Két hét telt el azóta, hogy Párizsban voltunk az osztállyal. Azóta minden csendes. Nem voltak veszekedések se az osztályban, se otthon, se Oikawa és köztem, se Oikawa és Izumi között és Izumi se veszekedett a szüleivel. Kissé féltem, hogy ezek talán a vihar előtti csendek, de semmi rossz nem történt azóta, így kezdtem megnyugodni.
Mattsun keze egyre jobban van, és már nagyjából mozgatni is tudja. Az edzéseken csak ülni szokott általában, bár van alkalom, amikor én is ott maradok a fiúkkal, és Mattsunnal játszom. Ez annyiban merül ki, hogy Mattsun a labdát dobja nekem egy kézzel, én pedig alkarral fogadom. Na igen, a röplabda. Oikawanak hála, egyre kevesebb a félelmem a röplabda iránt. Már bátrabban érek bele a labdába, és kezdem teljesen feldolgozni azt a traumát, ami apa miatt ért engem. És ebben nagy segítség volt számomra Oikawa, aki itt volt velem, és nem hagyott magamra. Mindig segített, és ha nem tudtam elkapni a labdát, vagy elsírtam magam a trauma okozta félelem miatt, ő nem nevetett ki. Nem szidott le. Csupán elmagyarázta, hogy mit hogyan kell, és sok szeretetet adott nekem. Minden rendben volt, és tényleg kitartóan segített, illetve segít nekem a mai napig. A kirándulás után nemsokkal kettőnkről is tudtunk beszélni. Megbeszéltük, hogy mi hogyan legyen, és min kéne változtatni. Valamint az is felmerült, hogy valószínűleg azért görcsöltem rá ennyire az első együttlétre, mert tudat alatt bennem van a félelem amiatt, amit Kazuki csinált velem. És erre Oikawa világított rá, mikor felhozta ezt az egészet. És lehet, hogy igaza is van. Hiszen tényleg félek még ettől az egésztől, és akárhányszor arra gondolok amit Kazuki tenni akart, összerándul a gyomrom, és sírhatnékom van. És akkor se lesz jobb ha tudom, hogy Oikawa az, és nem más. De megtudtuk beszélni a dolgokat, és elmondtam Oikawanak, hogy miképp érzek. Ő ezt tényleg megértette, és elmondta, hogy várni fog rám, és ne agyaljak ezen. Hiszen ez mégiscsak kettő emberről szól, és mind a kettőjüknek jó kell, hogy legyen.
Visszatérve a röplabdára, és arra a traumámra, amit apa okozott emiatt. Izumi nem tudott róla. Soha nem mondtam el neki, hogy mi azaz ígéret, amit Oikawa tett nekem, és azt sem, hogy mi történt velem, amiért félek a röplabdától. Egyedül a balesetemről tudott, amikor kórházba kerültem, mert megsérültem. Arról már nem, hogy utána apa mit tett velem. És ő nem faggatott egyszer sem. Nem kényszerített, hogy mondjam el neki, hogy mi történt. Várt rám. Várt arra, hogy eltudjam neki mondani. Én pedig úgy éreztem, hogy végre eljött azaz idő.
Jelenleg április 28.-a van, és Izuminál vagyunk. Én pedig elmondtam a legjobb barátomnak, hogy mi történt velem. Végre megosztottam vele azt az esetet, mely pár hónapja összehozott minket. Az egyedüli pozitívuma ennek az egész esetnek, hogy emiatt lettem jóban Oikawaékkal. Van, hogy az ember azt mondja, hogy minden rosszban, van valami jó. És ezzel egyet kell értenem. Mert ez igaz. Az pedig már más kérdés, hogy az ember észreveszi ezt a jó dolgot, vagy nem. Él-e lehetőséggel, vagy magába zárkózik, és csak a rosszat fogja látni, a jót nem, ami ebből az egészből jött. Ez személyfüggő.
Izumi pedig csak hallgatta az én mesémet, és mindvégig figyelmes volt. Az arca párszor ideges érzelembe változott át, de nem szólt semmit. Egészen addig, amíg be nem fejeztem a mesélést. Ezt követően ő sötét tincsei közé túrt mindkét kezével, majd aggodalmas tekintetét rám vezette.
- Megértem, hogy miért nem tetted, de miért nem szóltál nekem előbb erről? Miért nem mondtad, hogy min mentél keresztül? Lehet tudtam volna segíteni, amikor a legnehezebb volt - szólt halkan.
