Ígérem |Oikawa × Reader - Befejezett|

- 8 -

Egy valaki volt, akire szükségem volt. Aki mindig tudott mindent rólam, és ennek ellenére se ítélt el. Ez a fiú nem az a fiú volt, akibe szerelmes voltam. Hanem a legjobb barátja, aki egyben az én legjobb barátom is. Iwaizumi Hajime.
  Amint a fiú felvette a telefont, én egyből beszélni kezdtem.
  - Izumi - hangomban érezhető volt a sebezhetőség, valamint az, hogy legszívesebben sírni tudnék jelen pillanatban.
  - [Név]? - kérdezett a telefonba - Baj van? - kérdezett rá egyből, ugyanis hangom nagyon is árulkodó volt. Nem is kicsit.
  - Kijössz kicsit a játszótérre? Kérlek... - indultam meg, a már említett helység felé, amilyen gyorsan csak tudtam.
  - Szóval igen - sóhajtott a telefonba - 10 perc és ott vagyok, az jó lesz neked?
  - Jó lesz - rebegtek meg az ajkaim.
  - Vigyek valamit? - kérdezte kedvesen, és hallottam a vonal másik végén, hogy készülődik.
  - Nem tudom - szegeztem a tekintetem az égre, miközben mely levegőt vettem.
  - Csoki? Cukor? - kezdte el ismételni azokat a dolgokat, amik jobb kedvre tudnának deríteni.
  - Nekem elég, ha csak te jössz. Bőven elég, Izumi... - csuklott el a hangom a végére.
  - Szóval akkor neked elég leszek én, és az általam adott, nagyon nagy ölelés, amit akkor kapsz majd, amikor meglátlak? - kezdett el kedvesen beszélni velem, és a lelkemet simogatta ez a kedvesség.
Nagyon szerettem őt, mit barát. Sose cseréltem volna le, semmi másra őt. Örültem neki, hogy van egy olyan barátom, mint ő. És nekem ez volt a legfontosabb, nem is kellett hozzá más.
  - Tökéletes lesz, csak siess kérlek.
  - Sietek - azzal hallottam, hogy miközben mondja a szót, az ajtót is becsukja - Letehetem? Úgy gyorsabb tudok lenni.
  - Igen, akkor majd ott találkozunk - beszéltem kedvesen a telefonba, majd letettem azt.
A zsebembe csúsztattam, a kék tokkal ellátott, fekete telefonomat, majd szinte gyors lépésben haladtam végig az utcán, egészen addig, míg el nem értem, a sárgálló játszótérre, mélyen látszott a napnak megannyi sugara, mely jelezte, hogy a nap már lemenőben van az égen.
  Egyből a szokásos helyre igyekeztem, ami nem más volt, mint a játszótéren lévő pad. Eme pad a csúszda mellett, egy fa előtt helyezkedett el. A pad kellemes kilátást biztosított az egész helyre, és kellemes nyugalmat adott a lelkemnek, akárhányszor idejöttem. Ami valljuk be, nem kevésszer volt. Amióta a szüleim veszekednek, egyre inkább tartom magam ahhoz, hogy párszor ellátogassak eme helyre. Hol egyedül, hol más társaságában. Ez a társaság pedig nem volt más, mint Izumi. Vele voltam itt a legtöbbet. És annak ellenére, hogy ennyi időt töltöttünk egymással, valamint töltünk egymással. Olyan nekem, mintha a testvérem lenne, akivel bármit megoszthatok, és megbeszélhetek. Oikawa más. Ő a szerelmem...Ha baj van, ő is itt van nekem, azonban a komolyabb dolgokat, kreol bőrű barátomnak mondok el.
  Amint elértem a padhoz, le is ültem rá. Szemem elé tárult a csodálatos sárgás, valamint piros színű égbolt. Teljesen elmerültem abba a gyönyörbe, amit eme kilátás okozott.
Percekig élveztem a meghitt pillanatot, amikor hangokat hallottam magam mögül. Percek se teltek el, míg ismerős illatot éreztem magam mögül. Nem ijedtem meg, hisz tudtam, hogy ki van mögöttem. A fiú óvatosan lépett mögém, majd gyenge mozdulattal karolta át a vállaimat, ezzel előre jutatta a kezeit, a mellkasom elé. Állát fejemen támasztotta meg, és éreztem, ahogy ajkai mosolyra húzódtak.
  - Olyan szép - beszélt halkan, miközben ő is kémlelni kezdte a tájat.
  - Igen..Bárcsak mindig, minden ilyen lenne.. - beszéltem halkabban, és azzal a kellemes érzést felváltotta valami más.
Egy rosszabb érzés, amit nem akartam megérezni.
  - Mi a baj? - kérdezte Izumi, kis feszültséggel a hangjában.
  - Veszekedtek.. - kezdtem bele görcsösen, s éreztem, hogy a szemem egyre könnyesebb lesz.
Izumi teljesen elengedett, majd elsétált mögülem, és ezt követően leült mellém a padra. Lágyan nézett rám, közben közelebb ült hozzám. Kedvesen tette térdemre a kezét, és simogatni kezdte a bőrömet.
  - Szóval? - eresztett felém kedves mosolyt.
