Ellentétek

34. fejezet

Üdv! Itt a vizsgaidőszak, érettségi meg minden. Szurkolok azoknak akiknek lesz valami az elkövetkező pár hétben! Addig is itt van egy kis lazítás :)

Az elkövetkező pár napban, majdnem egyhétben, nem igazán törődtem a problémáimmal, Marcival, az egész elmúlt időszakot egy kicsit elfelejtettem. Strandra mentem a csajokkal, moziba Fruzsival, de leginkább anyámmal rohangáltam mindenféle ügyeket elintézni, állítása szerint azért, hogy ha kilépek majd a nagybetűs életbe, akkor el tudjam intézni a dolgaimat. Nem mintha retardált lennék vagy valami, de azt hittem, nem bonyolult dolog csekkeket fizetgetni... De mindegy. Legalább az egyik postai látogatásom alkalmával feladtam a levelet Szabolcsnak.

Este a szokásos családi vacsoránál kiderült, hogy törölték az asztalfoglalásunkat, és a nő akit egyébként normális emberként titulálna el bárki aki először látja, az anyám, jelenetet rendezett, ami csak és kizárólag azért volt ijesztő, mert nem kiabált senkivel, mégis minden alkalmazott tudta, hol a helye és mi a dolga.
Így aztán sikerült egy hatszemélyes asztalnál leülni hármunknak, ami ráadásul a galéria legszebben terített részlete volt.
El kell ismernem, diplomatikus jelenetrendezést még taníthatna nekem! Talán ideje lenne valamit tisztelnem benne a munkásságán kívül.
A csodahárpia, aki az oximoront is lehetővé teszi. Érdekes...
Néha gondolkozom azon, hogy ha mesében élnénk, ő lenne az a szereplő, akiről filmet forgatnak a sztori háttértörténete képpen, és akkor éppoly szerethető gonosz lenne, mintha az eredeti mesében nem is lenne gonosz. Vagy valami ilyesmi. Mint a Demóna.

- Anya - szólítottam meg, miután megkaptuk az italunkat.
- Tessék, kincsem?
- El akarsz küldeni otthonról? - kérdésemre apa felvont szemöldökkel meredt rám, anya pedig nevetni kezdett.
- Ugyan miért akarnálak? Honnan szedted ezt? - próbálta zavarát nevetéssel leplezni, de apám gyanúsan méregette.
- Lehet, hogy butaság, de.... - elakadtam, ugyanis megpillantottam egy középkorú urat helyetfoglalni a szomszédos asztalnál méghozzá Marci társaságában. Sejtelmem sem volt, ki lehet a férfi arról meg pláne nem, hogy mit keres Marcival egy módos étteremben.
Mikor a gondolataim visszatérő hőse észrevett, halvány mosolyt küldött felém, de én nem tudtam reagálni. Az egész meglátjukegymástésmagunkbanörülhetünk-jelenet egy fél percig tarthatott, és mázlim volt, hogy a szüleim nem gyanakodtak, pedig látták már Marcit. Nem tudtam viszontreagálni az újonnan érkező mosolyára, nem feltétlenül akartam lebukni, ellenben kényszerítettem magam a másik irányba bámuláshoz, hogy véletlenül se kezdjenek gyanakodni apáék. A szüleim pedig nem a vendégeket, hanem engem figyeltek. Szerencsére.
Furcsa érzés volt alig egyhét után viszontlátni, arra számítottam, hogy megint minden olyan lesz, mintha nem ismerne vagy valami, de egyelőre nem úgy tűnt, hogy roszabbodott a viszonyunk.
- Szóval... Khm - végig éreztem magamon Marci pillantását, mivel azon az oldalon ült, ahol a szüleim is, velem szemben, csak épp egy asztallal arrébb. - Nem tudtam, hogy miért olyan fontos mostanában az a sok ügyintézés, és hogy kitanuljam ezeket a dolgokat. Azt hittem, valamit terveztek - kezdtem összezavarodni, és túl feszélyezett voltam több dolog miatt is.
- Ugyan már, csak gondoltam segítek az életed megkönnyítésében, drágám - magyarázott anya, közben pedig furcsán pillantott apámra, aki továbbra sem értette a helyzetet. Nem szokványosan viselkedtek...
Vagy mesterkednek valamiben, vagy meghülyültem.

Próbáltam kerülni a szemkontaktust Marcival, még annál is jobban igyekeztem hogy ne érezzek semmit a kialakult helzet iránt, de nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy mennyire örülök, hogy a közelemben van.
Nem bírtam sokáig a szüleim kínos csendben ücsörgését, kellemetlenül mocorogtam a székemen, és vártam a levesemre.
- Megbocsátanátok, ha kimennék a mosdóba? - félig felálltam, úgy éreztem a legmegfelelőbb pillanatot választottam, hiszen Marciék épp akkor adták le rendeléseiket, szóval nem tud egyből utánam rohanni, mégis direkt hangosabban ejtettem a mosdó szócskát, hátha figyelt.
És én mennyire reméltem, hogy figyelt!
- Menj csak, kincsem - intett anya.

