Ígérem |Oikawa × Reader - Befejezett|

- 46 -

  - Várj - rázta meg a fejét a mellettem ülő fiú - És utána elment?
  - El. És nem is beszéltünk azóta - szóltam halkabban.
  - Most őszintén - nézett rám Izumi mérgesebben - Ti normálisak vagytok? Meg kellett volna beszélnetek, nem pedig összeveszni!
Tegnap este Oikawa ugyebár elment, miután összevesztünk. Azóta nem beszéltem vele. Nem írtam és ő sem. Ma pedig anyával átjöttünk Izumiékhoz, és nemrég meséltem el neki, hogy mi is történt este.
  - Ne haragudj, hogy ezt mondom, de mind a ketten hibásak vagytok. Ugye tudod?
  - Én miért? - néztem Izumi szemébe.
  - Máshogy kellett volna elmondanod neki. Nem efféleképp. Neki pedig meg kellett volna értenie. Ezt meg kell beszélnetek, mert ez azért komolyabb dolog.
  - Majd ha bocsánatot kér... - dünnyögtem.
  - Az agyam megáll - sóhajtott - Gondolom ő is ezt gondolja.
  - Nem tudom - vontam vállat.
  - És most örökre haragban lesztek, vagy mi?
  - Nem tudom.
  - Sajnálom, de ebben nem tudok tanácsot adni. Ez már tényleg olyan dolog, amit kettőtöknek kell megbeszélni. Nem másnak. 
  - Tudom jól - kezdtem el piszkálni a hajamat - De nem tudom, hogy mit kéne neki mondanom.
  - Elé állsz, és mondod, hogy beszélni akarsz vele. Ennyi.
  - Nem, ez nem ilyen egyszerű, Izumi - ráztam meg a fejemet - Ehhez bátorság is kell. Nem megy ez olyan könnyen.
  - Jó, értem - sóhajtott.
  - Mindegy, beszéljünk másról, kérlek. Nem akarlak mindig ezzel fárasztani.
  - Nem fárasztasz, csak már nem tudok mit mondani erre. 
  - Sajnálom - hajtottam a vállára a fejemet - Mi újság anyukáddal?
  - Nem beszélek vele - jelentette ki.
  - Mi? - kaptam el hirtelen a fejemet.
Ez meglepett. Izumi, aki mindig is jóban volt az anyukájával, nem beszélnek?
  - Miért nem beszélsz vele?
  - Összevesztünk, és még mindig nem. Te szívesen beszélsz Shittykawaval? - nézett rám komoran.
  - De ő az anyukád - szomorodtam el.
  - Tudom. De egy ideig nem akarok velük beszélni. Összevesztünk tegnap este is, rájuk csaptam az ajtót. Tudom, nem könnyű nekik, és bizonyára fáj neki az, ahogy viselkedem. Viszont nekem is rosszul esik az, ahogy ők viselkednek velem.
  - Elhiszem, de biztos van valami megmagyarázható okuk erre.
  - Igen? - kapta felém a tekintetét - És mi az?
  - Nem tudom. De ismerem anyukádékat, és nem rossz emberek. Soha nem akarnának neked rosszat. 
  - Tudom - sóhajtott - Mindegy. Ne beszéljünk ezekről a dolgokról. Van kedved játszani? - tartotta felém az xBoxhoz tartozó konzolt.
Aprót bólintottam, majd elvettem tőle. Sok volt ez nekünk jelenleg. Az otthoni gondok, az iskola, a megfelelés, a közös kapcsolataink. Minden összejött jelenleg, és lassan azon is kell gondolkodnunk, hogy hová megyünk tovább tanulni. Annyi minden összejött mostanában, holott már azt hittük, végre nyugalom lehet. De nem.
  Így ha adódik egy olyan alkalom, amikor nyugodtan tudunk lenni, és kitudunk kicsit kapcsolódni, akkor egyből kapunk az alkalmon. 

