Ígérem |Oikawa × Reader - Befejezett|

- 29 -

A félelem, mely bennem volt, nem ismert határokat. Úgy éreztem, hogy elvesztem, és csak én vagyok, egyedül a világban. Egyedül én, és az a végtelenül nagy fájdalom, és félelem, amit éreztem. Megakartam nyugodni. Úgy akartam gondolni erre az egészre, hogy eltudjam felejteni. Viszont nem ment. Ahogy hozzámért, ahogy megakart érinteni. Egyszerűen csak ezeket mentek a fejemben. Sorról, sorra. Képről, képre.
  Bele se merek gondolni abba a tudatba, és gondolatba, hogy mi lett volna velem akkor, ha Oikawa nem jön. Ha nem hallja meg a kiáltásokat. Valószínűleg a mostani percekre, már nem lennék szűz. És meg is lennék alázva.
  Nincs az a dolog, amivel ezt megtudnám hálálni neki. Hiszen neki köszönhetem, hogy biztonságban vagyok. Ő mentett meg, mielőtt a borzalom még inkább a fejemre hullott volna. Megakarom neki köszönni. Viszont kevés lenne hozzá bármi is. 
  Jelenleg is egy dolgot tudtam tenni. Zokogni, zokogni, és zokogni. Görcsösen kapaszkodtam a  fiú pólójába, melybe bele volt izzadva, de ez nem tudott érdekelni. Nem akartam elengedni, hiszen némileg biztonságban éreztem magam a karjaiba. Abban a pillanatban tudtam, és rá is jöttem, hogy mennyire biztonságban érezem magam vele, és mennyire szeretem őt. Csak őt. Hiába bántott meg, én eltudom neki nézni, annyira szeretem.
  Oikawa a hátamat simogatta, hogy megtudjak nyugodni. Viszont ez teljesen arra késztetett, hogy baj van, és azért csinálja. Így még inkább folytak a könnyeim.
  - Kicsim, kérlek, próbálj meg megnyugodni. Vegyél mély levegőt, és próbálj meg megnyugodni - suttogta a fülembe a szavakat, majd egy puszit adott a nyakamra.
  - Ne, ne, ne! - húzódtam el, miközben az arcomat a tenyerembe temettem - Ne érj úgy hozzám! Kérlek! - suttogtam meggyötörten.
  - Ne haragudj - szólalt meg rekedt hangon - Csak azt akartam, hogy jobb legyen. Tudod jól, hogy én sose tennék veled olyat, amit te nem akarsz. Nem kényszerítelek semmire. Csak kérlek. Bújj vissza ide, a karjaimba. Had öleljelek meg. Had adjak neked annyi szeretetet, amennyi kifér belőlem. Bújj ide, had öleljelek meg. Had tartsalak a karjaim közt, biztonságban.
  - Féle.k.. - vallottam be zokogva, és őszintén.
  - Bízol bennem? - kérdezte, mire én képtelen voltam válaszolni, hiába tudtam a választ - Baba - húzat el a kezemet, majd állam alá vezette ujjait, így megemelve a fejemet, így pont a szemébe néztem - Bízol bennem?
Aprót bólintottam, miközben próbáltam letörölni a könnyeimet. Azonban, mielőtt bármit ti tudtunk volna mondani, valaki beért a szertárba.
  - Oikawa-san - hallottam meg egy ismerős hangot.
  - Mi az, Watari? - nézett a  barna hajú fiú, a fiatalabbikra.
  - Iwa...Hé, mi történt? - blokkolt le Watari, amint meglátta a megtört arcomat - Baj van? - szólt aggódva. 
  - Mondd meg Iwa-channak, hogy majd később beszélünk, most nem érek rá. Pár dolog összejött.
  - Tudok segíteni?
  - Nem, csak küldd haza a csapatot. És mondd... - szólt kicsit ridegebb hangon - A Nekomasok elmentek már?
  - El - válaszolt értetlenül a fiú - Akkor, én megyek is - mutatott el a kijárat felé, majd már itt sem volt.
Oikawa ekkor rám nézett, majd arcomat kezdte el simogatni.
  - Megakarlak puszilni. Megakarlak ölelni. Megakarlak szeretgetni. Hogy tudd, én vagyok az, és nem bántalak. Hogy megnyugodj. Szeretném, ha újra mosolyognál. Szeretném veled elfelejtetni ezt az egészet.
  - Félek...Fáj... - szóltam nehezen, majd közelebb ültem Oikawahoz, és a kezét kezdtem el piszkálni.
Oikawa egy ideig ezt nézte majd ezt követően összekulcsolta a kezünket. Simogatni kezdte a kézfejemet, miközben homlokát az enyémnek döntötte.
  - Mondd, mit csinálhatok? Mit tehetek, mit engedsz? Amivel nem ijesztelek meg? - kérdezte, miközben aprót nyelt.
  - Nem tudom. Félek az érintésektől. De ez jó... - céloztam a kezem simogatására.
