Ellentétek

54. fejezet

Egy budai étterem parkolójában ácsorogtam, vártam, hogy Fruzsi kiszálljon, és bemenjenek.
- Én még telefonálok egyet, de ti... - kezdtem volna a menekülési haditervet, mikor végre üres volt az autó, de Fruzsi szigorú pillantással illetett.
- Mi a bajod? Összevesztél Marcival, vagy mi? Megint titkolózol? A temetésen oda sem jöttél! Mi ütött beléd?
- Semmi bajom, csak telefonálnom kell - vontam fel a vállam, mire ő duzzogva bement az étterembe Emillel.
Bűntudatom volt. Nagyon. Valahogy haza kellett jutnom, ezért elkezdtem sétálni a parkolóban valami menekülőutat keresve.
A bejárat előtt dohányzó ismeretlenek mellett álltam meg, hogy megkérdezhessem tőlük, milyen alkalomból vannak itt, hátha nem a temetésre jöttek, de ekkor egy váratlan meglepetés lépett ki az ajtón.
Amint meglátott, felszaladtak a szemöldökei, és közelebb jött hozzám.
- Emma - ejtette ki formás ajkain a nevem, mikor megállt szorosan előttem.
- Igen, én vagyok - néztem fel rá.
- Mit keresel itt? - nézett mélyen a szemembe, mire nyeltem egy nagyot, és próbáltam volna válaszolni, de ekkor megjelent mellettünk Dávid és a barátnője, szóval nem tudtam szóhoz jutni.
Izzott a levegő kettőnk közt, de nem tudtam, hogy pontosan mitől. A düh és a vágy is közrejátszhatott. Ha nem avatkoztak volna közbe, érdekelt volna, hová lyukadunk ki Marcival...
- Szia, Emma - mosolygott rám a fivér, és széttárta karjait, egyfajta kérdésképp, hogy esetleg megölelném-e.
- Sziasztok - köszöntem nekik, miután Marciról elkaptam a pillantásom, és megöleltem mindkettőjüket. - Részvétem - suttogtam halkan Dávid fülébe, amire kicsit jobban szorított magához.
Marci nem tágított mellőlünk, sejtettem, hogy folytatni szeretné a beszélgetésünket.
- Itt vannak apámék, lenne kedved megismerni őket? - kérdezte az idősebb testvér, ami eszembe jutatta, mit mesélt Marci Dávid szándékáról.
Kétségbeesett pillantásomat elkapva, a segítségemre sietve helyettem válaszolt a magas srác, akivel már egy hete nem találkoztam, és iszonyúan hiányzott a közelsége.
- Ami azt illeti, éppen beszélgettünk - köszörülte meg a torkát, mire Dávid felkuncogott.
- Ugyan, lesz még időtök rá, tengernyi - ekkor integetni kezdett valakinek. - De nézd, már itt is vannak - kacsintott rám, és beinvitálta a körünkbe a számomra akkor még ismeretlen embereket.
- Szia, apa, Csilla - biccentett a középkorú férfinak Marci, majd a nőnek is, aki az előbb említett férfiba kapaszkodott.
- Sziasztok, fiúkák - kezdett bájcsevegésbe a platinaszőke idősödő harmincas nő, aki egy szempillantás alatt unszimpatikussá vált a szememben. Tipikusan olyannak tűnt, aki a pénzre utazik, ráadásul a korának nem megfelelően viselkedik, öltözködik és sminkel.
Talán nem csak a külseje taszított vissza, hanem az is, amit Marci mesélt róluk még korábban. Ahogy belegondoltam, hogy az ő kezei közé dobott volna Dávid, kirázott a hideg, és beugrott egy kép, amin húsz évvel később én is platformos cipőben megyek a szoláriumba...
- Mi újság, Hédikém? - adott két puszit a lány arcára, de választ nem várva folytatta. - És ki ez a kis hölgy, fiacskám? - nézett rám a sármos úr, aki mint kiderült, Marciék édesapja.
Egyértelmű volt, hogy ez az egész egy senkinek sem kívánt társalgás, csak az érdekek vezénylik, ez leginkább a szorosan mellettem álló fiú hanghordozásából lett egyértelmű.
- Miért érdekel? - sütött az indulat ebből a párszavas mondatból, mire Dávid kezdett kétségbeesetten kalimpálni, hogy megmentse a szituációt. Persze csak képletesen.
Az apa és fia közti éles pillantásváltás olyan volt, mintha tükörbe néztek volna, hisz a hasonlóság elképesztő volt kettejük között.
A szögletes szemöldökív és a hasonló testtartás egyből szemet szúrt, de a szájtartásuk is kísértetiesen egyezett.
- Ő itt Emma, egy nagyon kedves barátunk - kezdett bele Dávid a terelésbe, mire a szempárbajból elsőként kilépő idősödő úr rám kapta a tekintetét, majd a fejem búbjától egészen a cipőm orráig megvizsgált.
Nem éreztem komfortosan magam, pedig nem tűnt ellenszenves alaknak a férfi.
- Örvendek, Emma. Meg kell jegyeznem, hogy maga nagyon csinos - kezet nyújtva próbált bókolni nekem, mire Marci felhorkant, az apja pedig huncut mosolyra húzta a száját, amitől elállt a lélegzetem is. Mintha csak Marci idősebb verziója lépett volna elém! Ugyan az a mosoly, az arckifejezés, még a kezei is hasonlóan nagyok voltak, mikor megfogtam az egyiket, hogy megcsókolhassa.
