Ígérem |Oikawa × Reader - Befejezett|

- 4 -

Oikawa csak pislogott párat, én pedig még meg is lepődtem, hogy mégis milyen szavakat küldtem felé. Az ajkain széles mosoly villant meg, majd kezét a tarkójára emelte, és lassan megvakarta a bőrfelületet.
  - Nagyon szívesen mennék hozzátok, de attól tartok, a szüleid nem látnának szívesen, főleg, hogy nem is vagyunk együtt, mindössze randizgatunk - a hangjában érezhető volt, hogy tényleg beszeretne jönni, azonban ez az aprócska dolog zavarná őt.
Hiszen számomra az volt. Mindössze ez a tény egy aprócska dolognak számított. Nem csináltunk volna semmi olyan dolgot, ami miatt a szüleimnek ki kellene akadniuk.
  - Szóval akkor hazamész? - kérdeztem egy apró hangon, mely azért így távozott belőlem, mert féltem, hogy elmegy.
  - Otthon vannak?
  - Jelenleg? Tudtommal nincsenek - válaszoltam a kérdésére.
  - Akkor mehetünk. Megnézünk egy filmet? - vetett nagy mosolyt az ajkára, melytől kellemes melegség járta át az egész testemet - Nagyon szeretem a horror filmeket, de jelenleg valami aranyos kis filmet szeretnék veled megnézni. Mondd.. - hajolt közelebb, majd egy kilógó tincsemet, a fülem mögé tűrte - Megvalósítható ez?
  - Meg - bólintottam rá a kérdésére. 
Oikawa ekkor a hátam mögé lépett, majd a hátitáskámnak megfogta mind a két fülét.
  - Mit csinálsz? - kérdeztem tőle érdeklődve.
  - Vinni szeretném a táskád - közölte kedves hangon - Megengeded, vagy még mindig akarod vinni, miután annyit rohantál vele?
  - Elbírom én is Oikawa - sóhajtottam egy nagyot, viszont abban a sóhajtásban volt némi mosoly is - Különben is, eléggé nehéz.
  - Épp ezért fogja a férfi vinni ezt a táskát! - állt ki magáért büszkén, majd közelebb lépett hozzám, így már teljes mértékben érezhettem kellemes illatát - Szóval megkaphatom? - suttogta a fülembe édesen a szavakat, a testem pedig automatikusan reagált, és futott át bennem a kellemes érzés.
Nem feleltem a kérdésére, csak elengedtem izmaimat, és hagytam neki, hogy levehesse a nehéz tárolóanyagot a hátamról. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amint lekerült a mázsás súly a hátamról.
  - Basszus! - fújta ki hirtelen a levegőt - Ebbe mi az isten van, elmondanád? Sziklák?
  - Nem, miért lenne az? - nevettem kicsit, majd az ég felé néztem. Nem nagyon akart elállni az eső - Készen állsz a futásra?
  - Mi? Várj..Szóval futnom kéne ezzel a rahedli kilóval? - nézett rám enyhe kétségbeesés mellett.
  - Lehetséges - mosolyogtam rá - Nekem sikerült, akkor neked is fog - ekkor megpaskoltam izmoktól duzzadó karját - Különben is, rajtad van izom, ami segít abban, hogy tudj vele futni. Nem?
  - Most azt mondod, hogy lebecsülsz? - állt elém, és szemében kihívó tekintet tüzelt.
Teljesen félreértelmezte ezt a mondatomat, hiszen én nem így szántam hozzá a szavaimat.
  - Nem - néztem mélyen a szemébe.
Pillanatokig csak a csönd honolt kettőnk közt. Mire vár? Mit akar végül mondani? Nem értem őt jelen pillanatban. Csak bámul rám, s még szemei se mozognak, hogy akár a pillantásaiból kivehessek valamit.
  - Aki utoljára ér oda, az büntetést kap! - hadarta el a mondanivalóját, majd sprintelni kezdett a házunk felé.
