Ellentétek

11. fejezet

Izgatottan készülődtem az első barátként eltöltendő napomra Marcival. Nem tudtam pontosan, mikor jön, és hová megyünk, de egy kényelmes nyári ruhát vettem fel, ami szinte minden alkalomhoz illik. Puha anyaga nem melegít az amúgy is perzselő forróságban, de mégis takar és nőies.
Azon törtem a fejem, amíg várakoztam, vajon hogyan tudnám elengedni magam a társaságában? Pláne, ha csak kettesben leszünk...
Megszólalt a csengő, én pedig lassú tempóban mentem le a földszintre. Nem kell tudnia, hogy tűkön ülve vártam.
- Mehetünk? - arca ragyogott a boldogságtól. Nem hiszem el, hogy ennyire örül... Talán valami más is van a dologban?
- Nem innál valamit? - kérdeztem illedelmesen, mert az ajtóban ácsorogtunk. Egy pillanatra elgondolkozott.
- De, egy pohár víz jól esne ebben a hőségben - ezzel bementünk a konyhába, leültettem, és csend telepedett ránk. Sok kérdésem volt hozzá, és mivel barátok vagyunk, úgy gondoltam, jogom van megkérdezni egyet. Már épp szóhoz jutottam, mikor megszólalt a telefonja, és elnézést kérve bevonult a nappaliba - finoman jelezve, hogy nem szeretné, ha hallanám a diskurzust.
Percek múlva idegesen tért vissza hozzám, egyre kíváncsibb lettem, mi történt.
- Öhm, azt hiszem, ez ma nem fog összejönni - zavarodottan a hajába túrt, és a nagyon érdekes padlóval szemezett.
- Miért? - semmit sem értettem. Vele akartam menni!
- Csak most nem alkalmas, ne haragudj! Mennem kell! - az előszobában értem utol, de megállíthatatlan volt.
Egy gyorsat intett a kapuból, aztán feldúltan a mobiljával babrálva sétált el. Kezdtem aggódni, hogy valamit elrontottam, már annyira kétségbe estem, hogy megkóstoltam a vizet is, hátha az volt a rossz. Benéztem a nappaliba, ott is minden rendben volt, szóval nem volt ötletem, mi lett a probléma hirtelen.
Olvasással ütöttem el az időt, mivel direkt nem terveztem semmit aznapra, szóval egy jó könyv húzott ki az unalom mocskos karmai közül.
Hallottam egy autót leparkolni a házunk előtt, aztán megszólalt a csengő. Leszaladtam, érdekelt, ki jöhetett. A kapuban megpillantottam Marcit, aki a fekete Volvojából szállt ki éppen. Szép kis autó volt, nem mondható nagynak, kerekded formáival kissé nőiessé vált, de a fekete csillogó színe mást beütést adott neki. Illett hozzá. Különleges volt.
- Szia - zavartan köszöntem, szívem szerint kérdőre vontam volna, de illedelmesen vártam a magyarázatát.
- Khm - megköszörülte a torkát, mindketten furán éreztük magunkat. - Szia - végül sikerült egy mosolyt is erőltetnie magára. - Megyünk? - úgy kérdezte, mintha nem tudná, hogy a válaszom egyértelmű igen lesz... Talán félt, hogy visszautasítom? Bűntudata volt a korábbiak miatt? Nagyon nagyon kíváncsivá tett. Folyamatosan azzá tesz...
- Hová? - kérdeztem határozottan.
- Hát, tudod... Korábban elszúrtam, de most itt vagyok érted - mosolygott, széles vállait pedig tehetetlenül felhúzta. Nagyon édes látványt nyújtott, akkor is, ha legalább 2 méter magas volt... Várjunk csak, Marci édes látvány? Jaj.
Nem válaszoltam, csak gondolkodó fejet vágtam, mintha tényleg fontolóra venném az ajánlatát.
- Ahj, kérlek! Menjünk már - feszült, sürgető, izgatott és zavart volt a hangja.
- Rendben van, de be kell zárnom a házat. Várj itt! - utasítottam, aztán beszaladtam a táskámért, bezártam, és beültem a kényelmes ülésekkel megáldott, légkondícionált fekete kisautóba. Az illat bódító volt, el sem tudtam volna képzelni annál jellemzőbbet akkor Marcira és az autójára.
Elindultunk, becsatoltam az övem, és halkan szólt egy rádióadó, de egyikünk sem figyelt rá, csak alapzajként zümmögött. Nem tartottam jó ötletnek megkérdezni, hogy mi történt, úgyhogy próbáltam elterelni a gondolataim.
- Hová megyünk? - kérdeztem halkan, az ablakon kifelé bámulva. Fogalmam sem volt, merre járunk.
- Meglepetés - hangjából hallottam, hogy mosolyog.
- És mikor érünk oda? - felé fordultam, ezt az infót hátha megtudhatom.
- Már nem sokára - nevetett. Szóval ezt sem árulja el. Vagy ő sem tudja? De, egész biztos, hogy tudja.
- Legalább szép hely?
- Gyönyörű - mikor kimondta ezt a szót, megrándult valami a gyomromban. Úgy éreztem, ezt nem csak az úticélunkra értette... Olyan érzékien formálja a szavakat, hogy bármit elő tudna adni erotikusan.
Csendben utaztunk, és a táj bámulása után Marcit figyeltem. Kidolgozott karjait néztem, ahogy az izmai megfeszülnek, mert a kormánykereket markolja. Rengeteg fekete tetoválás éktelenkedett a karja majdnem minden négyzetcentijén, és lassacskán bevallottam magamnak is, hogy életemben először, szeretem valakin azokat a fekete örökrajzokat. Akkor is elfogadom, ha a tudatalattim nem akarja... A vállától a csuklójáig, majd a kormányra font ujjakig mindene tökéletesen, férfiasan szép volt.
Azon tűnődtem, milyen érzés is lehet, amikor azok az ujjak végigsimítanak rajtam, és nem megmarkol és szorít. Biztosan mennyei dolog lehet, a kecses, hosszú ujjak, aztán egy ismerős bizsergés kezdődött az alhasamban, és egy másik a hátam környékén. Tényleg! Mikor Fruzsiéknál voltunk, végigsimított rajtam! Oh, azt hiszem nem lesz ez így jó!
Elpirulva a saját gondolataim miatt, lehajtottam a fejem, a saját ujjaim tanulmányoztam.
Nem kellett sok idő, ismét a sofőrömet fixíroztam. Ezúttal az arcát, ahogyan koncentrált, a haját, amibe néha beletúrt, mert nem látott tőle.
- Miért bámulsz? - hirtelen felém fordult, én pedig sokkot kaptam.
- Én nem... nem tudom - próbáltam nem a leghülyébben kijönni az egészből, de nem igazán sikerült. Marci elmosolyodott, aztán visszafordult az út felé.