Ellentétek

9. fejezet

- Figyelj, nem tudok most mesélni neked - mondtam sajnálkozva. - Fruzsi már lent vár, én pedig nagyon éhes vagyok.
- Semmi gond, majd legközelebb - mosolygott, tök megértőnek tartottam. - Menjünk le, mielőtt éhen halsz - nevettünk.
Az udvarra érve Fruzsi már grillezte a husikat, nagyon finom illatok terjengtek minden felé.
- Melyikőtök üldözte el Marcit? - kérdezett minket a harmadik lány, mi pedig Ritával csak nagy szemekkel bámultunk. Bármit is mondunk, az nem jó. Nézzük csak, hogyan folytatja...
- Miért? - kérdezte Rita. Úgy látszik nem működik a telepátia.
- Úgy rohant el, mintha megijedt volna valamitől. Pedig azt mondta, meg kell beszélnünk a részleteket a partiról - elgondolkodva magyarázott, mi pedig tanácstalanul egymásra néztünk a sunyitársammal. Hálás voltam, hogy nem köpött be.
***
Kezdett sötétedni, éppen az ablakomból figyeltem Budapestet, és a gyönyörű színeket, amik megfestik a várost. Lejátszottam magamban a Fruzsinál történteket, felidéztem a lányokkal való csacsogást, és a grillezett hús fűszeres ízét... Összefutott a nyál a számban.
Nyugaton a nap elhaló sugarai már egyre kevésbé világították meg a várost, és imádtam nézni, ahogy esteledik, de valami kizökkentett. A telefonom csörögni kezdett, én hirtelen fordultam meg, és mikor el akartam menni a készülékért, megbotlottam. A mobil rendületlenül zajongott, én pedig négykézláb másztam el a komódig. Fájt a térdem, nem igazán szoktam szerencsétlenkedni, biztos voltam benne, hogy a naplemente vette el az eszem. Vagy egy fiú, akit elképzeltem a naplementében, és akihez meghatározhatatlan érzések fűznek.
- Haló? - Fruzsi neve díszelgett a kijelzőn, nem számítottam rá.
- Szia. Nem jössz át?
- Nem ma van a buli? Én nem igazán szeretnék részt venni...
- Ugyan már - noszogatott. - Nem is igazi buli, csak beszélgetünk, társasozunk, meg zenét hallgatunk.
- Isztok?
- Nem.
- Ki van ott?
- Csak a kis társaság, meg Emil pár haverja - remek, tehát Heni is ott van...
- Nem tudom, Fruzsi - sóhajtottam, mert nem volt valami jó előérzetem. - Még ajándékot sem vettem...
- Nem baj, egy tábla csoki bőven elég. Az biztos van otthon. Itt találkozunk! - ezzel letette.
Miért kell mindig mindennek úgy alakulnia, hogy véletlenül se tudjak Marci nélkül lenni? Nem bírom elfelejteni, és mintha Fruzsi szándékosan akarna minket egymás mellett tudni... Nem szabad beadnom a derekam, nem szabad beleesnem Marciba. El kell őt felejtenem, és a legjobb módja ennek az, ha ma este nem megyek sehová.
"Ugye nem akarod megsérteni Emilt azzal, hogy nem jössz el?"
Sms Fruzsitól, mintha csak kitalálta volna a gondolataim. Eszembe jutottak Heni fenyegető szavai. Még egy ok, hogy otthon maradjak. De tényleg nem akarom megsérteni az ünnepeltet... Ahj!
Elkezdtem készülődni, aztán egy nagy tábla csokival útnak indultam.
Fruzsi engedett be, aztán bementünk a nappaliba. Odaadtam az ajándékot Emilnek, köszöntöttem a többieket, és amíg a többiek befejezték a társast, én Ritával beszélgettem a konyhában.
- Szóval, mi van Marcival?
- Semmi - vontam vállat, próbáltam úgy tenni, mintha nem tudnám, mire akar kilyukadni.
- Jártok? - kérdezte kicsit hangosan, mire többen is felénk kapták a fejüket.
- Csendesebben! Nem akarom, hogy kihallgassanak - intettem le gyorsan a lányt. - Egyébként nem járunk - suttogtam, és nem állt szándékomban többet elárulni.
- Akkor mi volt az a kis akció? - mosolygott, és szerencsére suttogóra fogta ő is.
Nagyot sóhajtottam, belekezdtem a regélésbe. Ahogy haladt előre a sztori, egyre nagyobb szemekkel meredt rám a velem szemben álló fiatal lány, és halvány mosoly rejtőzött a szája sarkában, mikor a mondandóm végéhez közeledtem.
- És ennyi. Nem járunk, én sosem járnék egy ilyen alakkal - mondtam, habár gondolatban az ellenkezője vetült elém, hiszen az utóbbi időben magamhoz nem hű dolgokat csináltam túlnyomó részben.
- Szóval kavartok, csak egyikőtök sem tudja, hogyan kezelje a szitut, igaz? - egész jól összefoglalta a lényeget magában, ebben biztos voltam, de azt csak reméltem, hogy Marci azért bunkó, mert nem tudja kezelni a helyzetet. De miért ne tudná? Pont ő? Ugyan már...
