Ígérem |Oikawa × Reader - Befejezett|

- 73 -

Mondták már neked, hogy az utolsó év elfog repülni, mint a fene? Nem hazudtak. Tisztán emlékszem, hogy milyen volt az első nap, amikor beléptünk a suliba, friss harmadévesekként. Azóta történt pár dolog, és az idő is eltelt. Tanulások ezerrel, dolgozatok, délutáni röplabda edzések. Mind olyan dolgok, ami minden középiskolás életében megtalálhatóak. És ide sorolhatóak a barátok is. Olyan emberek, akik szebbé teszik az életedet és a mindennapjaidat. Olyan személyek, akik nélkül magányos lennél és elveszett. Én is az voltam, egészen addig, amíg rájuk nem találtam. Azokra a személyekre, akiket a barátaimnak hívhatok. 
  Ahogy az iskola jobban elkezdődött, a fiúk jöttek a sok őrültséggel, amivel felejthetetlené akarták tenni az utolsó évüket. Volt, hogy hoztak magukkal reggelit, ami leginkább müzli volt, és szünetben azt ették, miközben az iskolában mászkáltak. Vettek nagyon sok dobozos üdítőt az automatából és eltették az osztályszekrénybe, ha esetleg beütne a katasztrófa, és ne lenne mit inni, ők felegyenek szerelkezve. Tesi órán folyamatosan Mizoguchi agyát húzták és látszott rajta, hogy kezd fogyni a türelme, de még véletlenül se büntette meg őket. Tudta jól, hogy milyenek éppen ezért a legtöbb esetben csak ignorálta őket. Oikawaék kellőképpen ki is élvezték a harmadéves életet. És most itt arra gondolok, hogy a félős elsőéveseket csesztették és csicskáztatták. Ez addig ment, míg Izumival el nem kaptuk a többi fiút és le nem állítottuk őket. Azért tényleg van egy határ, amit nem kéne túllépni. Izumival olyanok voltunk, mint valami anyukák, akik folyton üldözik a gyerekeiket, hogy ne csináljanak semmi butaságot. Egy idő után azonban belefáradtunk és hagytuk a fenébe ezt az egészet. Helyette inkább ketten töltöttük az időt. Beszélgettünk, nevettünk, kajáltunk. Ilyen kis apróságokkal töltöttük az időt.
  Viszont ahogy a többieknek is, nekem is eljött egy bizonyos pont az éltemben. A 18. születésnapom. Őszintén nem tudtam, hogy a többiek készülnek-e valamire, ugyanis szombati napra esett, de nem is ez volt a fontos. Én csak velük akartam tölteni, ennyi az egész. Előző nap Oikawa nyomatékosan elmondta, hogy dél körül átjön majd hozzám. Én pedig vártam őt. Ő pedig be is tartotta a szavát.
  - Hogy van a világ legcsodálatosabb embere? - vigyorgott rám az ajtóból, amikor kinyitottam azt.
  - Nem tudom. Hogy vagy? - néztem rá mosolyogva.
  - Ahj, babu - nézett rám mosolyogva, majd közelebb lépett és egy nagy puszit adott a számra - Boldog születésnapot! - ölelt magához szorosan, majd a fejemre adott puszikat - Mosolyogj és nevess mindig és legyél itt velem.
  - Így lesz - szorítottam magamhoz, miközben magamba szippantottam az illatát.
  - Tessék - húzódott el, majd felém tartott egy ajándékos dobozt, amit a háta mögül húzott elő. A doboz körülbelül cipős doboz méretű volt.
  - Mondtam, hogy nem kell ajándék - néztem rá zavartan.
  - Én pedig mondtam, hogy nem érdekel - puszilta meg a homlokomat - Nagyon szeretlek téged, ugye tudod?
  - Tudom - nyeltem aprót - Én is téged, Oikawa.
  - Mondd, babu. Nem szeretnél végre a keresztnevemen hívni? - nézett rám kedvesen.
  - Komolyan?
  - Persze, hogy komolyan. Bár lehet nem áll majd rá a nyelved, de szeretném ha végre azon hívnál - cirógatta meg oldalamat. 
  - Akkor jó. De nem ígérem, hogy hamar hozzászokok - nevettem el magam zavartan - Köszönöm - néztem rá hálásan.
  - Majd azután köszönd, hogy megnézted - fordított meg, majd a kezeit rátette a vállamra és előretolt, hogy menjek befelé.
Tettem amit kért, miközben elnevettem maga ugyanis elég vicces volt a szituáció. Amint a nappaliba értünk, leültünk a kanapéra én pedig magam elé vettem a dobozt. Közben Haru is megjelent, aki előszeretettel kezdte el Tooru nadrágját szaglászni.
  - Na, na, szó se lehet róla! - húzta fel Tooru a lábait a kanapéra - Nem játsszuk el még egyszer! A régebbi pólós eseten, még a múlt heti dolog is túl tett.
