Ellentétek

24. fejezet

Szerencsére nem kellett sokáig gyalogolnunk, és elértük az úti célunkat.
A házba érve megcsapott egy kellemes fűszeres illat, és nagyon hangulatosnak találtam a halvány fényt, ami a nappalit világította meg.
Dávid felénk fordult a kanapéról, és egy széles mosollyal az arcán tartott felém. Megölelt, én pedig óvatosan megsimítottam a hátát, miközben részvétet nyilvánítottam neki. Nem tűnt túlzottan meghatottnak, mivel mosolygott, de érezhető volt az egész ház legkörén az a szomorkás hangulat.
- Örülök, hogy eljöttél, és annak is, hogy megtaláltad az öcsémet. Gyere, bemutatom a menyasszonyom - húzott a konyha irányába, ahol egy magas, vékony lány állt a tűzhelynél. Hátulról igazán csinosnak tűnt, hosszú, fekete haja egy szép copfban lógott a háta közepéig. Milyen gyönyörű!
- Drágám, ő itt Emma, akiről meséltem, és Emma, ő pedig Hédi, a csodabogaram - miközben kezet fogtunk egymással, Dávid felült a pultra.
- Örülök, hogy végre megismerhetlek - mosolygott, amiért előbukkant a hófehér fogsora. Semmi hiba nem volt a lányban, gyönyörű vékony arca volt, és olyannyira sötét szemei, hogy nehezen tudtam megállapítani, hol van a pupillája. Igazából nem tudtam rajta kifogásolni valót találni elsőre. Talán a pici melleit, de egy ilyen vékony lányhoz nehezen tudnék óriásiakat elképzelni.
- Én is örvendek - mondtam kedvesen, és akkor esett le, hogy Marci eltűnt mellőlem.
- Csak egy kis bolognait főzök, mert azt gondoltuk, ha Marci hazatalál, talán éhes lesz, de nem jelent gondot még egy fő, ha szeretnél velünk enni - ajánlotta fel egyből Hédi, amit igazán aranyosnak találtam, meg is mosolyogtatott.
- A hercegnők már nem esznek ilyen későn, nemde? - a hang irányába fordultam, és megláttam Marcit a konyha túloldalán a falnak dőlni, mint valami félisten... Az a tipikus "oldalról támaszkodik a könyökével, és a lábait is keresztezi, a lányok pedig elolvadnak a muszklijától" típusú beállás...
- Ugyan már, mindenki tehet kivételeket - biztatott a szakácsnő.
- Ha mindannyian eszünk, semmiképp sem lennék kivétel - mosolyogtam, aztán egy pillanatra kiöltöttem Marcira a nyelvem.
- Ez a beszéd - ugrott le a pultról Dávid, aztán kiment a nappaliba.
- Segíthetek valamiben? - álltam a tűzhelyhez közelebb, és vártam a feladatot.
- Esetleg a megterítésben, köszönöm, de már nemsokára kész - bólintottam, aztán megindultam egy szekrény felé, de Marci rámszólt közben.
- Itt vannak a tányérok - mutatott a hozzá közelebb eső ajtóra. Huncut mosolya megbizsergette a bensőm, főleg, hogy még mindig ugyan abban a pózban támaszkodott. Rajtam gúnyolódik!
Kivettem 4 tányért, aztán az evőeszközöket, a többit pedig Marcira hagytam, addig pedig elmentem a mosdóba.
***
Vacsora közben beszélgettünk egy csomó dologról, többek között Dávidék megismerkedéséről, és a jövendőbeli esküvőjükről is.
- Esetleg eljöhetnétek, ha gondolod - hívott meg Hédi, én pedig elpirulva Marcira néztem, aki csak felnevetett. - Most mi az? Rosszat mondtam? - zavartan nézett kettőnkre.
- Mi nem járunk - magyaráztam, és kicsit kínosan éreztem magam. Mégis mit keresek én Marciéknál, ha nem is járunk?!
- Oh - az arckifejezése viszont egyáltalán nem tükrözött megvetést, inkább mintha egy sejtelmes mosoly bujkált volna a szája sarkában. Furcsa.