- Nem kavarunk! Én senkivel sem kavarok! Kikérem magamnak - mondtam felháborodva.
- Nyugi, hercegnő - nevetett. - Nem kavartok, csak vonzódtok egymáshoz. Így megfelel?
- Nem tudom, hogy érted ezeket. Ő biztosan nincs összezavarodva miattam, hiszen minden csajt megkap, akit csak akar... És abban sem vagyok biztos, hogy vonzódunk egymáshoz. Mi csak... Nem is tudom. Nem igazán tudok kiigazodni ezen az egészen.
- Figyelj, én nem tudok neked tanácsot adni Marcival kapcsolatban, hiszen még nekünk, a barátainak, se mond el mindent. Ismerem, és ilyen viselkedést még nem nagyon produkált, ezért gondolom, nem tudja hová tenni a veled történteket. Nem szeretném, ha hamis ábrándokat dédelgetnél, ezért annyit tanácsolhatok, hogy ne hidd, hogy esetleg érez valamit, mert Marci nem szokott érzelmi kapcsolatba bonyolódni... Ezt az évek alatt megfigyeltem. Vigyázz vele, kicsi lány - nyomott egy puszit az arcomra, és leült a többiekhez társasozni.
A konyhában ácsorogtam, megemésztettem a hallottakat, és próbáltam összefoglalni magamban a dolgokat. Kellene egy Marci nevű mappát nyitnom az agyamban, beledobálni mindent, és elraktározni valahova mélyre...
Undokoskodás, előítéletek, kedvesség, csók, részegség, figyelmesség, megtévesztés, idegesítő, zavaros, vonzó, megfejthetetlen... Ilyesmi címszavakkal teli lehetne tömni az új mappát az agyamban.
- Emma, gyere, új kört kezdünk - szólt Fruzsi, mire felocsúdtam bambulásomból, és beszálltam a játékba.
- Ki nyerte az előzőt? - kérdeztem, mikor bábut választottam magamnak.
- Heni - mormogta válaszul Marci. Bólintottam, és dobtam a kockával.
- Szerintem a kékek túlerőben vannak, úgyhogy megnézhetnéd a mezőkártyát - javasolta Emil, mikor tanácstalanul néztem a játéktáblára. Marci és Heni is kékekkel voltak, és már az első körben nagyon elhúztak.
- Szerintem támadd meg Marcit - adott újabb tanácsot valaki más.
- Igen, ő sarokba fog szorítani, ha nem lépsz - tűnődött Emil, én pedig egyre inkább úgy éreztem, mintha igazából mindent tudnának, és direkt ránk vetítenék a társasban játszott szerepet. Vagy csak kezdek üldözési mániás lenni...
- Nem foglak békén hagyni - mosolygott Marci, és tudtam, ő is pontosan érzi a többiek tanácsaiban a titkolt dolgainkat. Mondhatnám, hogy titkolt viszony, de nem az! Ugye?
- Hmm - gondolkodtam. - Szerintem az lenne a helyes megoldás, ha én elmennék balra, majd fel, Marci pedig Henivel a másik irányba - szúrtam oda, és egyáltalán nem csak a társasra céloztam. Kezdett izzani a levegő, ugyanis Marci vette a lapot. És természetesen vissza is vágott. A többiek pedig mit sem sejtve az egészből, latolgatták az esélyeimet a játékban.
- Rossz ötlet, hercegnő. Abban semmi jó nincs, ha elmenekülsz, én pedig úgyis meg foglak támadni, hiszen ez a játék lényege... Mi abban a vicces, ha menekülsz? Te nem vágysz izgalomra? - kicsit mintha feszült lett volna. Nekem pedig nem kellett ennél több, robbant a bomba. Mi az, hogy játék?! És mi az, hogy ha elmenekülök, úgyis megtámad? Izgalom?? Köszönöm, nem kérek többet!
- Tudod, én nem az az ember vagyok, akivel csak úgy játszadozhatsz, és igenis a másik irányba megyek, mert elegem van ebből az egészből - keltem ki magamból, és az asztalra támaszkodva felálltam.
Marci is ideges lett, ő is felpattant, és kiabálva válaszolt.
- Ezt hívják unalmasnak! Ha így akarod, menj, de többet ne erőszakold rá a hülye sárga katonáidat a kékekre!
- Elegem van! Visszataszító és arrogáns vagy - ingerült köszönés után elhagytam a szobát. Nem érdekelt, hogy a többiek rájöttek, nem csak a játékról beszélünk. El akartam menni, örökre elfelejteni azt az idegesítően nagyképű fiút, aki az imént játékszernek nevezett - persze elég átvitt értelemben -, és leunalmasozott. Ahogy kinyitottam az ajtót, hallottam Heni undorítóan vékony hangját, amint alpári stílusban megkérdi, mi bajom lett hirtelen. Egyébként síri csend volt, és zaklatottan kiléptem a hűvös utcára.