  - Kérem azt az ölelést.. - remegtek meg az ajkaim, és éreztem, hogy a könnyeim egyre jobban gyűlnek a szememben.
Izumi közelebb vont magához, majd amennyire szorosnak csak tudott, az ölelésébe zárt. Megnyugtató ölelése mellé, még kellemes illata is társult. Belebújtam a kellemes ölelésbe, és közben próbáltam nem szipogni, esetleg fájdalmasan kapkodni a levegőt. De nem jött össze. Ott sírtam a barátom karjaiban. Izumi a hátamat simogatta, miközben a másik kezével a hajammal játszott.
  Kellett idő. Nem mondom, hogy kevés, de nem sok is. Olyan negyed óra. Ennyi kellett, míg megtudtam nyugodni. Ahogy ezek a percek leteltek, elhajoltam, mire Izumi a  nadrágja zsebéből elővett pár zsebkendőt, melyet én használatba vettem, és egyből ki is fújtam az egyikkel az orromat.
  - Na, mondd. Mi a baj? - tette minket kezét a combomra, miután elhelyezkedtem, vele szemben.
  - Anyáék megint veszekedtek. Nem bírom már. Nem akarok folyton erre menni haza. Nagyon rossz. Folyton emészt ez az egész.
  - Nem miattad van, remélem ezt tudod. Csupán nem úgy éreznek egymás iránt, mint régen. Ez ellen nem tudsz tenni. Lehet, jobb lesz. Jó, oké - sóhajtott a fiú - Könnyen beszélek. Azonban, ha bármi van, gyere át. Ott is aludhatsz akkor. Vagy elmegyünk moziba, vagy kiülünk ide, és hazamész később. Akkor, amikor már nem veszekednek. Bármelyik ezek közül, csak nem akarom látni, hogy sírsz megint. Értetted? - paskolta meg a combomat kedvesen.
  - Értem. De nem könnyű. Nagyon nem - sóhajtottam egy nagyot, majd lehunytam a szememet.
  - Tudom. De itt vagyok én, és Oikawa is. Akármennyire idióta, fontos vagy neki, és ha most látná téged, akkor nagyon csalódott lenne. Csalódott, amiért nem tudott felvidítani téged. Rögtön rohanna, és venne neked csokit, valamint minden kedvenc dolgodat. Aztán visszajönne, minden féle nyálas szöveget mondana neked, addig ölelne, míg szét nem fojsz a karjai közt. Annyi szeretete adna neked, amennyit csak tud. Néha már túl nyálas is ilyenkor - sóhajtott, mégis folytatta - De végülis te kezdtél el vele randizni, szóval gondolom ezeket bírod benne.
Szememet felnyitottam a mondatokra, valamit szavakra.
  - Izumi, szeretnék neked mondani valamit.
  - Hallgatlak - nézett rám meglepve.
  - Most, hogy Oikawaról van szó. Én.. - nehezen szedtem össze a gondolataimat. De úgy éreztem, hogy megérdemli, hogy tudja, mint is érzek - Tudom, csak pár hónapja ismerem Oikawat, és kezdtünk el randizni, viszont én tényleg nagyon szeretek vele lenni.
  - Mire akarsz ezzel célozni? - pislogott párat, a barna hajú fiú. 
  - Szeretem Oikawat... - motyogtam magam elé halkan.
  - Tessék? - hökkent meg kissé - Számítottam erre, látszott is kissé rajtad, viszont ez a kijelentés most meglepett.
  - Nem lehet nem szeretni. Ezért is vagyok féltékeny, hogy más lányok vannak vele.. - halkultam el a végére - Hisz ő..Annyira aranyos. Vicces, segítőkész, de néha bunkó is. És annyira megfogott. Annyira... Szeretem őt..
  - Istenem, [Név] - nevette el magát Izumi - Olyan aranyos vagy ilyenkor. És ne aggódj, támogatlak benne, hogy azt az idiótát szeresd - nevette el magát kedvesen.
  - Nem vagyok.. - néztem rá zavartan.
  - Nem veszekszem erről most veled. Mi lenne ha kihívnánk, Oikawat? - mosolygott rám, majd elővette a telefonját, és megnyitotta a kamerát.
  - Hát ez meg? - néztem rá, eléggé kérdően.
  - Csinálunk egy képet, és elküldöm neki, hogy jöjjön. Na?
  - Rendben - mosolyogtam rá kedvesen.
Izumi elkezdett mosolyogni, én pedig utánoztam őt, és bevetettem legédesebb mosolyomat.
  A kép elkészült, Izumi pedig megnyitotta, az Oikawaval való beszélgetését.

Me: *Képet küldtél.*
Bolondkawa🤦🌚: Úristen!!! Hol vagytok??? Miért van [Név] sminke elfolyva???
Me: A játszótéren. Ha akarsz, gyere ki. Valakinek szüksége van rád. 😏
Bolondkawa🤦🌚: 10 perc. Nem is! 5 és ott vagyok! Ha elmentek, akkor kaptok!
Me: Jó, csak gyere már, te idióta. 🤦

Valamiért mosolyt csalt az arcomra, eme üzenet.
  - Jó lesz így? - kérdezte kedvesen.
  - Jó lesz.. - néztem rá hálásan.
Már látni szeretném őt.
  5 perc se telt el. Egy ismerős alakot véltem felfedezni a játszótér bejáratánál, melytől a szívem csak hevesebben dobogott. Végre. Itt van.