Megmostam a kezem, megigazítottam a hajam, és mivel senki sem volt a közelben, szemeztem magammal a tükörben.
Ha sikerült utánam jönnie, had várjon egy kicsit...
Mégis mire számítok? A postás eset óta nem találkoztunk, nem is kerestük egymást, nem is éreztem rosszul magam, nem haraggal váltunk el, ami ritka.
Mit reagálok, ha nem jön utánam? Mi lesz, ha mégis kint fog várni? Most mégis mi van köztünk?
Ez a kérdés foglalkoztat nagyjából azóta, mióta találkoztunk, de újabban az izgalmat a kétely váltotta fel, az idő múlásával pedig csak egyre rosszabb lett a helyzet.

Amikor kiléptem a mosdó ajtaján, Marci behúzott a lépcső takarásába, ami valljuk be eléggé meglepett. Még úgy is, hogy vártam a megjelenésére.
- Így nem látnak a szüleid - mosolygott, én pedig szintén, mivel a jelek szerint minden célzásom és cselekedetem eljutott a tudatáig a lefagyott köszönésképtelen énemtől a célozgató Emmáig. Remek!
- És... mi újság veled? - próbáltam kezdeményezni valami féle beszélgetést.
- Hagyjuk ezt - vont vállat. - Van kedved megszökni? - nem teljesen értettem az egész szituációt, abszurd kérdése pedig közel sem volt a fejemben elképzelt lehetséges kimenetelekhez. Talán az izgalom mégsem tűnt el...
- Hogy érted? - néztem fel magas alakjára.
- Eltűnünk a vacsoráról. Mi már úgyis végeztünk, te pedig okos lány létedre kitalálhatsz valami frappánsat.
- Hogyhogy végeztetek? Később jöttetek, mint mi - akadtam fennt a leglényegtelenebb információmorzsán.
- Csak egy kapucsínót ittunk, és mielőtt megkérdezed miért - kacsintott, én szinte olvadoztam, de nem tudtam eldönteni, hogy a kifejezőeszközei miatt, vagy talán az volt rám olyan hatással, hogy màr lassan a gondolataimban olvas. - A férfi, akivel érkeztem, a tulajdonos, szóval csak egy gyors üzletet beszéltünk meg. Sajnos rohannia kellett, úgyhogy az italom fele még a bögrémben van. Kielégítő volt a válaszom? - de még mennyire! Ha tudná, milyen jól esik a bőbeszédűsége...
- Talán - mosolyogtam.
- Akkor, elszöksz az elegáns vacsoráról a kedvemért? - a kérdés más kontextusba helyezése kissé elbizonytalanított abban, hogy helyes lenne-e itthagynom a szüleimmel töltendő elfoglaltságot.
- Átgondolom - indultam meg anyámék asztala felé, és valóban, Marci partnerének hűlt helyét találtam.
Ahogy közeledtem az elhagyott helyem felé, elejtett foszlányokban egy elnyomott vitának lettem fültanuja, és gyanítottam, hogy az fajult idáig, ami korábban is parázslott közöttük. Vagyis az elküldetésem otthonról. Kicsit rossz előérzetem támadt, de reméltem a legjobbakat.
- Ó, Emma - eszmélt fel apa, a vitájuk pedig abbamaradt. - Nem vártunk meg a levessel, a miénk kihűlt volna, remélem megbocsátod - próbált mosolyt erőltetni magára, de egyértelmű volt a feszültség a levegőben.
- Persze, a gyümölcsleves amúgy is hideg - mondtam csendesen, és nekiláttam. Nem mosolyogtam, mert reméltem, hogy hozzásegít a szökési tervemhez, ha lehangolt vagyok.
Egy pillanatig sem terveztem megfontolni, hogy akarok-e Marcival menni, egyértelműen minden egyes sejtem vágyott az izgalomra. Közben a megrontóm is visszalépdelt a valószínűleg már tök langyos kávéjához. Hogy tud ilyen későn koffeint fogyasztani?
Éreztem magamon a pillantását, de próbáltam nem kontaktust létesíteni, ha mégis összefonódott a tekintetünk, visszafogtam a mosolyt, mert valahogy el kellett hitetnem anyámékkal, hogy nem vagyok jól.

- Nem tudom megenni - dőltem hátra a székemben, és ittam egy korty vizet.
- Hogyhogy? Nem ismerek rád, kishölgy! - mordult fel a velem szemben ülő anyám. Közben Marci szerintem félreértette a gesztusaim, és kicsit idegesen tette vissza a székét a helyére, mielőtt tàvozott.
- Nem érzem túl jól magam - fogtam meg a homlokom, mire a szüleim arca teljesen megváltozott, hirtelen aggódóvá váltak.
- Mi a baj? Hívjak egy taxit, hazamennél? - kérdezett apám.
- Talán napszúrást kaptam. Ha nem haragszotok meg, inkább lepihennék. Ne hívj taxit, majd keresek kint egyet - igyekeztem nem túljátszani a szerepem, de sietni szerettem volna, nehogy Marci itthagyjon.
- Van nálad pénz? Mindegy, adok. Elvigyük azért amit rendeltél? - anyám átnyújtott némi pénzt, majd heves bólogatás után felálltam.
- Köszönöm szépen - adtam puszit mindkettőjük arcára, majd megindultam a lépcső irányába.
Amíg látótávolságon belül voltam, vonszoltam magam, de ahogy a lépcsőre tettem a lábam, lerohantam, az étterem előtt pedig Marcit kerestem a tekintetemmel.