Ígérem |Oikawa × Reader - Befejezett|

- 15 -

Iwaizumi szemszög

Csak néztem, ahogy [Név] elhagyja az autómat, és a házukba siet. Sírni fog. Összefog roppanni, ahogy egyedül lesz. Ebben biztos vagyok. És abban is, hogy megfogom ölni azt a rohadékot.
Ahogy néztem a lányt, hallotta, ahogy a telefonom rezeg. Egyből rápillantottam, és abban a percben éreztem, hogy minden düh belém áramlik, és legszívesebben a telefont is összeroppantottam volna.
Az üzenetet Oikawa írta. És olyat írt, amiért legszívesebben kipofoznám. Most, helyben. Viszont sajnálatos módon, erre jelen esetben nem volt lehetőségem.
Az üzenet tartalma nem volt sokatmondó.

Bolondkawa🤦🌑: Iwa-chan..
Bolondkawa🤦🌑: Mi tortent tegnap este? Borzalmasan faj a fejem es nem emlekszem semmire se
Bolondkawa🤦🌑: Es miert van tele szivasnyommal a nyakam? Ki csinalta ezeket? [Név]?

Ha nem a legjobb barátom lenne, akkor most helyben, ebben a pillanatban nyomnék a tiltás gombra. De mivel nem egy idegen számomra, ezért csak leláttamoztam. Mit kéne erre visszaírni? Nagyon sokáig írnám a dolgokat, hogyha itt akarnám kiosztani, üzenetben.

Bolondkawa🤦🌑: IWAIZUMI HAJIME!
Bolondkawa🤦🌑: ne most igniralj
Bolondkawa🤦🌑: ignoralj
Bolondkawa🤦🌑: es hogy kerultem haza?
Bolondkawa🤦🌑: baszki Iwa-chan irj mar vissza az isten aldjon meg!!!!

Nekem csak ne pattogjon, mert nekimegyek, ha meglátom.

Bolondkawa🤦🌑: legalabb gyere mar at legyszives es mondd el hogy mi tortent az ejszaka.

