Ellentétek

59. fejezet

- Min gondolkozol ennyire? - zökkentett ki a bambulásból nagyjából tíz perccel azután, hogy elindultunk az utunkra.
- Hogy miért zavartuk össze egymást ennyire... Hogyan történhetett? Ennyi félreértés egymás hegyén-hátán. Nem tudtam soha, hogy mi van, folyton tippelgettem... Mindig a legrosszabbat feltételeztem.
- Egy idő után próbáltalak ellökni és távol tartani magamtól, hogy könnyebb legyen neked... - nem akartam, hogy újra belekezdjen ebbe, már hallottam párszor, és megértettem először is.
- Miközben nem törődtél azzal, hogy én mit akarok! - látszólag meglepődött, hogy a szavába vágtam, de nem érdekelt. Pár pillanatig latolgatta, mit reagáljon, de végül válaszolt.
- Sok hülyeséget csináltam, amikre akkor azt hittem, hogy jót teszek neked vele, de közben magamnak is csak ártottam. Már tudom, hogy neked sem volt a legjobb, és ezért kérlek, ne haragudj! - mindig meghat, amikor bocsánatot kér tőlem, és ez most sem volt másképp.

Pár pillanatnyi csendet követően elvigyorodtam, és megszorítottam a lábamat simogató kezét. Összekulcsolta ujjainkat, mire beugrott egy emlékfoszlány.

"- Emma, azt sem tudod, kivel beszéltem - kicsit felemelte a hangját - Én nem akartam, hogy félreértsd! Nem igazán csináltam még ilyet, hogy kavarok valakivel, aztán...
- Aztán mi? Aztán dobod, és nem érdekel, hogy miket érezhet azok után, amiket mondasz neki? - könnyeim utat törtek maguknak, és kimásztam Marci öléből.
- Én nem kötődök érzelmileg senkihez, én nem randizok, nem akartam, hogy félreértsd - magyarázkodni próbált, de ő is ideges volt, és már amúgy is teljesen összetörte a szívem.
- Undorító vagy, Marci! Szörnyű alak, és soha többé nem akarok veled beszélni! - kiszálltam az autójából. - Hagyj békén! Örökre! Komolyan mondom - ezzel rácsaptam az ajtót, amit behunyt szemekkel viselt, és berohantam a házba, nem törődve a hanghatásokkal, csak felrohantam a szobámba, és zokogni kezdtem. (...) Kidobtam a nyári ruhát, és a bugyit is, amit viseltem aznap, nem érdekelt sem az eszmei sem másmilyen értéke."

- Aznap kidobtam azt a sárga ruhát és a bugyimat is, amit a tisztáson viseltem - jegyeztem meg halkan, szinte mosolyogva az emléken, mennyire buták voltunk.
- Miért? - őszinte érdeklődéssel figyelt rám egy pillanatra.
- Mert utáltalak. Megbántottál, és nem akartam emlékezni a történtekre - ironikus, mennyire nem sikerült kitörölnöm a tudatomból...
- Békén kellett volna, hogy hagyjalak - sóhajtott, majd megint felém lesett kicsit. - De nem ment.
- És miért tartott ilyen sokáig, hogy elmondd nekem, mit érzel?
- Tudod, volt jó néhány félreértésünk a pasijaid miatt, és az, hogy te mit akarsz valójában, kész rejtély volt nekem. Készen állnál egy igazi kapcsolatra velem? - lefagytam. - Tudom, hogy nem egy autóban ülve kellene megkérdeznem, de tekintve, hogy te fogyasztottad el az üdítőt, és neked veszünk újat, na meg a helyzetünk sem olyan hagyományos jellegű, talán megkérdezhetem; lennél a barátnőm? - a torkomon akadt a levegő, pedig már a temetés után kitálalt nekem, mégis újra ugyanolyan nagy hatással volt rám. Érdekelt, mik a tervei velem, de közben kicsit attól is tartottam, bármikor összetörheti a szívem újra. Az érzéseim tovább vegyültek, hiszen mindennél jobban szerettem volna Marci hivatalos barátnője lenni, mégis annyira feszélyezett a gondolat, hogy a munkájáról olyan sok titkolni valója van. Ami ráadásul elmondása szerint kicsit sem családbarát.
- Most szeretnélek megcsókolni - suttogtam, és a szemem le sem vettem Marci mosolygó ajkairól. Amikor beszéd előtt benedvesítette azokat a nyelvével, egy ütemet kihagyott a szívverésem. Magam is meglepődtem, hogy ezt kimondtam...
- Akkor ezt vehetem egy igennek? - jókedve rám is átragadt, mire végre el tudtam szakadni az ajkaitól, és az arca további részleteit vizsgáltam.
- Talán - mosolyogtam, mire megszorította a combom. - Azért szeretném, ha ezt megkérdeznéd úgy is, hogy a szemembe nézel - jegyeztem meg bátortalanul, mintha valami furcsa fétisemet vallottam volna be neki.
- Azért szeretném, ha azt a csókot megkapnám utána - kulcsolta össze újra ujjainkat, miután használta a sebváltót. Indokolatlanul mosolyogtunk mindketten. Szinte éreztem, hogy szétfeszül a szám... És imádtam, amikor a saját szavaimat használta arra, hogy gúnyoljon. Sosem tűnt igazi sértésnek, mert a mondandójának tartalma annyira elfeledtette az utánozós módszerét. Ráadásul én is előszeretettel használtam az ő szavait.