  - De kitudtad szedni, nem? - néztem rá szórakozottan.
  - [Név] - nézett rám - Ez az eb soha nem fog bemenni a házunkba még egyszer, érted?
  - Akkor is szeretni kell, ha rosszalkodik - néztem a kiskutyámra, aki elég szépen növekedett, majd megsimogattam a fejét - Igaz, kincsem? - simogattam tovább.
  - Tisztában vagyok vele, hiszen engem is szeretsz, hiába vagyok egy tapló, de azért ő más. Képes volt a kabátomat végighúzni az eső utáni udvaron, [Név].
  - Oké, tudom, tudom - néztem Harura, aki a két első lábát feltette az ölembe - De nem direkt csinálta. Szeret téged - néztem Oikawara. Azaz Toorura. Furcsa lesz megszoknom.
  - Nem látszik - makacsolta meg magát a fiú, majd a dobozra nézett - Kinyitod?
  - Aha - tettem le Harut a földre, majd a dobozt a kezembe vettem.
Lassan kezdtem el kibontani, majd amikor ezzel megvoltam, levettem a tetejét is. Az első, amit megláttam az egy plüssmaci volt, ami egy pulcsit viselt. A pulcsira egy kép volt nyomtatva, amin Tooruval ketten voltunk.
  - Komolyan? - néztem rá elérzékenyülve.
  - Valami különlegeset akartam, és ilyen nem igen láttam sehol.
A következő dolog, ami a kezem ügyébe került, azaz a ritka csoki volt, amit rettentően szerettem. Volt a dobozban öt darab.
  - Úristen, de ez nagyon drága csoki! - néztem barátomra egyből.
  - Te pedig megérdemled - simogatta meg a combomat.
  - Úristen, jól látom? - kerekedett el a szemem, majd kivettem a figurát, ami még dobozban volt - Jó isten.. - szóltam halkabban, miközben felfelé pislogtam.
Egy Vasember figura volt, és mindig is szerettem volna ilyet, de nehezen volt mindig is kapható.
  - Mégis...honnan? - néztem Toorura könnyes szemekkel.
  - Az titok - nevette el magát.
Az ajkamba harapva tettem le a figurát a doboz mellé, majd kiemeltem az utolsó ajándékot, ami egy bekereteztetett bakelit lemez volt és a lemezen montázsban voltak a képek. Tooruról, rólam, Izumiról, Mattsunról és Makkiról. Közös képek, közös emlékek. Ezeket mind tartalmazta ez a csodaszép bakelit lemez. Nem bírtam megállni, hogy pár örömkönny ki ne fakadjon belőlem. 
  - Köszönöm - néztem Toorura hálásan, ő pedig megsimogatta az arcomat, majd adott ajkaimra egy csókot.
  - Látom tetszenek.
  - Nagyon! - bólogattam lázasan.
  - Akkor ez még jobban fog tetszeni - biccentett az ajtó felé, ahol a következő meglepetés volt.
Az ajtón belépett Izumi, a kezében egy csomó héliumos lufival, a másik kezében pedig egy tortával. Mellette Mattsun jött, akinek mind a két kezében ajándékos zacskók voltak. Mattsun mögött ott volt Rin, akinek egy hatalmas mosoly volt az arcán, miközben a kezében egy nagyobb festővászon. Végül Hanamaki, aki becsukta az ajtót és a kezében szerpentin volt.
  - Boldog születésnapot, [Név]! - kiabálták egyszerre, Hanamaki pedig elszórta a szerpentint.
Teljesen elérzékenyültem, és éreztem, hogy a könnyeim elerednek. Odasiettem hozzájuk, és először Mattsunt, utána Rint, Hanamakit végül pedig Izumit öleltem meg.
  - Boldog születésnapot - suttogta legjobb barátom a fülembe, miközben szorosan fogott magához.
  - Annyira köszönöm - szorítottam őt magamhoz.
  - Végre te is nagykorú lettél - adott puszit a hajamba, majd elhajolt és felém tartotta a lufikat - Aztán ki ne engedd őket.
  - Nem fogom - vettem el tőle, majd a tortára néztem - Basszus, nagyon szép...
  - Majd megmondom anyának - mosolygott Hanamaki.
  - [Név], [Név]! - sietett oda hozzám Rin, majd Mattsunra nézett.
  - Közösen szeretnénk neked ajándékot adni - nézett rám, majd a barátnőjére.
  - Művészeti gimiben vagyok, mint te is tudod, és ezt ketten csináltuk neked, Matsukawaval! - tartotta felém a festményt.
A kép Harut ábrázolta és valami iszonyatosan szép volt.
  - Sajnos embereket még nem tudok festeni, így a kiskutyádat csináltuk meg! - mosolygott barátnőm.