Ahogy elolvastam az utolsó üzenetet, egy sóhajtás hagyta el az ajkamat, majd beindítottam a motort. Elmegyek hozzá. És ha ott leszek, akkor végre elkezdődhet az, amit már oly' régóta tervezek vele. Kioktathatom.
  A kocsi motorja szinte életre kelt, ahogy egyből 50-re kapcsoltam, és indultam el legjobb barátom házához. Nem kellett 5 perc se, mire a barna hajú fiúnak a házához érjek. Amint ez megtörtént, kiszálltam az autóból, majd lezártam azt. A kocsikulcsot az ujjaim közt lengettem, egészen addig, míg a bejárati ajtóhoz nem értem. Ott eltettem a zsebembe, majd csöngettem. Mintha erre várt volna egész életében, úgy csapta ki az ajtót Oikawa, s amint meglátott, szinte berángatott a házba. Sőt, nem is szinte. Hiszen épp ezt csinálta.
- Miért nem írtál vissza? - kezdett el jajveszékelni kétségbeesetten.
Jelenleg rohadtul nem volt kedves a nyavalygását hallgatni. Pont neki nem kéne ezt tennie.
Közelebb hajoltam, majd a homlokomat erősen az övének csaptam, ezzel lefejelve őt.
- Iwa-chan! - sikoltott fel, mint valami szűz lány, az avatása napján - E...Ezt miért kaptam?! - kezdte el dörzsölni a homlokát, mely már kezdett eléggé pirosodni.
- Még van képed egy ilyen üzenetet írni, hogy semmire se emlékszel, te barom?! - emeltem meg egyből a hangomat - Komolyan semmi se rémlik neked, te féleszű?
- Onnan, hogy segítettem neked bepakolni, és elkezdtem inni, nem igazán - nevetett kínosan, de én egyáltalán nem tartottam viccesnek ezt a helyzetet.
- Legszívesebben most addig vernélek téged, míg mozogsz - közöltem vele, teljesen nyugodtan.
- Iwaizumi! - ejtette ki a nevemet, majd szomorkásan nézett rám - Hát ilyet tennél a legjobb bariddal?
- Kussolj Szarkawa, mert komolyan agyonütlek! - emeltem meg rá a hangomat, ám ezúttal teljesen dühösen - Olyan ocsmány, undorító dolgokat műveltél az elmúlt éjszaka, hogy én szégyellem magamat!
- Ezért lenne jó, ha elmondanád, hogy mit tettem, ugyanis, hahó! Semmire se emlékszem! - emelte meg a hangját.
- Velem szembe te ne emeld meg a hangodat - léptem hozzá közelebb, miközben dühös hangon beszéltem hozzá. Pár centiméterrel voltam nagyobb nála, de mindvégig a szemébe néztem - A tegnapi után, inkább ásd el magad, minthogy az efféle hangstílust megengedd magadnak.
Soha nem beszéltem így vele, ezt én magam is bevallom. Soha nem is akartam vele így beszélni. Pont vele, aki a gyerekkori barátom. Viszont az, amit tegnap művelt, túlságosan is kihúzta a biztosítékot.
- Hajime? - ejtette ki a keresztnevemet, s hangjában érezhető volt, hogy kissé megijedt tőlem.
Ijedjen is. Szarja össze magát.
- Hogy röviden elmondjam a tegnap este tartalmát - kezdtem bele - tegnap este elveszítetted azt a lányt, aki a legfontosabb neked. És lehet, hogy örökre, Tooru.
- Mi? - lankadt le a tekintete.
- Ülj le - biccentettem a kanapé felé - Apud itthon van?
- Nemrég ment el - szólt, szinte némán.
- Jó - reagáltam le röviden, majd a kanapéval szemben lévő asztalra ültem, és a kanapéra mutogattam, hogy üljön le.
Tooru közelebb ballagott, majd tette, amit mondtam neki. Mint egy óvodás, úgy ült le elém, közben törökülésbe szenvedte magát, ölében pedig az egyik párnát kezdte el szorongatni. Így teljesen úgy nézett ki, mintha tényleg egy óvodás lenne, aki az esti mesét várja. Azt várhatja. Ugyanis ez nem jó éjt mese lesz, hanem inkább rémálom történet.
- Egyszer fogom elmondani, mert én se emlékszem rá vissza szívesen. Szóval jól nyisd ki a füledet, és jussanak eszedbe az emlékek, melyeket tegnap követtél el - néztem mélyen a szemébe, s láttam a barna szemek mögötti félelmet.
Ezt követően egy apró sóhajtás mellett kezdtem bele mindenbe. Onnantól kezdve, hogy [Név] üzenetet írt nekünk, hogy megérkezett a bulira, hogy aggódott Tooruért, hogy Tooru visszautasította.
- Mi?! Komolyan ezt mondta? - lankadt le teljesen a tekintete, és lehetett látni, hogy mennyire is sebezhető jelen pillanatban.
- Igen, ezt mondta. Te meg elég csúnyán közölted vele, hogy csak magadat szereted. Szóval gratulálok. Azonban az este leglazább része ez volt. A legrosszabb még a közelben sincs.
Tooru nagyot nyelt, majd figyelt a továbbiakra.
Folytattam. Azzal, hogy én vigasztaltam meg [Nevet], hogy Toorut hátra vittük, hogy kitudjuk józanítani, hogy ott miképp beszélt [Névvel]. Ám itt megálltam, ugyanis láttam, hogy szólni akar.
- Mondd - néztem rá kíváncsian. Érdekelt, hogy mit fog mondani.
- Ez nem igaz. Most találod ki, igaz Hajime? - nevette el magát fájdalmasan.
- Miért hazudnék ilyet, te tajparaszt? - vontam fel a szemöldökömet.
- Miért mondtam volna neki ilyet? - célzott a szopós részre.
- Véletlenül nem te kérdezted meg tőle, csak hogy random, hogy szűz-e? - bumm, Iwaizumi Hajimenél a pont.
- Muszáj azt felhozni? - szólt kényelmetlenül.
- Igen. Mert egy barom vagy.
Nem mondott erre semmit, én pedig folytattam.
- És a lényeg, csak most jön. És ha erre lesz valami kifogásod, komolyan megverlek - szóltam erős hangnemben.