Másnap reggel fáradtan keltem. Hogy őszinte legyek, semmi kedvem nem volt ma iskolába menni. De bekellett mennem. Nem futhattam el a valóság elől. Többször nem. Szembe kellett néznem azzal a valósággal, mely elém tárult. 
  Lassabban készültem el, mint szoktam, de még így is volt időm. Apa nem volt otthon, és már anya sem. Végül az ajtón nagy nehezen, de kiléptem, bezártam, majd az iskola felé igyekeztem.
Kellemes tavaszi idő volt, így egy ujjatlan szürke inget viseltem, egy comb középig érő, fekete szoknyával.
A szellő kellemesen fújta a hajamat, és melegséget árasztott. Ám ahogy közeledtem a sulihoz, és átléptem a kapuját, a mellkasomban furcsa érzés kezdett el utazgatni. Féltem az Oikawaval való találkozástól, már ha ma jött iskolába.
  Az udvaron végig mentem, egészen addig, míg meg nem pillantottam az egyik fa melletti helyen egy társaságot, ahová két jól ismert személy is tartozott. A kis körben Mattsukawa, Watari, Izumi, Hanamaki, és Oikawa álltak. Míg Watari és Hanamaki csak álltak, a többiek mást is csináltak. Cigiztek. Igen. Oikawa is. 
  - Sziasztok - köszöntem, ahogy odaértem hozzájuk.
  - Jó reggelt - köszöntek a fiúk, Oikawa és Izumi kivételével.
  - Na halloka - ölelt át Izumi egy kézzel, melyben nem volt, a cigi. 
Izumi ölelése után, Oikawa felé fordultam. A fiú egy szürke melegítőt viselt, fekete rövid ujjú pólóval, valamint egy fehér Nike-al. Ahogy ott állt, és ezt a szettet viselte, a szívem hevesen kezdett el dobogni, és úgy éreztem, hogy újra szerelmes lettem belé, hiszen valami eszméletlenül nézett ki.
  Oikawa beleszívott a cigarettába, majd ezt követően az égnek fújta a füstöt. Ahogy ezt megtette, közelebb hajolt hozzám. S ahogy közelebb ért, meghátrált egy másodpercre. Láttam rajta, hogy ajkaimra akar adni egy puszit, ám nem tette. Helyette az arcomra adta, és már el is hajolt.
  - Watari, neked nem akkor jó ma? - fordult felé Izumi.
  - De, csak majd előbb elkell mennem, mert megyek orvoshoz. Lehet, Oikawa-san? - fordult a barátom felé a fiú.
  - Persze - mosolygott rá Oikawa.
Rám nem mosolygott így az előbb.
  - Bemegyek a terembe - szóltam a többieknek, majd befelé indultam.
  - Várj, megyek veled - nyomta el a cigijét Mattsukawa, majd utánam sietett.
Ketten mentünk befelé a fiúval, amikor ő hirtelen megállt a folyosón.
  - Tetszik a kiskutya? 
  - Igen - fordultam hozzá hátra - Nagyon aranyos, és nagyon, de nagyon köszönöm! - mosolyogtam rá hálásan. 
  - Ne nekem köszönd - hunyta le a szemét.
  - Neki is megköszöntem - néztem rá pislogva.
  - [Név] - nyitotta fel a szemeit, majd felém nézett - Min vesztetek össze?
  - Tessék? - fordultam felé teljesen.
  - Reggel amikor jött látszott rajta, hogy valami nem oké. És ott szívja azt a hülye cigit. Szerinted ez normális? Nagy nehezen kiszedtük belőle, hogy mi a baja. Elmondta, hogy összevesztetek, de azt nem, hogy min. Bár nem kérdeztük, mert nem illik ennyire faggatni, és belemártani magunkat. De amikor jöttél, akkor látszott rajta, hogy feszült, és nem is úgy köszöntött téged, ahogy szokott. Mi történt? - komorodott el.
  - Emlékszel mi volt Kazukival? - néztem oldalra egy sóhajtás mellett.
  - Igen. Emlékszem, sajnos.
Mattsukawa mióta jóban vagyunk, jó barátom lett, így tudott a velem, velünk történt dolgokról általában. 
  - Azóta nem igen érzem jól magam, ha Oikawa bármit is csinál velem. És pont ezért. És szombat este elhúzódtam, nem hagytam magam, végül kinyögtem, hogy miért nem szeretem ezt, és igazából ez. Ezért vesztünk össze. 
  - Jó, így nem teljesen oké. De gondolom neki nem tetszett az, hogy milyen érveket használsz ez ellen, neked pedig az, hogy ő nem érti ezt meg. Igazam van? - mosolygott kedvesen. 
  - Igen - suttogtam.
  - Ne csináljátok már ezt - rázta meg a fejét - Beszéljétek meg. Szeretitek egymást, és megtudnátok beszélni, mint két értelmes, felnőtt ember. Csak akarni kell.
  - Haragszom rá, hogy őszinte legyek.
  - Miért?
  - Nem tudom. Ezt nem lehet megmagyarázni.
  - Vagy csak nem akarod - vágta hozzám a fiú.
  - Hagyjuk, nem akarok erről beszélni - fordítottam neki hátat.
  - Csak segíteni akarok neked.
  - Tudom. És köszönöm. De ezt nekem kell megoldani. És neki.
Ahogy kimondtam a szavakat, a lábaim életre keltek, és elindultam a folyosón. Percek elteltével beléptem az osztályterembe. A helyemre hamar leültem, majd ezt követően telefonozni kezdtem. Hosszú lesz ez a nap.
  A nap nagy nehezen eltelt. Utolsó órán helyettesítés volt, aminek semmi értelme nem volt, és akár el is maradhatott volna az óra. De nem. Tiszta logikus. 
A fejem a padra volt hajtva, és pihengettem. Oikawaval egész nap nem beszéltünk, ami kissé már fájt. Hiányzott a hangja, az ölelése, puszija. Az, hogy vele lehessek.
Az utolsó pár perc lehetett vissza az órából, amikor éreztem, hogy valaki leguggol a padom mellé, és ezt követően megsimogatja a hajamat. A fejemet automatikusan felemeltem, és egy gyönyörű, mogyoróbarna szempárral találtam magam szembe. 
  - Szia baba - simogatta továbbra is Oikawa a hajamat, miközben suttogva beszélt. Mindenki csöndben töltötte az időt, ez volt az oka, a halk beszédnek - Óra után tudunk beszélni?
  - De nem edzésed lesz?
  - De. Viszont ez fontos. De ha nem szeretnél, akkor nem erőltetem - beszélt kedvesen.
  - Szeretnék... - motyogtam magam elé.
  - Jól van akkor - vezette le kezét az arcomra, majd azt simogatta tovább - Babu.
  - Hm?
  - Hiányzol - nézett rám érzékenyen.
  - Te is nekem - szóltam remegő hanggal.
Hatalmas önkontroll kellett, hogy ne vessem magam a nyakába, és öleljem meg szorosan. De épp óra volt, így ezt nem tehettem meg. 
  - Jó így? - utalt az arcom simogatására, mire aprót bólintottam - Akkor jó - mosolygott rám halványan.
Nem sokáig élvezhettem a hogy Oikawa simogat, mert a csengő közbe rondított. Így hát eljött  a pillanat, amikor Oikawaval megbeszéljük a dolgokat. És igazából mindent.