Ígérem |Oikawa × Reader - Befejezett|

- 1 -

Oikawa közelebb vonta magát hozzám, ezzel együtt szorosabban is ölelt magához, nem máshol, mint a derekamnál. Arcát a hátamba fúrta, s éreztem, hogy magába szippantja az illatomat.
  - Mondd. Kérdezhetek valamit? - búgta kedves hangon.
  - Persze - szóltam meglepve.
Ezer, meg még annyi dolog kavargott a fejemben, hogy mégis mit szeretne tőlem kérdezni. A szívem gyorsan kezdett el kalapálni.
  - Tanultál a holnapi történelem felelésre?
Azt hittem, hogy abban a pillanatban esek le az öléből, és hagyom ott rögtön.
  - Ennyi? - csúszott ki a számon halkan.
  - [Név]? - ejtette ki nevemet a barna hajú fiú.
  - Csupán azt hittem, hogy valami fontosabbat szeretnél tőlem kérdezni - hangomban szerintem pontosan lehetett hallani, hogy mennyire csalódott is vagyok jelenleg.
Nem azt vártam, hogy hogy megkérdezze akarok-e a barátnője lenni, de nyilván egy olyan kérdésre számítottam, ami sokkal fontosabb lesz nekem. És valószínűleg neki is. Erre ezt kérdezi.
  - Miért ez nem elég fontos? - nézett át karom mellett, miközben tekintetét felemelte rám.
  - Nem - jelentettem ki, kissé túl bunkón is.
  - Most haragszol? - szólt egy sóhajtás mellett.
  - Nem.
Oikawa nem válaszolt az én válaszomra. Helyette, csak lassan elkezdte magát lökni a hintával, így nekem is jutott ebből a mókából.
Percek teltek el. Hosszú percek mentek el azzal, hogy Oikawaval így hintáztunk az éjszaka csendjében. Abban a nyugtató csendben, mely jól esett.
  - Sajnálom - szólalt meg, a csendes idő után - Holnap suli után, menjünk el sütizni.
  - Ma is sütiztünk.
  - Mozi? - ajánlott mást.
  - Nincs kedvem.
  - Menjünk hozzám?
  - Ahhoz sincs.
  - [Név], ne csináld már! - emelte meg kissé a hangját rám - Mi a bajod? Most komolyan azon vagy megsértődve, hogy megkérdeztem azt a kurva történelmet?
Sose emelte még meg rám a hangját. Ezért is ijedtem meg kissé tőle. Attól a fiútól, aki tetszett nekem.
  - Basszus. Ne haragudj, nem akartam így beszélni veled. Sajnálom - szólt hirtelen, s hangjában teljesen hallható volt az aggódalom.
Felállt a hintából, így én kikerültem az öléből, ahol a biztonság teljesen átjárt. Szembe állt velem, majd kezemet megfogta gyengéden. Keze puha volt, tele szeretettel, és melegséggel. Felnéztem mogyoróbarna szemeibe, amik oly' csodálattal bámultak le rám. Egyik kezét felvezette arcomra, majd cirógatni kezdte a bőrömet. Lehunytam szememet a kellemes érzésre, majd egyből fel is nyitottam.
  - Nem haragszol, ugye? Nem volt szándékos - tekintetében ott volt a megbánás amiatt, hogy nem akart engem megbántani.
  - Nem haragszom, Oikawa. Csak fáradt vagyok, és hülyeségeket beszélek. Sajnálom, hogy így reagáltam, nem te vagy a hibás.
  - Értem - szólt halkabban, majd egy puszit lehelt a homlokomra.
Egy telefoncsörgés zavarta meg a meghitt pillanatot. A hang nem az én eszközömhöz tartozott, hanem a fiúhoz. Oikawa egyből nyúlt a zsebébe, és fel is vette, egy szólás nélkül.
  - Szia apu - mosolygott a telefonba - Igen. Nem - itt kis szünet volt - A játszótéren - ismét szünet - Nem, csodálatos volt - ekkor egy mosolyt eleresztve nézett le rám - Rendben, megyek. Szia - mosolygott továbbra is, majd letette a telefont.