- Miért ne jöhetnél attól még, Emma? - kérdezte egy falatnyi néma csendet követően. Meglepett, hogy nem számítok családtagnak, de még barátnak sem, mégis minden áron szeretnék, hogy ott legyek a mennyegzőn.
- Hát, azt hittem, oda csak akkor lennék hivatalos, ha Marci barátnője lennék - mondtam zavarodottan.
- Ó, drágám, addig bármi történhet még - kacsintott rám, én pedig fülig vörösödtem. Jaj, de égő!
- Akkor majd meglátjuk. Még sok idő van addig - zárta a témát Dávid.
Ugye nem arra célzott Hédi, hogy az esküvőig még összejöhetünk? Miért ennyire magabiztos? És miből gondolja ezt?
***
Miután elpakoltunk, és elmosogattunk Hédivel, a jegyes pár jó éjszakát kívánva elvonult lefeküdni.
- Fel akarsz menni a szobámba? - kérdezte Marci, aki egész végig alig szólalt meg. Zavarban volt, nem nézett a szemembe.
- Úgy tudtam, oda senki nem mehet be - mosolyogtam.
- Már úgyis voltál odabent - vont vállat. - De ha akarsz, aludhatsz a kanapén is - kacsintott.
- Szóval én vagyok az első, akit önszántadból engedsz be? - kérdeztem, míg a lépcsőn mentünk fel.
- Igen. Nyugodtan érezd otthon magad - mondta, majd pár lépés múlva a folyosó végén benyitott a szobába.
Nagyjából semmit sem változott, csak valamilyen fajta darabok voltak a földön. Talán egy óra...
Közelebb lépve jöttem rá, hogy korábban említette az összetört dolgokat.
- Ezt fel kellene takarítanunk - állapítottam meg, és nem sokkal később Marci már el is indult seprűért.
- Mi volt ez? - kérdeztem, mikor lehajolt hozzám a lapáttal. Felsöpörtem rá a koszt, miközben válaszolt.
- Egy dísz. Olyasmi volt, mint egy óra, csak nem olyan átlagos - vont vállat.
Amíg levitte a szemetet, én azon tűnődtem, vajon Dávidék mit gondolhatnak rólam, és kezdtem félni attól, hogy Marcival kell töltenem az estét.
- Szeretnél megfürdeni? - kérdezte visszaérve a szobába.
- Öhm - elgondolkodtam. - Nem, köszönöm. Azelőtt fürödtem, hogy Dávid felhívott volna.
- Rendben - mondta, majd leült az ágya szélére. - Na, gyere már ide - mosolyodott el, és az ölébe húzott.
Az arcom pírba borult, és eléggé természetellenesnek találtam az egész szituációt kettőnk között.
- Mi a baj? - ennyire feltűnő lett volna?
- Olyan fura ez nekem...
- Mi fura? Mondd el, mi bánt?
- Csak nem tudom, mihez kezdjünk. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy mi jóban legyünk, és nem tudom, mi lesz ezután. Semmiben sem maradtunk, és tényleg nem akarom, hogy játékszer legyek! Akkor sem, ha már unalmas ezt hallgatnod.
- Nem leszel, Emma! Nyugi - mosolygott, ami kissé megnyugtatott, de még mindig nem teljesen.
- De akkor mi lesz? Továbbra is hangulatingadozásaid lesznek? Nem lehet rajtad kiigazodni, amikor egyszer csókolózunk, és azt mondod, kellek neked, egyszer barát akarsz lenni, máskor pedig szánalmasnak nevezel és hülyének nézel egy együtt töltött nap után. Nem bírom elviselni ezeket, és nem jó, hogy rosszul érzem magam, miután megbántasz.
- Tudom, mik a hibáim. Emlékszem, mikor a kirándulás után összevesztünk, és hihetetlen rosszul éreztem magam, miután kiszálltál az autómból.
- Hogyne... - feleltem hitetlenkedve.
- Hidd csak el! Láttalak téged kitárulkozva, és önfeledten élni! Elengedted magad, és önmagad voltál, szinte szárnyaltál, én pedig összezavartalak! Tudom, hogy nem megfelelően reagáltam, de annyira összetett ez az egész...
