Ígérem |Oikawa × Reader - Befejezett|

- 71 -

Nehéz volt az utolsó egy hét. Nagyon nehéz. A tűrőképességem határát súroltam és még akkor sem lett jobb, miután Wakatoshival elmentünk enni valamit és moziba. Oikawa ugyanúgy hiányzott. Aztán, két nappal a hazaérkezést követően este, sikerült telefonálnunk. Amikor felhívott, a szívem szinte szabadságra ment és egyből felvettem a telefont. Amint meghallottam a hangját, keservesen elsírtam magamat. Zokogni kezdtem és egyszerűen csak azt akartam, hogy itt legyen mellettem. Oikawa megijedt, amikor meghallotta, hogy elkezdek sírni. Hallottam a hangján, hogy ő is nehezen viseli már, de ennek ellenére próbált megnyugtatni. Nyöszörögve és levegő kapkodva mondtam el neki, hogy mennyire, de mennyire hiányzik nekem. Oikawa pedig bevallotta, hogy ő is nagyon a végét járja, és annyira eszi őt az ideg, hogy párszor rágyújtott a cigire. Tudni kell, hogy Oikawa nagyon ritkán bulikban és csak akkor ha nagyon feszült, cigizni kezd. Csak akkor szokott rágyújtani, semmikor máskor. Ez pedig egy ilyen helyzet volt, ő pedig bevallotta, hogy elszívott pár szálat. Nem szerettem, hogyha cigizik, de ez az ő élete volt és ha neki így könnyebb volt utána pár dolog, akkor had csinálja. Izumi már azelőtt cigizett, hogy jóban lettünk volna, és Mattsun is, így esélytelen volt, hogy őket áttérítsem a füst mentes életre. Ennek ellenére amúgy a sporttal semmi problémájuk nem volt. Visszatérve arra a telefonhívásra. Oikawa nehezen nyugtatott meg, hiszen hallottam a hangján, hogy neki is sírnia kell a hiányom miatt. Vagy fél órába telt, de képes voltam megnyugodni, Oikawa pedig mesélni kezdett nekem, hogy mik történtek az elmúlt napokban. Szinte megkönnyebbülés volt hallani a hangját, a nevetését és az édes szavakat, amiket felém idézett. Édes dolgokat suttogott a telefonba, elmondta, hogy mennyire szeret, én pedig igyekeztem nem elsírni magam. Újra. Vagy hajnali háromig beszéltünk, ezzel együtt öt óra hosszat. Azonban neki kelnie kellett reggel hét órakor, így letettük a telefont. Nehezen köszönt el tőlem, és miután jó éjszakát kívánt, elmondta, hogy szeret és küldött egy puszit a telefonba, végleg lerakta. Őszintén szólva kicsit megnyugodtam azáltal, hogy beszéltem vele. Már csak megszerettem volna őt ölelni. Semmi többet.
  Azon a napon pedig, amikor meg kellett volna jönniük, nem értem el Oikawat, így nem is tudtam, hogy hány órakor jönnek meg. Sőt, senkit sem. Kezdtem aggódni, de próbáltam csak arra gondolni, hogy biztos alszanak, edzés van, vagy nem jó a térerő. Próbáltam kifogásokat keresni, mégis rettentően féltem, hogy mi történt velük. 
Délután egy óra volt, amikor a nappaliban tévéztem és vártam egy csomagot, amit anya rendelt. Alá kellett írni, így lejöttem, hiszen nem akartam, hogy elkerüljem a postást, vagy ne halljam, hogy csenget. A csengő pedig megszólalt. Komótosan sétáltam az ajtóhoz, majd nyitottam ki, arra számítva, hogy a postás lesz ott. De nem ő volt. Amint megláttam az előttem álló, barna hajú fiút, felsikoltottam. Amint eme nagy hang távozott az ajkaim közül, elbőgtem magamat, és egyből a nyakába ugrottam, miközben a lábaimmal körülöleltem a derekát. Ő leejtette a kezében tartott utazótáskát, és egyből magához szorított engem. Nem érdekelt, hogy mennyire erősen, de úgy szorítottam, ahogy csak bírtam őt, miközben a könnyeim folytak, mint a záporeső. Képtelen voltam felfogni, hogy itt van, és a könnyeim mellett a fájdalmas hangok is kijöttek az ajkaim között. Éreztem, hogy Oikawanál is eltörik a mécses és kósza könnyei elhagyják a szemeit. Lehet, hogy külső szemmel olyanok voltunk, akárcsak a többi szerelmespár, akik nem látták már egymást jó ideje, de ami azt illeti, mi tudtuk, hogy nem vagyunk olyanok. Rengeteg mindenen keresztülmentünk. Olyan dolgokon, amit senkinek se kívánok, hogy átélje. Emiatt pedig annyira összeláncolodtunk, hogy egymás nélkül nem is tudunk meglenni. Tudtuk, hogy ez nem csak egy tiniszerelem, hanem tényleg komoly.
  Jó öt perc is eltelhetett, amikor elhajoltam Oikawa nyakától és homályos tekintettel néztem a fiú arcára.
  - Hazajöttem, babu - szólt rekedt hangon.
  - Végre - szóltam keservesen, majd az ajkaimat az övére tapasztottam.
Oikawa egyből visszacsókolt és egyszerűen annyira, de annyira boldog voltam, hogy szavakba nem tudnám foglalni. Amint véget ért az egyik csókunk, mi ugrottunk a következőbe. Addig-addig húztuk a csókjainkat, míg Oikawa állóképessége bírta. Azaz elég sokáig.