  - Apukád volt? - kérdeztem kedvesen.
  - Igen. Üdvözöl téged - nevette el magát. Olyan édes, és szívmelengető nevetése van.
  - Én is őt. Menned kell? - kérdeztem kissé szomorkás hanggal.
  - Igen. Segítenem kell neki pár dologban még. De mindezek előtt hazakísérlek téged - mutatott arra az irányba, amerre laktam.
  - Biztos? Ha sietned kell, nem muszáj. Hazatalálok én magam is.
  - Ezt gyorsan verd ki a fejedből! - húzta meg kissé a hajamat, miközben morcos fejet vágott - Én leszek az a barna hajú herceg, aki ma hazakíséri a hercegnőt. Értetted? - simogatta meg a hajamat.
  - Értettem - forgattam meg a szememet, közben nem tudtam nem nevetni. Annyira hülye, istenem. Mégis ezt szeretem benne.
  - Akkor, - nézett mélyen a szemembe, közben kezét az enyémre vezette, s összekulcsolta kezeinket - mehetünk?
  - Mehetünk - bólintottam rá.
Lassú léptekkel kezdtük el elhagyni azt a helyet, melyet mindig gyerek szeret, s minden gyerek csodával tekint rá. Van, hogy még néha mi is, tinédzser ifjak. Hisz a játszótér annyi mindent megélt már. Szomorúságot, boldogságot, valamint ott volt velünk, egész gyerekkorunkban, és még most is. Az a hely, ahová bármikor megyek szívesen, és mindig készen áll számunkra, itt lesz. Mindig.
  Az út során nem beszéltünk sokat. Sőt, szinte semmit. Csend telepedett ránk. De nem az a csend, ami kínos volt. Hanem az, ami kellemes volt mind a kettőnk számára. Azonban ennek hamarosan vége lett, amint elértünk a házamhoz.
  - Holnap akkor az osztályban - engedte el kezemet, majd kedvesen mosolygott továbbra is.
  - Tudod...Az, amit mondtál. Az, hogy nálatok legyünk. Abban még benne vagy? - kérdeztem kissé félve.
  - Hogyne lennék - nevette el magát - Szólok apunak, hogy akkor úgy készüljön. De majd valószínűleg fent leszünk a szobámba, szóval nem lesz sok beleszólása abba, hogy mit csinálunk.
Hogy mit csinálunk...Itt gyorsan kezdett el verni a szívem. Nagyon sok gondolat átment a fejemben. Még olyanok is, amiket sose gondoltam volna.
  - Jó - szóltam mosolyogva.
Közelebb léptem, majd fejem a mellkasának ütközött. Kezemet átvezettem a hóna alatt, és szorosan megöleltem őt. Kellemes illata bejárta az orromat, és melegséggel járta át, az egész testemet.
  Oikawa a vállamnál ölelt magához szorosan, miközben a fejét a vállamra hajtotta. Szorítása erősödött, míg lélegzetvételét érezhettem a bőrömön.
  - Nem akarok elmenni... - suttogta ki magából a szavakat.
  - Én sem szeretném, hogy elmenj még... - utánoztam a hangvételét.
  - Pedig mennem kell - puszilt a nyakamba, majd elhajolt - Szia, majd írok.
  - Rendben - mosolyogtam rá.
Egy kedves mosolyt küldött felém, én pedig beindultam a házba. Oikawa megvárta, míg beérek, majd elhagyta a házunk területét.
Amint beléptem a nappaliba, melyben a szüleim tartózkodtak, megbántam, hogy hazajöttem.
A szüleim már egy ideje nem jönnek ki egymással. Vita, vita hátán. Nem férnek meg egymás mellett. Mindig tudnak valami olyat mondani, ami a másiknak nem tetszik. Olykor már direkt is. Épp ezért volt az, hogy amikor a társaságukba léptem, nem vették figyelembe azt, hogy én is ott vagyok. Az egy szem lányuk. Tovább kiabálták egymásnak a cifrábbnál-cifrább, és csúnyább szavakat. Már én voltam rosszul azoktól, amiket egymásnak mondtak. De legfőképpen anyát sajnáltam, mert szinte mindig ő volt az áldozat.