- Nem voltunk annyira jóban, Izumi - kezdtem el piszkálni az ujjaimat - És különben is - néztem oldalra, miközben hangomat lehalkítottam - Reia után nagyon nehezen bíztam meg bárkiben is...
- De [Név] - simogatta meg Izumi a karomat - Azzal a ribanccal ne foglalkozz. Jobb volt, hogy elment az osztályól, még ha pár hónapot is volt velünk.
- Kinek? Kinek volt jobb Izumi? - néztem fel zöld szemeibe - Lehet, hogy egy önző, felszínes ember volt, akit senki se viselt el, de egyvalamiben más volt. Ő volt az egyetlen aki barátkozott velem, még ha azért is, hogy abban a pár hónapban amíg itt vannak, ne legyen egyedül. Hiába voltunk általánosban osztálytársak, és hiába jöttünk ugyanabba az iskolába, és osztályba. Ti nem barátkoztatok velem, ahogy senki más se. És nem tudom a mai napig, hogy mit vétettem, amiért az egész kilencediket egyedül kellett töltenem, míg mindenki más a barátaival volt. Én próbálkoztam barátkozni, de senkit se érdekeltem. Aztán jött Reia, és lehet, hogy kihasznált, de legalább volt társaságom. Aztán miután elment, minden olyan lett, mint régen. Újra jött az, hogy képtelen vagyok aludni. Hogy otthon könyörgök a szüleimnek, hogy had ne menjek iskolába, mert nem érzem jól magamat. Az általánosban még oké volt, mert ott volt Tobio, akivel tudtam lenni. De miután elballagtunk, egyedül maradtam. Annyira nem éreztem jól magamat ebben az osztályban, és iskolában, hogy éjszakánként sírva aludtam el, és volt, hogy altatóval tudtam csak aludni. Számomra nem volt felhőtlen a tavalyi év, és a mostaninak a fele. Míg ti boldogan nevetettek egymással, én egyedül voltam. És félek, hogy pár hónap múlva ugyanez lesz. Megint egyedül maradok, és senki se lesz mellettem - szóltam könnyes hangon.
Izumi percekig csöndben maradt, majd megsimogatta az arcomat, és végre megszólalt.
- Őszintén mondom, hogy sajnálom. Nem vettünk észre senkit a társaságunkon kívül, pedig észre kellett volna. Tudom, erre nem igen lehet magyarázatot mondani, és nem is tudok. Mindössze annyit, hogy tényleg sajnálom, és ezt a többiek nevében is mondhatom. Bunkók voltunk, ezt nem lehet tagadni. És szörnyű belegondolni, hogy miként kellett megélned ezt a másfél évet. Tényleg ne haragudj. De mostantól tényleg nem lesz ez. Itt vagyunk neked, és nem fogunk elhagyni. Tudom, félsz, hogy egyedül maradsz, de nem lesz ilyen. Minden rendben lesz mostantól, jó? Nem csak én vagyok itt neked. Itt van Oikawa, Mattsun, Hanamaki is. Ha bármi van fordulj hozzánk. Most már közénk tartozol, és nem is engedünk téged, még ha könyörögsz, akkor sem! - mosolygott rám kedvesen.
- Nem akarok rá visszagondolni, de sokszor feljönnek a rossz emlékek... - néztem fel rá.
- Elhiszem, de már nincs az, ami akkor volt. Itt vagyok én, mint legjobb barátod, itt vannak Mattsunék, mint barátaid, és itt van Oikawa. Aki szerintem a legjobban szeret téged a világon. Jobban, mint a hülye ufókat - nevette el magát a végére - Hidd el, igazán fontos vagy nekünk, és ha nem lennél, akkor nem tudom, hogy mi lenne velünk nélküled. Jó?
- Jó - szóltam halkan, majd közelebb ültem, és szorosan megöleltem őt - Annyira szeretlek titeket.
- Mi is - puszilt bele a hajamba, majd viszonozta az ölelésemet.
Hosszú percekig ölelkeztünk Izumival, amit a telefonom pityegése zavart meg. Üzenetem jött. Kibontakoztam a fiú karjai közül, majd a kezembe vette a készüléket, és feloldottam. A szemem a kétszeresére tágult, és leblokkoltam.
- Hé, ki írt? - nézett rám Izumi, miközben a magasba emelte a szemöldökét.
- Mi a franc... - sziszegtem blokkolva még mindig.
Izumi nem kérdezett többet, csak kikapta a telefont a kezemből, majd megnézte az üzenetet.