Mert hát igen. Rin a barátnőm lett, és tényleg barátok lettünk. Nem hittem volna, hogy még valaha lesz egy barátnőm, de az élet úgy látszik most kedvez számomra. 
  - Ez csodálatos, köszönöm! - néztem rájuk hálásan, majd megöleltem őket.
  - Na hello - lépett elém Hanamaki - Ha jól emlékszem, akkor múltkor valaki nagyon panaszkodott amiatt, hogy nincsen dzsekije - vigyorgott rám, majd felém tartotta a nagyobb ajándékos zacskót.
  - Te most szórakozol velem - néztem rá hitetlenül, majd elvettem tőle a zacskót és belenéztem - Hanamaki, normális vagy? - néztem rá elkerekedett szemekkel, majd kiemeltem a bőrdzsekit a tasakból.
  - Én normális - vont vállat.
  - Jézusom, köszönöm, úristen! - kerestem a szavakat, de nem igen találtam meg őket - Csak ígérd meg, hogy néha azért felveszed, mert rossz volt rád nézni, hogy mindig fagyoskodtál.
  - Ígérem, hogy hordani fogom, jó ég! - ámultam még mindig majd megöleltem őt szorosan.
  - Ha bármi ruha kell még, akkor tudod a számom - viccelődött, majd utat engedett az utolsó személynek.
  - Komolyan, annyit változtál - nézett rajtam végig Izumi, miközben megsimogatta a karomat. 
  - Azért annyit nem - nevettem el magamat, ő pedig felém tartotta a kis zacskót - Boldog születésnapot - mosolygott rám őszintén, én pedig szorosan megöleltem őt.
  - Köszönöm - szóltam halkabban, miközben a fejemet a mellkasába fúrtam - És azt is, hogy itt vagy nekem.
  - Mindig itt leszek - ígérte meg, majd egy puszit adott a fejemre. 
  - Ígéred? Hogy soha nem mész el?
  - Nem, nyugodj meg. Veled maradok mindig. Még akkor is, amikor nem látsz - szorított magához én pedig valamiért furcsán kezdtem el érezni magamat.
Itt volt Izumi. Mindennap beszéltem vele, és nagyon jóban voltunk. Mégis úgy éreztem, hogy hiányzik.
  - Hiányzol - suttogtam alig hallhatóan.
  - Te is - remegett meg a hangja.
Ott voltunk minden percben szinte a másiknak, mégis úgy éreztem, hogy hiányzik nekem a legjobb barátom. Hiányzott Izumi. És azóta éreztem ezt, mióta majdnem megcsókolt.
  Hosszadalmasabb ideig öleltem Izumit és egyszerűen nem akartam őt elengedni. 
  - Nincs baj, oké? - simogatta meg a hátamat, majd elhúzódott, de amikor meglátta könnyes szemeimet, szomorú lett az arca - Megbeszéljük ezt, rendben?
  - Jó - aprót bólintottam, majd elvettem tőle az ajándékomat.
Belenéztem a zacskóba és kivettem belőle egy dobozt. A dobozt felnyitva elém tárult egy rettentően szép nyaklánc, amin egy kis hattyú volt.
  - Ez borzalmasan szép - érzékenyültem el.
  - Akkor tetszik, igaz? - mosolygott le rá, mire nagyokat bólogattam - Feltegyem?
  - Kérlek.
Izumi megfogta a nyakláncot, én pedig elhúztam a hajamat, így ő könnyedén feltette.
  - Nem is mondtad, hogy nyakláncot adsz neki - jött oda hozzánk Tooru.
  - Lehet elfelejtettem mondani - vont vállat Izumi.
  - Vagy csak nem akartad - morogta Tooru.
  - Hé, nehogy összevesszetek, rendben? - néztem rájuk hirtelen.
  - Dehogy veszünk - mosolyodott el hirtelen Tooru.
Visszanéztem a zacskóba, ahol még csokik voltak, egy pici kulcstartó, amin egy kutyus volt, valamint egy párnahuzat. Amint kivettem, meg is néztem, hogy mit ábrázol.
  - Basszus - haraptam az ajkamba, majd felfelé kezdtem el pislogni.
A párnára fel volt hímezve egy kép, amin Izumival ketten voltunk. Soha nem láttam még ilyet, de rettentően tetszett és tudtam is, hogy ez melyik kép. Egy fontos kép, egy fontos emlék, amit rettentően szeretek.
  - Köszönöm - néztem rá könnyezve, majd ismét megöleltem őt.
Mindenkitől olyan ajándékot kaptam, ami nagyon fontos dolog számomra, és nagyon is örültem nekik. Hosszú idő óta, talán ez a legjobb születésnapom, hiszen végre lett egy igazi baráti társaságom, ahol az emberek tényleg itt vannak velem, és nem hagynak el. Ez pedig rettentően boldoggá tett engem. A lehető legboldogabbá.