Pillanatokig csak néztem a rohanó fiút, és egyszerűen nem fért a fejembe, hogy valaki, hogy lehet ennyire gyerekes. Végül nem törődtem ezzel a ténnyel, hiszen én így fogadtam el őt, ahogy van. Helyette a lábaim útnak eredtek, és szántani kezdtem velük a vizes betont, hogy utol tudjam őt érni. Már akkor, amikor futásnak eredtem, tudtam, hogy Oikawa lefog engem győzni. És nem csak azért, mert ő hamarabb indult el, mint én. Hanem azért is, mivel sokkal gyorsabb, és sportosabb, mint én.
  A víznek a csattanását tisztán lehetett hallani, amikor beleléptünk. Szinte már kapkodtam a levegőt, amikor a kapunkhoz értem. Oikawa ekkor lépett át azon a lépcsőn, ami felfelé vezetett az ajtóhoz. A bejárati ajtóhoz vezető út, felfelé ívelt. Oikawa már rég az ajtónál volt, ahol teljesen biztosan fedte a tető, a már úgyis vizes kobakját. Én még mindig siettem, ugyanis hiába veszítettem, nem akartam megázni. És igazából emiatt is történt meg a következő pillanatokban a baj. A cipőmet eleve nem arra tervezték, hogy én vizes talajon rohangáljak vele. Így is lett az, hogy a cipőm sikeresen megcsúszott, amint felfelé futottam a járdán, és szépen fogalmazva, le is sikerült fejelnem a kemény, vizes betont, míg a testem erősen csapódott neki a már említett helynek. 
  Szinte beleszédült a világom az egész ütközetbe, és a térdemet is rendesen bevertem. Nagy csattanást hallottam, majd ezt követően egy meleg kezet éreztem a testemen, valamint a testhez tartozó melengető hangot.
  - Basszus, jól vagy?! - nyúlt a barna hajú fiú a hónom alá, majd nehezen, de felemelt. Amint meglátta arcomat, tekintete még ijedtebb lett, mint eddig volt.
Fáj az arcom. Fáj a térdem. Legszívesebben elbőgném magam, és az se érdekel, hogy az általam szeretett fiú, itt van velem eközben.
A barna hajú fiú hirtelen ragadott a karjaiba, majd vitt arra a területre, ahová az eső már nem ért el. Leguggolt elém, majd kedvesen beszélni kezdett hozzám.
  - Tudom, most megvagy ijedve, de kérlek válaszolj nekem. Mid fáj, [Név]?
Képtelen voltam megszólalni. Az a helyzet, hogy mindenem fáj most már, és ez egyre rosszabb lesz. A térdem, valamint az arcom teljesen ég, és nagyon, de nagyon fáj. Pillanatok alatt éreztem, hogy apró könnycseppek zúdulnak ki a szememből, egyenest a betonra, melynek már mindegy volt, hogy vizes-e, vagy nem.
  - Jaj, ne! Ne sírj kérlek, Oikawa itt van! - hallottam a fiú hangján, hogy mennyire be van pánikolva amiatt, ami történt. És még sírva is fakadtam, szóval számára ez egy dupla ok a pánikra.
  - Fáj...Nagyon... - nyögtem ki nehezen, majd [Szem szín] színű szemeimmel, melyek könnyben áztak, felnéztem rá.
  - Vérzik a homlokod, és a térdeden kiszakadt a nadrág. Az is...vérzik - szólt zavartan, majd a zsebében kezdett el kutakodni.
Megijesztettek a szavai, és nem is kicsit. Éreztem, ahogy a vércseppek lefolynak a homlokomról, végig szántva, hófehér bőrömet.
  - Nincs zsepim... - szólt halkan, majd fekete pulcsija ujját a fejemhez illesztette, majd törölni kezdte róla a vörös folyadékot - Sajnálom. Ez az én hibám. Ha nem mondom azt a hülye versenyt, most nem esett volna bajod... - a mondata végére ajkába harapott, majd be is fejezte a mondatát.
  - Nem haragszom. Csak fáj... - hagyta el pár szipogás az orromat.