- Akkor magyarázd el! Meg akarom érteni - mondtam határozottan.
- A munkám...
- Mi a munkád? - valójában sejtelmem sincs, mit dolgozik.
- Nem fogok neked hazudni, ezért csak annyit mondok, hogy még nem kell tudnod róla. Talán majd egyszer...
- Hát jó - mondtam mérgesen, és felpattantam az öléből. Semmibe nem avat be. Igazából lényegében semmivel sem tudok többet róla, mint bárki.. A szülei elváltak, és az anyukája meghalt. Na jó, ezeket talán senki sem tudja.
- Hé, nyugalom - húzta vissza a kezem, és megpaskolta a mellette lévő helyet.
Végül vonakodva, de lehuppantam mellé.
Annyira kényelmes az ágya... Az ember leül, és késztetést érez arra, hogy ne csak üljön, hanem feküdjön, hogy a puhaság ne csak a fenekét, hanem az egész testét ellephesse.
- Szóval higgy nekem, Emma, és bízz bennem!
- Miért? Neked sincs ötleted arra, mi legyen a folytatás... Nem randizol, nem kezeled fontosként a kapcsolatunkat, és semmit sem árulsz el magadról! Mások vagyunk - mondtam, miközben egy olyan terv kezdett megfogalmazódni bennem, hogy talán még mindig illuminált valamelyest, és másnap reggel csak fogom magam, és elmegyek. Az is lehet, hogy nem fog az egészre emlékezni, de az is lehet, hogy bunkóvá alakul... Vagy valahogy mégis csak segítenem kellene neki az őt ért trauma miatt, nem?
- Nem annyira. Szeretjük a könyveket, azt az egyet pedig különösen is kedvelem, amit itt olvastál a szobámban - mosolygott, és nem hittem el, hogy arról próbál meggyőzni, hogy mi ketten hasonlítunk egymáshoz.
- De nem randizol... És alig tudok rólad bármit is. Mégis hogy működhetne ez? Mi lenne a lényege? Tudom, hogy nem tudsz érezni, nem tudsz megnyílni, nem randizol senkivel, de akkor miért játszuk ezt egymással?
- Talán, lehetnénk jó barátok - próbálkozott, de már megint ott voltunk, ahol az elején.
- Nem, nem és nem! Marci, miért hozod fel ezt folyton? Nem leszek olyan barátod, akit bármikor megkaphatsz, de ezt már megbeszéltük! És nem, nem jó az, ha egyszerűen csak nem hívjuk sehogy, mert akkor is ugyan úgy kihasználnál. Ez nekünk nem fog működni. A munkád miatt, vagy tudom is én, hogy igazából mi a probléma, neked ez túl bonyolult. Azt sem győzöm hangoztatni, hogy te egyszerűen képtelen vagy érzéseket kialakítani. Nekünk nem ez a sorsunk, fogadd el végre te is! Ittál, beszéltél hülyeségeket, holnapra pedig nem fogsz emlékezni ezekre, és újra utálni fogsz, hisz nálunk ez a normális...
- Én nem utállak. Holnap sem foglak, de annyit valljunk már be végre egymásnak őszintén, hogy te sem tudod elfogadni azt a tényt, hogy nélkülem legyél, és én ugyan így vagyok ezzel. Ettől még nem leszel kevesebb a szememben, és emberileg sem. Ha tényleg nem akarsz engem, csak annyit kell tenned, hogy a szemembe mondod, hogy nem akarod többé sehogyan sem a társaságom. Hogy hagyjalak békén örökre. Ígérem, tisztában fogom tartani! - és valamilyen oknál fogva bíztam benne. Minden egyes szavát elhittem. Hogy nem fog bántani, hogy tiszteletben tartja a döntésem, és talán azt is elhittem volna neki abban a pillanatban, hogy ő a Mikulás.
Szólásra nyitottam a szám, hogy megmondjam neki, nekünk ez nem fog menni, de közelebb hajolt, és végigsimított a felkaromon. Bizsergést éreztem, és a hangja cirógatta a fülemet.