- Mit akar ez az emlegetett kurva? - szólt idegesen a fiú.
Az üzenetet nem más írta, mint Reia. Amikor apa megvert engem egyszer januárban, mert nem úgy viselkedtem, ahogy ő azt akarta, nem tudtam kihez fordulni, így neki írtam. Annak ellenére, hogy január első hete óta, amióta elköltöztek, nem írt nekem vissza, és nem is keresett. Most látta, és most írt vissza. Egy olyan béna szöveggel, hogy a gyomrom felfordult.
Reia Holland: Sziaaa! <3 Ne haragudj amiért nem írtam neked, de ezernyi dolgom volt és valamiért a messenger nem jelezte, hogy írtál. Furaaaa. Na mindegy is. Azóta biztos helyrejöttek a dolgok, ha meg nem akkor költözz el és ennyi megvan oldva. Na de mindegy. Képzeld! Franciaországban pár napja esett a hó! Döbbenet nem? A csajokkal csináltunk képet, majd csatolom neked! Mindenki tök kedves velem és sok fiú elhívott már randizni. De januárban amikor idejöttünk Lorenzo elvitt randizni, de nem igen tetszett a vele töltött idő így őt két hét után dobtam. Aztán kicsit vártam, hogy megnézzem milyen pasik vannak itt, és elhívtam randizni az elsőéves Rafaelt! Kurva jól csókolt, bár az ágyban nem volt olyan jó, mint Marius, aki Lorenzo után volt. De mindegy. Aztán Valentinnapon elmentem Jeannal egy kurva jó étterembe, és utána a limójukban mentünk a városban pár kört, aztán ittunk valami rohadt jó bort. Utána elmentünk hozzájuk, és megmutatta a szobáját, aztán nála aludtam, és reggel mentem haza. Jean valami eszméletlenül jó volt aznap este! Képzeld, vagy háromszor csináltuk, és sok új dolgot mutatott nekem. Aztán igazából március közepéig voltunk együtt, mert utána már térre vágytam, mert kiderül, hogy a csávó amúgy tök unalmas. Na mindegy is. Azóta Joshuaval vagyok, aki félig francia félig olasz! Menő, mi? Na mindegy ennyit akartam. Láttam együtt vagy amúgy Oikawaval. Őszintén szólva én inkább Mattsukawaval, vagy Iwaizumival jöttem volna össze. Sokkal jobb pasik, na meg Oikawa után sok lány fut, aztán lehet meg is csalna téged, amin nem csodálkoznék, de azért ja...Mindegy, nem is számít. Ne nagyon várjatok vissza, szerintem soha nem is megyek vissza, fura egy hely volt szóval örülök, hogy már nem oda járok. Látogatóba nem megyek, de azért pussz mindenkinek, neked is, [Név]!
Ahogy olvastam az üzenetet Izumival együtt, a gyomrom kezdett émelyegni, és a könnyek úgy gyűltek a szemembe.
Reia Holland Amerikában született, de a szülei munkája miatt mindig költöztek. Idén év elején jött a suliba, de én aznap hiányoztam, így nem találkoztam vele az első nap. Amikor másnap iskolába jöttem, ő egyből odajött hozzá, hogy legyünk barátok. Nem voltak barátaim az osztályból, szóval belementem. Ám akkor még nem tudtam milyen ember is valójában. A lány nagyon durván szedte a fiúkat. Két hetente másnál lehetett megtalálni, és mindig ő törte össze a szívüket. Ahogy telt az idő, rájöttem, hogy nem lehet rá számítani, hiszen nem tudta, hogy milyen az, amikor problémáid vannak. Igen, minden embernek vannak problémái neki azonban nem volt. De tényleg nem. A szüleivel nagyon jól kijött, és ez nem a látszat volt. Tényleg soha nem veszekedtek, és a legnagyobb szeretetben nőtt fel. És nem, tényleg nem voltak gondjai. Tényleg nem. Mindig a fiúkról beszélt, jók voltak a jegyei, nem érdekelte, hogy ki bírja, és ki nem, és a személyisége se volt a legszebb. Rájöttem, hogy nem vagyunk barátok, csak emberek akik együtt lógnak az iskolában, hogy ne legyenek egyedül. Aztán december végén bejelentette, hogy elköltöznek a szüleivel Franciaországba, és azt mondta, hogy majd tartjuk a kapcsolatot. Ám ez nem így lett. Amint elköltöztek, kikövetett Instagramról, törölt Snapchatről, és csak Facebookon hagyott meg az ismerősének. Írtam neki Messengeren, de nem válaszolt. Egyszer sem. Meg se nézte. Aztán szépen beletörődtem, hogy újra egyedül vagyok. Hogy csak kihasználtak. És akkor jött Izumi és Oikawa. Azon a januári napon, és kezdtünk el beszélgetni, valamint együtt lógni. Az a nap mentett meg engem, valamint az, amikor Oikawa ígéretet tett nekem a szertárban.
