Ígérem |Oikawa × Reader - Befejezett|

- 36 -

Ahogy teltek a meghatározó percek, úgy éreztem, hogy a szívemről egyre nagyobb mázsás súly esik le.
  Lassan, de biztosan hajoltam el a barna hajú fiútól, majd a szememet megtöröltem, hogy mindenképpen eltűnjenek belőle a könnyek. 
  - Minden rendben? - hajolt közelebb Oikawa, így szinte miniméterekre voltak ajkaink egymástól.
  - Igen. Minden - döntöttem a homlokomat az övének, kezeinket pedig összekulcsoltam az ágyon. Boldog voltam. Nagyon boldog. 
  - Lehetek őszinte? - szólt hirtelen.
  - Mármint? - néztem mogyoróbarna szemeibe.
  - Szanaszét akarlak csókolni, ölelni, és puszilgatni - mosolygott rám kedvesen, majd kettő puszit hintett a számra - Végre...Végre az enyém lehetsz, basszus - sóhajtott gondterhelten - Tudod mióta vártam már ezt a napot?
  - Tudom. Én is - sóhajtottam felszabadultan.
  - És jól vagy? Nem fáj semmid? - kérdezte teljesen aggódva.
  - Jól vagyok, nincsen baj, Oikawa. Tényleg - szóltam hozzá kedvesen.
A fiú aprót bólintott, majd ezt követően egy hosszú puszit adott ajkamra. Olyan régóta vártam már ezt a puszit.
  Azonban a kellemes pillanatot az ajtó nyitódása zavarta meg. Egyből odakaptam a fejemet, és legjobb barátomat véltem felfedezni, aki mögött a szüleim jöttek.
  - Izumi - néztem egyből a fiúra, ahogy az ágyamhoz ért.
Izumi végig mért engem, majd Oikawa esett a tekintete. Ahogy ezt megtette, egy szívből jövő, kedves mosoly jelent meg az arcán. Ezt követően az ágyam másik felére ült, majd felém nézett.
  - Asszem minden rendben van. Igaz? - beszélt hozzám kedvesen, mire bólintottam egyet.
  - Jaj, [Név]! Annyira aggódtam miattad. Amint az igazgató felhívott, jöttem, ahogy tudtam - ült le anya az ágy szélére, majd két keze közé fogta arcomat - Minden rendben? Nem fáj semmid?
  - Megvagyok anya. Tényleg remekül vagyok - mosolyogtam rá kedvesen.
Nem akartam, hogy aggódjon értem. Nem kell neki még ez is a nyakára.
  - Sajnálom - szólalt meg hirtelen az előttem ülő fiú - Miattam van itt. Én rúgtam meg - fordult Oikawa anya felé, aki meglepve hallgatta őt - Nem volt szándékos, és rettenetesen sajnálom!
  - Ez igaz, [Név]? - fordult anya felém, s levette arcomról a kezét.
  - Igen...
  - Értem - emelte anya le rólam a tekintetét, majd Oikawara nézett - Ebben az esetben, csak egy dolgot mondhatok - kezdte szigorúan.
Most ugye nem fogja azt mondani, hogy soha többet nem lehetek vele?
  - Igen? - kérdezte sápadt arccal Oikawa.
  - Eljössz velünk haza, és addig fogod őt boldogítani, míg bele nem un - szólalt meg hirtelen az édesanyám, mire egy jóízű nevetés szaladt ki a számon.
  - Mi? - szeppent meg Oikawa.
  - Ha látnád az arcodat - nevette el magát Izumi.
  - Jó, ezt megérdemeltem - sóhajtott Oikawa végül.
  - Amíg te itt jót szórakoztok, addig nekem elkellett jönni a munkahelyemről, a nagy semmiért! Semmi baja a gyereknek, akkor meg? Minek rángattál ide? - vetett dühös pillantásokat apa, az előttem ülő nőre.
  - A lányodról van szó. Honnan tudtam volna, hogy rendben vannak a dolgok? Bármi lehetett volna! - szállt szembe anya, apával.
  - Igen. És emiatt a kis vakarcs miatt kevesebb fizetést kapok majd. Szánalom! - húzta össze apa a szemét.
A tekintetem, a mellettem ülő Izumira esett. Ő mérgesen fürkészte apát, de nem tett semmit. Amint észrevette, hogy nézem, felém fordult. Ezt követően közelebb ült anyához, abban az esetben, hogyha apa csinálna valamit. 
  Oikawa kezét megszorítottam. Megszégyenít, és még jelenetet is csinál. És részeg is. Idáig érzem, azokat az erős alkoholokat.
  - Befejezte? - vonta fel a szemöldökét Oikawa, én pedig rémülten fordultam felé.
  - Kérlek, fejezd be - suttogtam neki.
Ő csak felém emelte a tekintetét, és egy nagyon kedves mosolyt adott nekem. 
  - Minden rendben lesz - puszilta meg a homokomat.