- Mondd, hogy soha többé nem szeretnéd az érintésem - ajkait a fülemnél éreztem, ahogy még közelebb jött, és a felkaromról az arcomra csúsztatta a kezét. Gyengéden simított végig az ajkaimon, és búgott a fülembe.
- Mondd, hogy nem akarod többé a csókom, Emma! - apró puszit adott a fülem alá, majd a szemembe nézett.
- Hallgatlak, gyönyörűm!
- Marci - hangom remegett, elájulni készültem, de valami mégis a valóságban tartott. A leheletéből áradó forróság és enyhe alkoholszag olyan mámoros érzést keltett bennem, amitől bizseregni kezdett a szám, ezért beharaptam azt, nehogy megcsókoljam őt, ezzel megadva magam. Talán igaza van... Talán tényleg nem tudunk egymás nélkül meglenni. Talán nem vagyok szerelmes belé, csak simán ő a végzetem. De akkor minek nevezhetném mindazt ami velem történik mióta találkoztunk? Borzasztó érzés a tudatában lenni annak, hogy egy hormonok által vezérelt csitri vagyok, de mégis a szexualitást leszámítva, egyfajta vonzóerő folyton Marcihoz terel vissza. Állandóan rá gondolok, akkor is, amikor épp arról győzködöm magam, mennyire utálom... Hiányzik, hogy idegesítsen, hogy megcsókoljon, még az a furcsa rejtélyes személyisége is, a gyönyörű szemeiről nem is beszélve.
Mi lehet az a dolog, az a munka, az a kifogás, ami miatt ez az egész túl bonyolult nekünk? Nem tud szeretni, és én ennek ellenére bízom abban, hogy majd egyszer talán sikerül neki... De miért bízom ebben? Sokkal könnyebb lenne a menekülést választani...
- Látod, nem tudsz nemet mondani nekem, ahogy én sem neked, és ez így van rendjén - suttogta egyenesen a számra, és be kellett hunynom a szemem, mert másképp biztosan megcsókoltam volna. Nagyot nyeltem, majdnem megadtam magam.
Pontosan akkor megszólalt a telefonja, és fejbe csapott a valóság. Ott ültem, megsemmisülve, félve kinyitottam a szemem, és egy ideges szempárral bámultam szembe. Gyönyörű szürkés árnyalatot vettek fel Marci zöld szemei, és halványan láttam bennük magamat.
- Nyugodtan vedd fel - suttogtam, mire bólintott. Hátra dőltem az ágyon, a térdhajlatom az ágy végében volt, szóval a lábszáram lelógott. Hangosan kifújtam a levegőt, és olyan egyszerű volt azt képzelni, hogy ezzel minden problémám is tova száll...
Amíg Marci egy igazán rövid, tőmondatokból álló beszélgetést folytatott, én végiggondoltam pár dolgot.
A testi vonzódáson kívül köztünk soha nem lehet semmi... Igaz? Mi csak nem tudjuk eldönteni, hogy mi folyik körülöttünk. Mit is érzünk valójában. Vagyis! Ez csak én vagyok, Marci biztosan előre kitervelte, hogyan fog majd átverni legközelebb, és mivel okozhatja a legnagyobb fájdalmat. Te jó ég, és én újra belementem a játékába! De annyira igazat beszélt, hiszen nem tudunk egymás nélkül meglenni... Továbbra sincs megoldás, csak toljuk magunk előtt a problémákat!
Haza kellene mennem, és tiszta fejjel átgondolnom, hogyan tovább. De ilyen későn már nem tudnék beosonni. És mi lesz, ha megtudják, hogy nem aludtam otthon? Ki kell találnom valamit!
- Min agyalsz ennyire, hercegnő? Tudtad, hogy ilyenkor megjelenik egy pici ránc az orrod fölött, amiért ráncolod a szemöldököd? - végigsimított az orromon, mire kisimult az arcom, és eltűnt az összes tudat alatt vágott grimaszom. Felettem támaszkodott, de mielőtt bármit is kérdezhettem volna, felültem. Marci is hasonlóan cselekedett.