- De gyűlölöm te - húzta magához Izumi a telefonomat, majd valamit csinált rajta. Én közben a szememet törölgettem, hogy nehogy elsírjam magamat - Tessék - tartotta felém a készüléket - Hé, eszedbe ne jusson sírni emiatt a rossz ribanc miatt! Konkrétan leírta neked, hogy kikkel mikor feküdt le. Ennek nincs szégyenérzete? - forgatta meg a fiú a szemét.
- Mit csináltál? - néztem a telefonomra.
- Letiltottam minden létező helyről, ahol eltudna érni - vont vállat - Egy rohadék ez a lány. Egy utolsó, de komolyan - szólt a fiú idegesen.
- Van amitől tényleg félek - tettem le magam mellé a telefonomat.
- Baszki, ne szórakozz már.
- Oikawat tényleg sok lány szereti, és szeretnének vele lenni. És vannak akik nem nézik jó szemmel, hogy én vagyok a barátnője. Félek, hogy talán jobbat érdemelne...
- Ne legyél már buta. Azok a lányok csak azért szeretik Oikawat, mert jól néz ki, kedves velük és röpizik. Ők nem ismerik. Hogy lehetnének belé szerelmesek, ha egyszer annyit nem tudnak, hogy mi a kedvenc üdítője? Meg ha nem akarna veled lenni, akkor összeszedne mást. Hidd el, nem lenne nehéz dolga, de ő mégis veled van. Mert tényleg szeret, és megküzdött érted. Nem ugrottál egyből a karjaiba, hanem ketten, közösen alakítottátok ki a kapcsolatotokat. Ez nem olyan dolog, amit Oikawa eldobna egyik napról a másikra. Hidd el, jobban ismerem ennél.
- Sajnálom, hogy itt hisztizek - válaszoltam halkan, majd megtöröltem a szememet.
- Mi lenne ha nem foglalkoznánk a bajokkal, és főleg nem az ilyenekkel? Sőt, ez nem is probléma. Ez a nő semmiség számunkra, igaz? Meg se érdemli, hogy akárcsak rágondoljunk - mosolygott Izumi.
- Igazad van - nevettem el magamat.
Iszonyatosan szerettem őt, és örültem, hogy a legjobb barátomként tudhattam magam mellett.
Azon a vasárnapi napon már nem csináltunk semmi különösebbet, csak ebédeltünk, filmeket néztünk és közösen megcsináltuk a házi feladatot. Úgy gondolom, hogy nem muszáj Oikawaval mindig együtt lennünk, és szerinte ő is így gondolja. Van amikor ő van Izumival, én meg esetleg otthon vagyok és Mattsunnal telefonálok esetleg, vagy Hanamakival chat-elek. Van, amikor Izumi van el vagy Mattsunnál, vagy Hanamakinál, én pedig Oikawaval vagyok. Van, amikor mindenki otthon van. Van amikor Izumival és Mattsunnal vagyok. Van, amikor Mattsunnal és Oikawaval. Vagy esetleg Izumival és Hanamakival. Mindegy kivel, hiszen barátok vagyunk, és mindenki ugyanúgy szereti a másikat. És örültem, hogy egy ilyen baráti társaságnak lehetek a tagja, és emiatt iszonyatosan boldog is vagyok. Hiszen végre megtaláltam a helyemet, s azt, hogy hova is tartozok. Megtaláltam azokat az embereket, akik feltétel nélkül szeretnek, és velem vannak mindig, és én is velük. Azokat az embereket, akiket a barátaimnak tudhatok, jóban és rosszban is egyaránt.
YOU ARE READING
Ígérem |Oikawa × Reader - Befejezett|
FanfictionOikawa olyan ígéretet tesz neked, melynek véghezvitelének útja nem könnyű. Fájdalom, barátság, és felnőtté válás kemény útja kell ahhoz, hogy eme ígéret beteljesüljön. Egy történet Oikawaról, Rólad, Iwaizumiról, a Csapatotokról, kettőtök szerelmé...