  - Ch. Te mégis minek szólsz bele a családi helyzetünkbe? - förmedt apa Oikawara.
  - Tessék? - nevette el magát Oikawa, kicsit se kedvesen - Öregem, magának aztán nem mozognak túl jól a kerekek az agyában. Én csak feltettem egy kérdést.
  - Mit mondtál? - emelte meg a hangját Oikawara.
  - Oh, hát itt vannak! - jött be hirtelen az iskolaorvos, ezzel elhallgattatva apát - A lányuknak már elmondtam, de egész héten otthon kell maradnia pihenni. Most a legfontosabb, hogy nyugodt környezetben lehessen, és pihenni tudjon.
Apa mellett ez nem lesz egyszerű.
  - Jó. Így lesz. Majd rendesen vigyázok rá - nézett rám hirtelen apa, és a gyomrom teljesen összeszorult.
Félek. Nagyon félek, hogy mit fog velem tenni.
  - Ennyi lenne? - nézett apa az orvosra.
  - Igen - bólintott.
  - Akkor gondolom már mehetünk is - indult meg a kijárat felé.
  - Kérl... - hirtelen fordultam Oikawa felé, ám mielőtt bármit is tudtam volna mondani, ő közbe szólt.
  - Megyek veletek. Iwa-chan, te is jössz? - nézett Izumira.
  - Nem, én most nem - rázta meg a fejét - Holnap átmegyek, [Név] - nézett rám hirtelen - De most legyetek ketten. Van mit bepótolni.
  - Ezt hogy érted Iwaizumi? - pislogott anya a fiúra.
Izumi felénk bökött az ujjával, majd elmosolyodott.
  Anya tekintete ekkor az összekulcsolt kezeinkre tévedt. Nagy, és örömteli mosoly jelent meg az arcán.
  - Nagyon szurkoltam már nektek! - mosolygott ránk kedvesen, amitől olyan volt, mint így tinilány - Köszöntelek a családban! - borzolta össze Oikawa haját.
  - Anya, nem házasodtunk össze.
  - Még - tette hozzá Oikawa.
Nem tudtam mit felelni, csak egy apró mosoly szökött az arcomra. Szerettem, amikor így viselkedtek. Nagyon is. 
  - Akkor holnap - ölelt meg szorosan Izumi - És gratulálok - suttogta a fülembe, de úgy, hogy csak én halljam.
  - Holnap - válaszoltam neki, mire ő öklözött egyet Oikawaval.
Izumi hamar távozott, és őt pedig apa követte. A nővérnek azt mondta, hogy kimegy előre a kocsihoz. De ez nem volt igaz. Itt hagyott minket, és visszament az autójával a munkahelyére.
  Mi hárman pedig szépen lassan kimentünk anya autójához. Míg Oikawa hozta a cuccomat, addig anya hozta a rózsát, és a macit.
A holmijaimat hátratettük, én pedig beültem ugyanerre a helyre, Oikawa társaságában. 
  - Otthon mit szeretnél enni? Nem megyek már vissza, itthon maradok veled. És a héten szabadságot veszek ki, és veled leszek - fordult hátra mosolyogva. 
  - Nem szükséges, tényleg. Elleszek én.
  - Nem, nem. Jobb lesz ez így. Így nem fogok annyit aggódni - fordult előre a volánhoz.
  - Igaza van - szólt Oikawa.
  - Oké-oké - sóhajtottam, majd barátom vállára hajtottam a fejemet.
Barátom. Olyan furcsa lesz ezt megszokni.
  Oikawa összekulcsolta kezünket, majd puszikat adott a fejemre.
  - Ez jó érzés - szóltam halkan, miközben lehunytam a szememet.
  - Azért csinálom - mosolygott kedvesen, majd ajkaimra adott egy puszit - És mostantól többször fogom - puszilt meg ismét.
Ahogy ajkai az enyémeket súrolták, a pillangók megindultak a gyomromban. Kellemes és bizsergő érzés kezdett el bennem járkálni, fel-alá.
  Hamar hozzám értünk. Míg anya a konyhában munkálkodott, addig Oikawaval bementünk a  szobámba. Én jelenleg nem akartam mást, mint eldőlni az ágyon, és pihenni. Oikawa komótosan mellém dőlt, majd szorosan magához vont.
  - Jó így? - célzott az ölelésre.
  - Túl jó - vallottam be.
  - Akkor jó - jelent meg édes mosoly az ajkán, majd ajkaimra tapadt.
Még új volt nekem ez az érzés, és éreztem, hogy kicsit béna is vagyok benne, de jelenleg nem tudott érdekelni. Hiszen azzal a fiúval voltam, akit szerettem. Mindennél jobban.
  - Szabad? - suttogta ajkaim közé.
  - Szabad - forrasztottam össze ajkainkat, mire megéreztem nyelve érintését.
Lassú csókja rettenetesen jól esett, és jelen pillanatban boldog voltam.
  Olyan boldog, hogy nem gondoltam arra, hogy az életem legnehezebb időszaka, még csak most jön majd.