Mi lehet jobb annál, minthogy újdonsült végzősként, autóval menj iskolába szeptember elsején, kezedben tartva a reggeli mekis kajátokat? Na látod, semmi.
  Így van, végzősök lettünk. Az utolsó évünk az Aoba Josaiban. 
A nyár nagyon gyorsan elszaladt, mármint ami még megmaradt belőle. Rengeteg időt töltöttem a barátaimmal és még Wakatoshival is találkoztam utána. Annak ellenére, hogy volt az a pár hét, amikor egyedül voltam, bátran merem mondani, hogy ez volt életem eddigi legjobb nyara. Azokkal voltam, akik fontosak nekem, ez pedig bőven elég volt. Most pedig eljött azaz év, ami meghatározza az életünket. Harmadévesek lettünk. 
Izumi autóval hozott el minket. Ha már kapott egy autót, akkor ki is használja, hogy van. Mi pedig használjuk vele együtt. Izumi ült a volán mögött, Oikawa mellette és elég izgatottan játszotta a Dj-t, miközben a zene bömbölt, hátul én ültem középen, mellettem jobb oldalt Hanamaki, aki csapkodta Oikawa ülését, hogy hagyja abba a zene bömböltetését, bal oldalt pedig Mattsun, aki épp a mekis reggelijét majszolta. Szerencsére a keze már teljes mértékben meggyógyult. Útközben bementünk a McDrive-ba, ha már megtehetjük, és van kocsink is. Oikawa, Izumi és a saját kajámat a kezemben fogtam, ugyanis nem mertem Oikawara bízni, hiszen eléggé nagy partit csapott elől.
  - Halkítsd már le! - kiabált vele Hanamaki, és előrenyúlt, majd megtépte Oikawa haját.
  - Hé, vagy húsz percig csináltam! - fordul hátra idegesen Oikawa - Most csináld meg újra! Gyerünk, csináld!
  - Mégis hogyan? Nincs is zselém! Köpjem le, vagy mi? - nevette el magát hitetlenül Hanamaki.
Oikawa ekkor idegesen nyúlt a táskájába, majd vett ki belőle egy tubusos hajzselét, ami kisebb kiadás volt. Te szent ég, miért hord magával ilyet?
  - Hallod, neked elment a maradék eszed is, már ha volt. Minek hordasz ilyet magadnál? - röhögte el magát Hanamaki.
  - Az ilyen gyökerek miatt Makki, mint amilyen te vagy! - nézett rá morcosan Oikawa - csináld meg!
  - Dehogy csinálom!
  - Én mindjárt a kocsiból doblak ki titeket! - kiabált rájuk Izumi, majd lenyomta a rádiót - Még egy hang és gyalog jöttök.
Ez már kellőképpen elég volt, hogy csöndben maradjanak és előrefordulva utazzanak. Na igen, ők se akartak kimaradni az autós jó életből. 
  Ahogy az iskola elé értünk és kiszálltunk, furcsa érzés kapott el.
  - Ugye szétkapjuk ezt az évet? - kérdezte nevetve Oikawa, miközben becsukta az ajtót és ki is szállt - Van pár dolog, amit megakarok tenni - nézett felém, majd elvett a zacskóból egy krumplit és megette.
  - Szerencsétlen Mizoguchi - sóhajtottam.
  - Jó, hogy mondod, vele is van dolog, amit megakarok tenni - jutott Oikawa eszébe.
  - Köszönjük [Név] - nézett rám morcosan Hanamaki.
  - Fel se fogom, hogy harmadévesek vagyunk. Agyi szinten maximum tíz mutatkozik meg - nézett Oikawa felé Izumi, aki éppen a Happy Meal menüből szedte ki a játékot - Helyesbítek, maximum három. 
  - Loool, mindig is akartam egy ilyet! - mutatta felém Oikawa a kis Űrlény fejet, ami egy pici párna volt - Ezen fogok aludni.
  - A dió méretű agyad pont elfér rajta - nevetett Mattsun.
  - Mattsun! - szólt rá hisztisen Oikawa.
  - Elnézést kérek. Úgy értettem, hogy mogyoró méretű - javította ki magát Mattsun, mire mind elnevettük magunkat.
  - Jó lesz ez az év - sóhajtottam nevetve.
  - Nagyon is jó! - kulcsolta össze Oikawa a kezünket, majd egy puszit adott a fejemre - Kabakura-sensei biztos vár már minket.
  - Szerencsétlen - sóhajtott Izumi.
  - Majd írjuk össze valamelyik nap, hogy miket akarunk csinálni, így utolsó évünk gyanánt - mosolygott Oikawa.
  - Végre valami jó ötlet - paskolta meg Izumi a fiú vállát, majd elindultunk befelé.
Igen, hiszen így lesz. Egy felejthetetlen évünk lesz, amit rettenetesen várok már, hiszen tudom, hogy egy percig se fogunk unatkozni a barátaimmal.