S ekkor, ebben a pillanatban, elkezdtem mesélni Toorunak, az éjszaka utolsó fázisát. Kezdtem azzal, hogy bementünk a konyhába. Hogy az a lány mennyire kiszívta a nyakát. Majd folytattam ott, hogy [Név] meglátta őket. Itt szabadult el a pokol, aminek hatására még nekem is belesajdul a mellkasom. S elmondtam neki. Elmondtam, hogy mekkora egy rohadék volt. Elmondtam, hogy miket mondott [Név]-nek, valamint, hogy mivel sértette meg a lelkét. Mindent. Semmit se hagytam ki. Még azt sem, hogy segített hazavinni őt, és ezt követően képtelen volt egyedül lenni, és nálam kellett, hogy aludjon.
Ahogy befejeztem a "mesét", Toorura vezettem a tekintetemet. Teljesen leblokkolt, azonban pillanatok alatt változott meg az arckifejezése. Ajkai megremegtek, barna szemöldökei az égbe szaladtak, homloka összeráncolódott, szemei pedig könnyesek lettek. S ebben a pillanatban, Oikawa Tooru elbőgte magát. A forró könnyek lefutottak az arcán, egészen az álla vonaláig, ott pedig a párnára csöppentek.
- Hazudsz - nyögte ki fájdalmas hangon - Hazudsz, Iwa-chan..Hazudsz.. - gyengült el a hangja, ugyanis tudta jól, hogy nem hazudok. Tudta.
- Szemét vagy Tooru. Kurva nagy szemét. Az a lány teljes szívéből szeret téged, te pedig egy részeg éjszaka alatt, mindent eldobtál magad mellől. Kurva nagy szerencséd van, hogy én még itt vagyok neked. Kurva nagy.
Tooru nem válaszolt, csak előre dőlt, így arca pont a párnába nyomódott. Próbálta magát kontrollálni, de az érzései felülkerekedtek rajta. Ott bőgött, mint egy ötéves. S legbelül sajnáltam. Hiába ő rontott el mindent. Oka volt annak, hogy aznap ivott.
Próbálta megfékezni a sírást, de az nem akart elállni, ahogy az ahhoz tartozó hangok se. Hallottam már sírni őt. Bőgni is, egészen addig, míg majdnem megfulladt a könnyeitől. S az volt a baj, hogy ez kezdett ahhoz közelíteni. Újra elveszítette azt a személyt, akit mindennél jobban szeret.
- Hé, Tooru - szóltam hozzá lágy hangon - Ugye tudod, hogy nem foglak megverni? Ugye tudod, hogy amikor megütlek, azt nem komolyan gondolom? Ugye tudod, hogy amikor mindenféle hülyének elmondalak, az azért van, mert a legjobb barátom vagy, és a legjobb barátok szeretik a másikat szívatni? Mérges vagyok rád, és tényleg idióta vagy, de azokat a mocskos beszólásaimat, és sértegetéseimet, ne vedd komolyan. A düh miatt van. Érted?
- Nem, igazad van - bőgte fájdalmasan - Kurvára rossz ember vagyok. Ő is miattam ment el. Nem kellek neki...
- Az nem a te hibád volt - ültem mellé a kanapéra.
Ekkor hirtelen emelte rám tekintetét. Szemei vörösek voltak, miközben még mindig sírt. Baszki, messzire mentem. Nem kellett volna ennyire durván beszélnem vele. Mit gondoltam? Mit képzeltem, amikor így beszéltem vele? Nem kellett volna ezt tennem.
- Akkor miért hagyott el a saját anyám? Miért? - kérdezte meggyötörten - Mondd el Iwa-chan...mondd el...
- Nem tudom...De nem miattad ment el.
- Gyűlölőm magam! - zokogott keservesen, majd visszanyomta a fejét a párnába, s folytatta azt, amit eddig.
Minden embernek van egy oldala. Egy olyan oldala, mely gyenge. Még azoknak is, akik kemények, mint a beton. Nekem is van, de azt egyedül Tooru látta. Senki más még. Én is tudom pontosan milyen az, hogyha a saját életedben vagy mellékszereplő, vagy a sors rendesen kibaszik vele. Volt már rá példa. S akkor, akármennyire is nem látszik, ő velem volt. Fogta a kezemet, hogy minden rendben legyen, és velem volt. Követ el hibákat, viszont igaz barát. Tényleg az.
- Ölelj meg... - motyogta a párnába.
- Mi? - illetődtem meg.
- Ölelj meg, Iwa-chan! - rántotta fel hirtelen a fejét, és fájóan nézett rám.
- Haggyá' má', nem vagyok meleg! - néztem rá indulatosan.
- Légyszi...Kérlek... - kezdett el szipogni.
Nagyot sóhajtottam, majd széttártam a karomat a barna hajú fiúnak.
- Most az egyszer - motyogtam magam elé.
Ekkor Tooru, mint akinek az élete múlik ezen, szorosan megölelt. Oly' szorosan ölelt, hogy majdnem megfulladtam. Ebbe a gyerekbe mikor lett ekkora erő? Kezeimet végül a hátára vezettem, s lassan simogatni kezdtem.
  Irtózatosan fingom sincs, hogy mennyi ideig lehettünk így, de éreztem, hogy ez neki jó esik, és szüksége van rá.
Tooru anyukája bizonyos okok miatt, lelépett, még 5 éve. Tooru akkor még csak 12 volt. Hiába 17 már, lassan 18, de azóta nem igazán emésztette fel. Másodikos gimnazista létére is képes még mindig összeomlani érzelmileg.
  Tooru anyukája nem rossz ember. Mindig kedves volt, sose lehetett felidegesíteni. Mosolygós volt, és látszott rajta, hogy mennyire szereti a fiát. S ez hiányzik Toorunak 5 éve. Egy anya, aki itt van neki. Akit megölelhet, akivel beszélgethet. Hiába van ott az én anyám. Hiába próbálja meg Tooru szívében betölteni az anyai űrt, lehetetlen lesz ez. Hisz amikor Tooru anyukája lelépett, Tooru szívéből kitört egy darab, ami azóta se forrt be.
- Elakarok menni hozzá... - szólt halkan.
- Elvigyelek? - szóltam kedvesebben.
- Kérlek...
Elhajoltam Oikawatól, s egy zsepit adtam neki, mely az asztalon volt. Bár attól tartok, hogy ez nem lesz elég.
  Végül nehezen, de rendbe hoztuk a barátomat, majd autóba szálltunk. Nem szeretnék mást tőle, csak hozza rendbe, amit elrontott. Hisz nem akarom szomorúnak látni, akármennyire is vagyok kemény vele. Hisz mindenkinek van egy története. De hármunké túl sötétre sikeredett...