam, kezdett régi ismerőssé válni.
- Semmi sem alakul a legjobban - sóhajtottam, és felfelé kukkantva az arcát kémleltem, ahogyan ő is próbált lefelé tekinteni, de ismét el kellett távolodnunk, mert képtelenség volt olyan közelről szemkontaktust létesíteni. Teljesen be tudott burkolni a hatalmas kezeivel és imádtam a széles vállait is.
- Elmondtad nekik? - nemlegesen ráztam a fejem, ő pedig megértően bólintott, de nem kérdezett többet, csak úszkáltunk az egymás szeméből áradó hihetetlen mennyiségű nyíltság és őszinteség keverékében.
- Bocs, hogy felébresztettelek - mosolyodtam el pár másodperccel később, mikor az állvonalát, majd az arccsontját kémleltem.
- Ezért megérte - kacsintott, és a hajam a fülem mögé tűrte, majd mindkét kezével a csípőm támasztotta, és hagyta, hogy nekidőljek. A csípőcsontom támasztott ki, így az övéhez képest apró tenyereimet a mellizmaira simítottam, úgy néztem őt. - Amúgy sem alszom túl jól nélküled - mormolta szégyellősen, és az arcomhoz hajolva megpuszilta azt.
Meglepve álltam ott, és nem tudtam, hogyan lehetne még ennél is cukibb...
Éreztem, hogy elpirulok, és másfelé kellett pillantanom, annyira zavarba hozott.
- Nem kellene még indulnunk? - néztem a falakat, hátha találok egy órát, de esélytelennek bizonyult a szánalmas próbálkozásom, ugyanis Marci jobbjával gyengéden megfogta az állam, és maga felé fordította a fejem. Szemben találtam magam egy önelégült, vigyorgó szélhámossal...
Aki elvette az eszem.
- Talán még van egy percünk - hajolt közelebb, én pedig játékosan az ellenkező irányba dőltem. Mikor már nem tudtam hátrébb hajlítani a felsőtestem gerinctörés nélkül, ő az engem támasztó kezét a hátam közepére csúsztatta, hogy jobban kitámasszon, és ez megmosolyogtatott. Láttam a szemében azt a kis csillogást, amit imádtam; mintha egy oroszlán követné a prédája mozgását, tudva, hogy nemsokára becserkészi.
Megéreztem leheletét a számon, az orrával megsimította az enyémet. - Megcsókolhatlak? - súgta csillogó szemeivel, egyértelműen kihasználva az alkalmat, hogy egy gyenge pillanatomban kapott el.
Ez a kérdés azonban annyira meglepett, hogy a lélegzetem is benntakadt.
- Szeretném - nem is tudom, hogy sikerült kinyögnöm, de azt követően végre megtörtént a pillanat, ami ezernyi idegsejtemet aktiválta.
A friss, mentolos ízű ajkai puhán nyomultak az enyémekhez, és együtt óvatos mozgásba lendültek teljes szinkronban, mintha összeolvadtak volna.
Hatalmas tenyerét az arcomra fektette, újra megsimította az arccsontom, és annyira élveztem, hogy sírni tudtam volna tőle.
Minden amit tesz velem ez a fiú, annyira intenzív, még akkor is, ha az a világ leglágyabb és édesebb csókja.
Mikor eltávolodott, felegyenesedtünk, és őszinte mosoly villant fel gyönyörű arcán, ahogyan nekem is, és éreztem, hogy megint elvörösödtem.
- Nincs miért piromkodnod, Emma - továbbra is rajtam pihenő tenyeréből áradt a szeretet, és hüvelykujja már a halántékom cirógatta - Annyira jól csinálod - mondta ismét a tekintetembe mélyedve, majd elvette rólam mindkét kezét, és mintha megbánta volna, hogy kimondta a gondolatait, frusztráltan a hajába túrt. Úgy éreztem, hipnotizáltam őt...
- Most már indulhatunk - mondta csintalan modorával, miközben hátrébb lépett, és biccentett az udvar felé.
Határozottan biztos voltam benne, hogy tudta, mit tesz velem!
- Mit csinálok jól? - értetlenkedtem, míg felvette a csomagom és megindult kifelé, egyúttal kilépve a látóteremből a hátam mögé.
Miután megfordultam, vettem észre, hogy az ajtón kívülről fordult vissza hozzám, várakozásteljesen, és az a fránya jókedv pedig úgy tűnt, állandósul köreinkben.
- Azt, hogy elveszed a józan eszem - sóhajtott, mintha nem is szorulna magyarázatra az egész, közben intett, hogy legyek szíves kifáradni az udvarra.