- Mit mondok a szüleimnek, ha rájönnek, hogy nem aludtam otthon?
- Valamelyik barátnődnek sürgős gondja akadt, és mikor elmentél, ők már aludtak - nézett rám kérdőn, felhúzott vállakkal.
- Zseni vagy - mosolyodtam el. - Egyébként, megkérdezhetem, ki hívott? - félve lesütöttem a szemeim, reméltem, hogy nem az a rejtélyes telefonáló megint. Fogalmam sincs, honnan volt ekkora bátorságom hirtelen...
- Egy munkatársam. Megtudta, hogy meghalt az édesanyám - mosolygott biztatóan, de nem őszintén, és az államnál fogva felemelte a fejem. Megkönnyebbültem, egy apró sóhaj is kicsúszott a számon. Valamiért egyáltalán nem zavart, hogy nem tudom, mivel foglalkozik. Csak bíztam benne, úgy is, hogy tudtam, bármikor átverhet. És már meg is tette korábban.
- Miért, kire számítottál? Senki más nem tudja, mi történt.
- Hát... Tudod - zavarba jöttem, nem egészen akartam felidézni azokat a bizonyos pillanatokat, amikor közbeavatkozott a telefonja.
- Nem tudom - nevetett fel. - Hihetetlen, hogy egy ilyen szomorú helyzetben is képes vagy mosolyt csalni az arcomra - ezt hangosan kimondta? Boldoggá tett a gondolat, hogy milyen hatással vagyok rá. - Szóval, kire számítottál?
- Volt az a titokzatos telefonáló... - kezdtem, de félbeszakított.
- Ne butáskodj már, Emma!
- Bocsánat - mondtam, kínomban pedig az ajkamat rágtam.
- Szeretnéd tudni, ki volt az? - kereste a szemkontaktust, én pedig próbáltam kerülni, de az új információkért felcsillant a szemem. - Naná, hogy szeretnéd - mosolygott. - Nos, nem terveztem, hogy bárkinek is elmondom, de mivel úgyis tudod, mi történt, jogod van azt is tudni, mi tette tönkre az autóban a pillanatot. Dávid hívott akkoriban elég sokszor, illetve anyám orvosával is beszéltem, ezért voltam ingerültebb, és hát... - elhúzta a száját, mire megöleltem.
- Jajj, Marci! Nem tudtam, ne haragudj! Annyira sajnálom - majdnem elsírtam magam, pedig nem is ismertem az anyukáját.
- Ne sajnáld, már megtörtént - először nem ölelt vissza, de miután befejezte a mondatot, szorosan tartott magához, én pedig simogattam a hátát az egyik kezemmel.
- Nekem bármit elmondhatsz, ha tudok segíteni, megteszem - mondtam a szemébe nézve, mikor kicsit eltoltam őt magamtól.
- Tudom - mosolyodott el egy picit.
- Szeretnél beszélgetni róla?
- Emma, nem vagyok óvodás, fel tudom dolgozni, nem fogok sírni, és nem hiszem, hogy jobb lenne bármivel is, ha beszélgetnénk róla - ezt teljesen megértem, mégis érdekel minden, amit esetleg mondana.
- De jobban megismerhetnélek - kicsúszott a számon, mire rögtön odakaptam a kezem a szám elé, és elnézést kértem.
- Rendben van, kérdezz valamit - sóhajtott, és örültem, hogy megengedi.
- Szóval, nagyon szoros kapcsolatotok volt igaz? - nem tudtam, mit is kérdezhetnék hirtelen, így ez a nem túl eredeti kérdés kapott hangot.
- Igen, itt élt velem. Már meséltem, hogy elváltak apámmal, és anyám volt az egyetlen értelmes személy a családunkban. Ötletem sincs, mit fogok kezdeni a szobájával.
- Segíthetek takarítani, ha szükséged van rá. Meg szeretnéd tartani az emlékeket, vagy kiürítenéd a helyiséget?
- Nem tudom - sóhajtott, én pedig teljesen megértettem, és inkább nem forszíroztam tovább.