  - Minden rendben lesz, jó? - nézett le rám, egy félénk mosoly keretében - Erős, bátor lány vagy, akin egy kis horzsolás nem fog kifogni. És ne sírj - emelte szabad kezét szememhez, majd egyik ujjával kitörölte vele a könnyeket, melyek szememből távoztak - Mert akkor kénytelen leszek én is sírni. Értetted? - cirógatta meg ujjával a bőrömet. Jól esett. Minden kis érintése.
  - A pulcsid... - haraptam be ajkamat lágyan, hisz nem tudtam tovább mondani. Miattam vérezi össze.
  - Ez csak egy ruha. Te többet érsz ennél.
Szavai kellemesen hatottak a szívemre, ami egyre jobban kezdett el dobogni. 
  - Megfog látszódni, de nem súlyos. Mondd. Nem szédülsz? Nincs hányingered? - simogatta meg a fejemet, mire csak megráztam a fejemet - Akkor jó, nincs komolyabb baj - hagyta el a száját, egy megkönnyebbült sóhajtás - De ezek után pihenned kell, érte vagyok? - hangjában némi szigor volt felfedezhető.
  - Igen, Oikawa - néztem barna szemeibe, arcán pedig pillanatok alatt egy mosoly jelent meg.
  - Tényleg sajnálom - hajolt közelebb, majd egy puszit adott a homlokomra. Ezt követően segített, hogy feltudjak állni.
A táskám mélyéről elővettem a lakáskulcsot, majd kinyitottam a házunk ajtaját, s beléptünk az üres házba. 
  - Átkéne öltözni - beszéltem magam elé. És ezzel egyedül az volt a probléma, hogy Oikawa számára nem tudtam volna adni ruhát.
  - Nincs ruhám - nevette el magát kínosan, majd végignézett magán. Tiszta víz volt, én pedig nem akartam őt így hagyni.
  - Apának vannak olyan ruhái, amik a méreteid lehetnek, és tetszenének is.
  - Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne az, hogy az apukádnak a ruháját húznám fel - hangja teljesen feszült volt.
  - Nem lesz belőle majd. Meg amúgy is. Nem hagyhatom, hogy vizes ruhákban maradt. Megfogsz betegedni, Oikawa. Szóval? Mi a méreted?
  - Fölső M-es, nadrág 40-es - egyezett bele végül, egy nagy sóhajtás mellett.
  - Jézusom, de vékony vagy - szóltam halkan magam elé. Igaz is. Hisz neki tökéletes a testalkata. Legalábbis számomra.
  - Vékony? - nézett rám meglepve, majd végig mérte saját magát - 72 kiló vagyok - pislogott rám megszeppenve.
  - Jó, de hány cm is vagy? - néztem rá kérdően hirtelen.
  - 184.
  - Ahhoz ez tökéletes - mosolyogtam rá biztatóan Így is volt. Annyira jó testalkata volt.
  - Hm...Bár lehetne rajtam még egy kis izom.
  - Van elég, hidd el! - paskoltam meg biztatóan a karját.
  - Azt mondod? - nézett végig magán, majd vissza a szemembe.
  - Azt. Na de igyekezzünk, mert tényleg betegek leszünk.
Azzal, hogy a szavak elhagyták a számat, felsiettem az emeletre. Onnan hoztam pár kényelmes ruhadarabot, amit Oikawanak adtam, majd megmutattam neki a fürdőt.
Míg ő a fürdőben öltözött, addig én a szobámba. Már kész voltam pár perce, amikor kopogtak.
  - Gyere.
  - Pont jók a ruhák. Köszönöm! - eresztett felém hálás mosolyt - Szóval akkor, [Név]. Kezdődhet a filmezés?
Nagyot bólintottam neki, majd lefáradtunk a nappaliba, hogy megtudjunk nézni egy filmet, kettesben.

___

Remélem tetszett a rész, hiába nem szólt sok mindenről. Már az egész történet megvan a fejemben, csak meg kell valósítani. És elmondom, hogy nem 20 fejezetes lesz, hanem elég sok.☺️
De nemsokára vége a sulinak, (előbb a vizsgákat kell túlélnem, haha) és végre itt lesz a nyár. Na akkor majd elárasztalak titeket részekkel, és más könyvvel.☺️❤️