- Én Csilla vagyok, édesem - nyújtott kezet a mostoha is, én pedig mosolyt erőltetve magamra megráztam azt. Láthatóan nem tetszett a hölgynek, hogy nekem bókolt a párja, de a hülye is észrevette volna, hogy ezzel csak Marcit akarta próbára tenni. Már tudják, vagy legalábbis az apuka sejti, hogy Marcinak köze van hozzám. És lehetőleg több, mint amennyi egy nagyon kedves barátnak kellene, hogy legyen. Nem tűnt buta embernek.
Csillának nem esett le... Szegény. Még csak nem is szép, nem értem, hogyan lehet egy modellügynökség részese.
Kíváncsi lettem, vajon miért utálhatja ennyire a gyerekeit ez a kifejezetten jó megjelenésű úr.
Marci azt mesélte róla, hogy alkoholista, de nem éreztem rajta piabűzt, csak kellemes kölnit. Borostája szépre volt nyírva, ápoltnak tituláltam.
- Már meséltem nektek Emmáról, ugye emlékszel? - próbálkozott Dávid újra enyhíteni a feszült találkozót.
- Ó, igen, a sminkes lány! - ujjongott az ijesztően szőke nő. - Nos, nem hiszem, hogy lenne kedved most üzletről társalogni, de ha már így együtt vagyunk, odaadom a névjegyem - kutakodni kezdett a kis rózsaszín táskájában, és felém nyújtott egy kis koszos papírcetlit. Mindennek mondtam volna, csak névjegykártyának nem. Egyetlen név és telefonszám szerepelt rajta, majdnem elkezdtem nevetni, de helyette csak illedelmesen megköszöntem.
Elővettem én is a kis borítéktáskám, és bele készültem volna tenni a papírfecnit, mikor szinte sikoltozni kezdett Marci mostohája.
- Uram atyám, ez egy valódi Prada?
- Igen - közöltem megrökönyödve, amiért valaki ennyire beszűkült látókörű egyén tartózkodott a közelemben.
- Jó ízlésed van, kérlek hívj majd fel - nyugtázta, láttam az éhséget a szemeiben, aztán Dávid beinvitálta őket az étterembe, talán azért, mert neki is feltűnt, mennyire gáz volt az egész.
Mielőtt beléptek volna az épületbe, még hallottam, hogy Marci édesapja egy igencsak érzékeny témára kérdezett rá a rangidős fiánál.
- Mi a helyzet a lagzival? - de sajnos már nem hallottam a választ, csak azt, hogy Marci fortyog a dühtől.
Nem egészen tudtam hová tenni ezt a találkozást, kicsit elszörnyedtem Csilla miatt, de közben kíváncsivá is tett, mitől lehet olyan gonosz Marci apja, vagy hogy miért jöttek el a volt felesége temetésére?
- Ez több a soknál - mormogott magában mellettem Marci.
- Talán be kellene menned, Fruzsiék is már itt vannak, ha szeretnél velük beszélgetni - próbáltam kezdeni valamit a haragjával, de csak még jobban felizzott a dühe.
- Mindenki csak ölelget meg sajnálkozik, Emma, még a barátaim is! Miért nem tudnak egy kicsikét diszkrétebbek lenni? - borult ki nekem, és akkor megértettem, hogy mennyire fáj neki ez az egész.
Egyértelmű volt, hogy nem az ölelésekkel vagy a részvétnyilvánításokkal volt problémája, hanem hogy mindig emlékeztette valaki arra, hogy mit veszített el.
- Egyszer kell csak túlesni ezen, utána könnyebb lesz. Mindenki elfelejti, de most az illem azt diktálja, hogy érezzenek együtt veled - világosítottam fel, mire jelentősségteljesen bólintott, és a fejével a bejárat felé biccentett.
Azt akarta, hogy bemenjek vele, és ez sokkal többet jelentett, mint bármilyen szó.
Elfogadta, hogy megjelentem, számított a segítségemre.
- Kerestelek a tömegben... - súgta oda, majd elváltunk egymástól a nagy embersereg miatt.
Nem volt időm sem elgondolkodni rajta, mert odabent Rita egyből megtámadott valamilyen kérdéssel a desszertekről, Marci pedig halkan azt súgta nekem, hogy "még beszélünk".
Nem tudtam, hogy ez már egy békülésnek számít, vagy majd csak később jön a kiakadás, de élveztem, hogy ott lehetek egy légtérben vele, és segíthetem őt ebben a nehéz helyzetben.
- Nos, mi van? Megint kavartok? - bökött meg játékosan a vöröshajú kis teremtés.
- Rita! - teremtettem le, de aztán mosolyognom kellett az arckifejezésén.
- Oké, oké, nem kérdezek, de látom az arcodon, hogy boldog vagy - húzott a többiekhez, hogy kapcsolódjak be a beszélgetésbe.

Boldog karácsooonyt! Még mindig 25-e van, habár mindjárt éjfél.
Azt hiszem, ennek az ajándéknak örültök tőlem a legjobban, szóval igyekeztem.
Remélem, jól telnek az ünnepeitek majd, és kíváncsian várom a beszámolóitokat, hogy mit kaptatok karira!