  - Sziasztok - köszöntem normál hangnemben, azonban egy cseppnyi figyelmet se kaptam.
  - Mert neked kismilliószor kell elpofázni, hogy kurvára gyere haza időben, de nem! Ismét a mással voltál! - kiabált anya, teljes erővel.
  - Én?! Kikkel?! Az a tényt igaz, hogy a munkahelyemen szépségben levernek téged a nők, de ilyet ne állíts rólam! - apa szinte ordított. Ahogy a torkan kifért.
Bevallom, féltem. Így inkább nem is foglalkoztam ezzel a dologgal, inkább felmentem a szobámba. Sötét volt, amikor beléptem. Nem oltottam lámpát. Csak csöndben az ágyra dőltem, és azt kívántam, hogy bárcsak ez csak egy rossz álom lenne, és a valóságban egy tökéletes család vagyunk. Nincs veszekedés, se civakodás. Ám bármennyire is kívánom ezt, tudom jól, hogy soha nem fog ez megtörténni. Mert ez a rideg valóság, amiben nem menekülhetek. Egyedül Oikawa miatt vagyok képes elviselni az itthoni létet. Hisz tudom. Utána találkozok vele, amint kilépek az ajtón, és boldog leszek.
  Fáradtan ébredtem fel, abból az alvásból, amit fel fogtam. Nem vettem észre, hogy elalszok, de jót tett ez a kevéske alvás. Már nagyon sötét volt kint, mindössze a sötét szobát, az apró  fény lepi be, amit a telefonom biztosított. Kezembe kaptam a készüléket, majd feloldottam azt. A fényerőt levettem, ugyanis nagyon erős volt számomra, főleg most, hogy nemrég keltem fel.
Oikawa neve volt látható, amint Messengeren írt. Ám amit írt, azt jobb lett volna, ha nem látom.
Nem más állt az üzenetben, mint az, hogy hallotta a szüleimet veszekedni, és aggódik, hogy mi történt. Egy apró sóhajtás hagyta el a számat. Nagyszerű. Nem akartam, hogy bárki is tudja. Főleg ő nem. Ezek után mégis mit fog rólam gondolni?
  Visszaírtam neki, hogy majd holnap elmesélem a lényegesebb dolgokat. Ő szinte egyből megnézte az üzenetet. Percekig nem volt reakció. Ám ahogy ezek a percek leteltek, a telefonom csörögni kezdett. Nem más volt, mint a barna hajú fiú.
  - Igen? - vettem fel a telefont, és szóltam bele.
  - Most mondd - hangjában tisztán levehető volt, hogy aggódik.
Elfeküdtem kényelmesen, majd a telefont a fülemhez tettem.
  - Majd holnap.
  - Miért veszekednek?
  - Lehet elválnak. Sokszor csinálják ezt... - mondtam el az igazságot.
  - Tudok valahogy segíteni? Nem jó, hogy ebben nősz fel.
  - Nem, de azért köszönöm - szóltam halkan, és egy apró mosolyt el is eresztettem.
  - Tudom már! - szólt izgatottan - Hagyd úgy a telefont, én pedig beszélgetek veled, míg el nem alszol. Jó? - kérdezte kedvesen - Nem szeretném, hogy egyedül érezd magad, és én itt vagyok, bármi van. Szóval most beszélni fogok. Beszélni, addig, amíg el nem alszik a hercegnő, aki a vonal másik felén van. Jó lesz így?
  - Jó lesz... - szóltam érzékeny hangon.
És ekkor elkezdődött. Oikawa beszélt, beszélt, és beszélt. Hol édes dolgokat, hol vicceseket. Ám én nem tudtam reagálni. Hamar ellepte az álom a szememet, és elaludtam annak a fiúnak a hangjára, akit szeretek.