Ellentétek

42. fejezet

- Hazavigyelek? - kérdezte Marci további többórás pakolászás és ruhakupac-kerülgetés után, mikor már tényleg csak a nagyon személyes holmik sorsáról kellett volna döntenie.
- Az alsóneműs fiókot még nem túrtad át - mosolyogtam huncutul, tudtam hogy nem is fog hozzányúlni, mégis valahogy bosszantani akartam, hátha azt könnyebb kezelnie mint a tehetetlenséget.
Sóhajtott egyet, majd kihúzta az említett fiókot.
- Most komolyan válogassam át őket? Ugye viccelsz? - nem bírtam nem elnevetni magam, pedig tisztában voltam a helyzet szomorúságával.
- Ne haragudj, de könnyebb kezelni a szituációt, ha nevetünk rajta - kicsit zavarba jöttem, mikor láttam, hogy gondolkodás nélkül borítja ki a fiók tartalmát a földre.
Valami nagyot koppant, gyanús volt, hogy nem az egyik bugyinak van ekkora súlya... Nem vártam választ, a különös nehezék érdekelt.
Láthatóan nem csak engem, ugyanis a magas fiú egyből a kupac mélyére nyúlt, ahonnan rövidesen egy kis fényes anyaggal burkolt dobozkát vett elő.
- Ez meg mi a szösz? - forgatta a kezei között.
- Ékszertartónak tűnik - hajoltam közelebb, hogy láthassam. - Nem nyitod ki?
- Mi van, ha nem csecsebecse van benne?
- Ugyan mi más lehetne az alsóneműi közé rejtve? - látszólag meggyőztem, mert bólintott és felnyitotta a fényes dobozka tetejét.
Egy kis papírlap tárult elénk, rajta gyönyörű betűkkel Marci neve szerepelt. A kártya túloldalán pár sor állt piros betűkkel formálva, de nem akartam tolakodó lenni, így csak Marci olvasta el.
- Ez a nagyanyámé volt - vette ki az aranygyűrűt a helyéről, és a fény felé tartva vizsgálta.
- Gyönyörű - állapítottam meg, mire Marci rámmosolygott, és a tenyerembe fektette az ékszert.
- Nézd csak meg - közben a papírlapot visszadugta a dobozba. Nem akarta, hogy elolvassam, biztos egy üzenet volt az édesanyjától. Nem mertem rákérdezni.
Egyetlen pici gyémánt volt a sárga foglalatban - legalábbis gondolom, nem egy bizsu darabot őrizgettek ilyen nagyon- , de mégis olyan kifinomult és kecses volt az egész gyűrű.
A kő nem volt túl nagy és pontosan illett a vékony karika mellé.
- Ez olyan, mint a filmekben - adtam vissza a csodaszép darabot a velem szemben álló fiú kezébe, majd hagytam, hogy elcsomagolja az egészet.

- Ennél valamit, vagy sietned kell haza? - érdeklődött Marci kedvesen, mikor már a lépcsőn meneteltünk lefelé. Megbeszéltük, hogy befejezzük a munkálatokat, mert ami hátra van, azt már egyedül kell elintéznie és döntenie a ruhák sorsáról.
- Nincs nagyon késő és éhes is vagyok - morfondíroztam, mire ő egyáltalán nem tűnt meglepettnek, csak az ajtó felé irányított, és előszedte a kocsikulcsát.
- Reméltem, hogy ezt mondod, mert Hédi főztjétől már gyomorgörcsöt kapok - nevettem rajta, pedig szerintem nem is főz rosszul.
- Miért nem csinálsz magadnak kaját akkor te? - érdeklődtem, míg bezárta a bejárati ajtót.
- Nem szorultam rá sosem, hogy magamra főzzek - vont vállat. Végülis igaza van.
- Egy rántotta sem megy? - mosolyogtam.
- Miért neked megy? - kérdezett vissza, ami meglepett. Nem mintha bántónak találtam volna, csak furcsa módját választotta annak, hogy érdeklődjön. És valljuk be, nehezemre esik a kevésbé előnyös tulajdonságaimról beszélni...
- Hát azt még éppen meg tudnám csinálni, de nem szeretek a konyhában ácsorogni - éreztem, hogy elpirulok, nem szerettem magamban, hogy van valami amiben nem vagyok profi, de nem is érdekelt annyira a háziasság, hogy megtanuljak elkészíteni valami bonyolultat.
- Mosogatni már láttalak, de sejtettem, hogy te is hasonló cipőben jársz mint én - már az autójában ülve nézett rám, én pedig vállat vonva döntöttem hátra a fejem a támaszra, rövidesen pedig már úton is voltunk.

- Megkérdezném, hogy hová megyünk, de gondolom úgyis csak meglepetés lenne, miszter rejtély - sandítottam felé óvatosan, láttam rajta, hogy jól szórakozik, de esze ágában sincs válaszolni. - Minden esetre az a hely, ahová legelőször vittél, eléggé tetszett - adtam egy tippet, hátha tényleg elvisz egy újabb randira, és nem csak ismerősökkel futunk össze megint.
- Válaszolnék, kisasszony, de sajnos csak annyit árulhatok el, hogy nem oda megyünk - lebiggyesztett ajkaim láttán kicsit meglepődött, mintha maga sem hitte volna, hogy ennyire szeretnék ott vacsorázni.
- Legközelebb oda viszlek, megígérem - azzal a kezét a combomra csúsztatta a váltóról.
- És az már randi lesz? - magam sem értem, hogyan csúszott ki a számon, amikor csak gondolatban akartam feltenni magamnak a kérdést, de nem mertem oldalra nézni, inkább a kezeit bámultam.
- Tessék? - nem láttam az arckifejezését, szinte elsüllyedtem szégyenemben, éreztem ahogyan lángol az arcom.
- Nem hallgatunk zenét? - muszáj volt felnéznem, valahogy el kellett terelnem a témát, kínos vizekre eveztem, talán éppen egy tabu témánál akartam kikötni újra, mint mindig.
Nem tudom eldönteni, hogy ezzel most csak leégettem magam, vagy nagyon egyértelművé tettem, hogy randizni vágyom vele.
De csak azért, hogy elmondhassam magamról, hogy engem elvitt egy igazi randira, vagy tényleg akarom ezt a titokzatos fiút?
És mégis kinek mondanám el?
Magamban sem bízom annyira, hogy tudjam, mit akarok... Semmi sem biztos, csak hogy a közelében akarok lenni, mert olyankor jól érzem magam, szeretem aki vagyok, és mindez talán azért van, mert szeretem azt, amilyen Marci tud lenni.
- Ne tereld a témát - súlytott le a szigorú pillantása egyetlen másodperc alatt, ugyanis többet nem kaphattam, az utat kellett figyelnie. Hála az égnek.
- Ne haragudj, nem akartam ilyet kérdezni, tudom, hogy ez kínos, nem is szeretnék róla beszélni - szinte könyörögtem, hogy hagyjuk a témát, de ha nem lett volna egyértelmű, kicsit meg is szorítottam a rajtam pihenő ujjait.
Nagy levegőt vett, majd bekapcsolta a rádiót, ezzel eleget téve a kérésemnek.
Nem izzott a levegő, mindent elrontottam. Csendben ültük végig az utat, csak az aktuális popzenék szóltak a háttérben, mindketten a gondolatainkba merülve szorongattuk egymás kezét.
Egy dologban biztos voltam, és nem abban, hogy minden egyes sebváltás után újra enyémek a hosszú ujjai, hanem hogy akármilyen jó pillanatot is tönkre tudok tenni egyetlen megszólalásommal...
És mégis végig fogta a kezem.