  - A nyakad - szólt kissé idegesen, majd szabad kezével végigsimított a csúnya nyomon.
Egyből felsszisszentettem - Mit mondasz otthon?
  - Nem tudom - szóltam rémülten - Nem tudom...
  - Fáj? - célzott a szívásra.
  - Igen - hunytam le a szememet.
  - Adhatok rá egy puszit? Hogy jobb legyen? Tudod, az én gyógypuszim a legjobb a világon! Segít egy bizonyos [Név] nevű lánynak, hogy jobb legyen a kedve. És csak egy embernek adok ilyen puszit - mosolygott rám kedvesen.
  - Nem lesz rossz? - céloztam a puszira.
  - Nem - rázta meg a fejét - Csak adok neked egy gyógypuszit. Jó? - hajolt közelebb, majd az orrát összedörgölte az enyémmel.
  - Mit csinálsz? - szóltam értetlenül.
  - Semmit - nevette el magát kedvesen, majd a nyakamhoz hajolt, és egy nagyon óvatos puszit adott a fájó pontra - Jobb?
  - Picit - szóltam, miközben elhúzódtam, és a szememet töröltem.
  - Megölelhetlek? - kérdezte aggódó hangon.
Aprót bólintottam, miközben szakadozva vettem egy nagy levegőt. Ezt követően beleültem Oikawa ölébe. Ő megtartotta a hátamat egyik kezével, másik kezével pedig az arcomat simogatta.
  Ez segített. Minimálisan megtudtam nyugodni, és örültem, hogy itt van velem. Ahogy simogatta az arcomat, kellemes  bizsergés futott végig a testemen. Melegséget éreztem, ahol csak hozzámért. 
  Oikawa a fülemhez hajolt, majd halkan, édes hangján beszélni kezdett.
  - Hercegnő, figyelj most a szavaimra. Csak arra, amit most mondok neked. Semmi másra - suttogta kellemes, és megnyugtató hangon a szavakat - Szeretném, hogyha tudnád, minden rendben lesz. Nem hagylak magadra. Veled leszek, ameddig csak lehet. Betartom neked az ígéretemet, hiszen a nehéz idők ellenére se felejtettem el azt az ígéretet, amit neked tettem. Valamint ha kell minden egyes nap elmondom, hogy mennyire csodálatos vagy, még kócos hajjal is. Hogy a te mosolyod a legszebb a világon. Hogy csak te tudod teljes mértékben feldobni a kedvemet. Hogy te vagy a legjobb dolog az életemben, hiába vesztünk össze. Hogy szeretnéd, hogy hívjalak jelenleg, vagy akár máskor is? Annyi név van, ami illene rád, hiszen olyan édes leszel tőle.
  - Köszönöm - motyogtam alig hallhatóan.
  - Nem kell, baba. Itt leszek veled, jó? - nézett le arcomra - Adhatok egy puszit?
  - Hova szeretnél? - kérdeztem halkan.
  - Hova adhatok?
Ajkaimat némileg összeszorítottam a számat, majd ellazítottam azt. Picit feljebb hajoltam, és feljebb is tornáztam magam. 
  Ajkaimat gyengéden érintettem Tooru ajkához, s ő emiatt egy nagyobbacska puszit lehelt az ajkaimra.
  - Köszönöm - suttogta ajkaink közé, majd egy apró puszit adott, és elhajolt - Hazakísérlek, jó?
  - Nincs pólóm - szóltam halkan, majd kimásztam az öléből.
  - Odaadom neked a mai ruhámat, amibe jöttem reggel. Egy egyszerű fekete póló. Én maradok a tesi pólómban.
  - De nagy rám a pólód. És nem baj? - néztem rá aggódva. 
  - Miért lenne baj? - rázta meg a fejét mosolyogva - Gyerek ide - húzott közelebb a kezével, majd szorosan magához ölelt.
Belebújtam az ölelésébe, majd ezt követően fejemet a nyakába fúrtam. Mennyei illata belemászott az orromra.
  Amint az ölelkezős percek lejártak, Oikawa gyorsan kisietett a cuccáért. Még egy percet se voltam egyedül, ő már visszajött. 
Bent odaadta nekem a pólóját, én pedig magamra vettem, és beletűrtem a nadrágomba. Szerencsére nem volt olyan nagy rám.
  Az ingem darabjait pedig szomorúan dobtam bele a kukába.
  - Mi lenne, ha sétálni mennénk? - kérdezte tőlem kedvesen - Vagy hazaszeretnél menni?
  - Veled szeretnék lenni - mondtam őszintén - Viszont borzalmasan nézek ki - nevettem ki magam.
  - Gyönyörű vagy - simogatta meg a kezemet, majd egy puszit adott a fejemre - Mehetünk?
Egy aprót bólintottam, majd elindultunk a suliból.
  Hálás voltam Oikawanak, hogy itt volt velem. S éreztem, hogy a kapcsolatunk egyre jobban helyrejön hamarosan.