Ígérem |Oikawa × Reader - Befejezett|

- 45 -

- Mehetünk akkor? - húzta fel magára Oikawa a cipőjét is.
- Mehetünk - néztem fel rá, miután a saját cipőm is a lábamon volt - Legalább annyit mondj meg nekem, hogy kézzel fogható dolog-e.
- Az. Kézzelfogható - mosolygott le rám gyönyörű mosolyával, majd kinyitotta nekem az ajtót.
Kiléptem a tavaszi napsütésbe, majd bevártam a barátomat is. Ő bezárta az ajtót, majd a kulcsot a zsebébe helyezte. Mellém lépve megfogta a kezemet, és összekulcsolta ujjainkat. A testemen ekkor kellemes melegség futott végig. Szeretem őt. Nagyon.
- Olyan szép időnk van - ámult el Oikawa - Bár kicsit vicces lenne, ha elkezdene szakadni az eső - nevette el magát.
- Igen, Oikawa. Vicces lenne szerintem is - forgattam meg a szememet, miközben kifordultunk a kapujukon.
- Én azért nevetnék - nézett le rám, majd elindult, engem pedig húzott magával - Holnap akkor mész Iwa-canhoz? - kérdezte hirtelen az út közben.
- Eddig úgy van, hogy megyek - válaszoltam neki - Mondd...Hogy tudnánk segíteni Izuminak?
- Nem tudom. Ezen már én is gondolkodtam, de nem igen találtam választ erre a problémára. Bár rossz bevallani, ez egy olyan dolog, amit nekik kell megoldani, mivel ez ellen mi semmit se tehetünk - sóhajtott.
- Tudom, de mégis rossz nézni... - suttogtam magam elé.
- Figyelj - állt meg sóhajtva - Tényleg akarok neki segíteni én is. De most nem tudunk. Tényleg nem. Csak annyit tudunk tenni, hogy itt vagyunk neki, és meghallgatjuk. Esetleg adunk neki némi tanácsot - simogatta meg az arcomat meleg kezével - Valamint lehetne, hogy most nem a problémákról beszélünk? Szeretnék veled lenni, minden baj nélkül - vezette kezét a derekamra, majd közelebb vont magához.
Belenéztem gyönyörű barna szemeibe, és szinte a levegőm is bent maradt. Olyan csodálatosak a szemei. Szinte elveszek bennük.
Oikawa közelebb hajolt, majd egy puszit adott a számra. Ezt követően még egyet, és még egyet. A puszikkal való letámadást egy hosszú csókkal fejezte be, mellyel elérte, hogy újra beleszeressek. Amint véget ért a csókunk, ő nem engedett el. Miniméterekre elhajolt, miközben szorosabban fogott magához, a derekamnál fogva.
- Mi az? - vezettem kezemet az arcára, majd megsimogattam.
- Semmi - fürkészte az arcomat - Csupán rájöttem, hogy milyen szerencsés vagyok.
- Na miért? - kérdeztem vidáman.
- Mert van egy gyönyörű barátnőm, akit nagyon szeretek - csókolta meg a homlokomat - Alszol ma nálam?
- Holnap Izumihoz megyek anyával, tudod jól - szóltam bánatosan.
- Kééérlek - húzta el a szót, miközben a fülembe duruzsolt - Lehet nem is fogunk aludni.
- Hé...
- [Név] - kezdett el édesebb hangon beszélni - Szerinted csak akkor nem alszik az ember este, ha szexel? - nézett rám kérdően.
- Nálad nem tudom, hogy mégis mire érted.
- Majd lesz olyan is - vallotta be - De ma nem erre gondoltam.
- Hát akkor? - vontam fel a szemöldökömet.
- Majd meglátod - dugta ki a nyelvét szemtelenül, majd elhúzódott.
- Oikawa-san? - jött egy hang távolabbról.
- Ez a hang - húzta a száját a barátom.
Megfordultam, és nagy meglepetésemre a fekete hajú, fiatalabb fiút véltem felfedezni, aki a Kitagawa daichi feladója volt.
- Úristen, szia! - kezdtem el rohanni Tobio felé, mire ő egy kedves mosolyt küldött felém - Szia, szia, szia! - ugrottam szinte a nyakába, mire ő viszonozta az ölelésem.
- Pár hete láttuk egymást - szólt kedvesen, mire én elhúzódtam.
- De olyan régen volt basszus! Mesélj, mi újság veled? Hogy megy a suli? - kíváncsiskodtam.
Tobioval nagyon jóban voltunk, amikor egy általános iskolába jártunk. Ha a fiúk a régi sulinkkal edző-meccseznek, akkor megyek én is velük, hogy tudjak beszélni Tobioval.
- Semmi, átlagos tanuló, és nem érdekel, mert sietünk - jött oda hozzánk Oikawa is - Na mi van, minek járkálsz erre?
- Erre lakom - vonta fel a szemöldökét Tobio.
- Persze, mindig ezt mondják - forgatta a szemét a barátom.
- És ti mit csináltok erre? - hagyta figyelmen kívül Tobio Oikawa szavait.
- Erre lakok képzeld - szólt Oikawa.
- A másik irányba laksz - világosítottam fel.
- És? - fintorgott a fekete hajúra.
- Oikawanak van egy meglepetése számomra, aztán oda megyünk. Bár, hogy az merre van, nem tudom - nevettem zavartan.
- Meglepetés? - nézett Tobio Oikawara.
- Neked nem mindegy? - nézett Oikawa Tobiora.
- Maradj már, Oikawa. Ne legyél már ilyen vele - sóhajtottam.
- Örülök, hogy nem csak velem ilyen - sóhajtott Tobio is - És a röplabdával mi a helyzet? Voltak edzőmeccsek mostanában?
- Ja. A Nekomaval és a Fukordanival - közölte egyhangúan Oikawa.
Én pedig csak álltam ott. A Nekoma nevétől még a görcs is beleáll a hasamba, így csak összeszorított ajkakkal néztem őket.
- [Név]? - nézett rám Tobio - Minden rendben? Sápadtnak tűnsz. Történt  valami köztetek a Nekomaval? - mutatott Tobio Oikawara.
- Kazuki, a kapitányhelyettes olyan dolgot tett velem, ami... - szorult össze a torkom, így nem tudtam befejezni.
- Ami miatt kicsit nagyon megvertem őt - vont vállat dühösen Oikawa - Bár szerintem a lábai közti részt kellett volna nemzésképtelenné tennem.
Tobionak pár másodpercbe beletellett, míg össze tette a képet. Nem volt ő buta srác. Hamar rájött a dolgokra.
- Komolyan? - nézett ránk nagyra nyílt szemekkel a fekete hajú - És meg is tette, vagy csak...
- Időben odaértem, szóval nem - válaszolt Oikawa.
- Úristen. Saj...
- Ne - szakítottam félbe - Kérlek ne beszéljünk erről többet.
- Nyugi - szólt Oikawa, majd a vállamnál átkarolt, és magához húzott.
- Ahogy látom nem csak rossz dolog történt veletek - mosolygott ránk kedvesen Tobio.
- Igen - szólt Oikawa - Mehetünk? - kérdezte unottan.
Sóhajtottam egy aprót, majd integettem a fiúnak.
- Majd beszélünk még, Tobio.
- Igen - bólintott - Sziasztok - intett, majd lefordult abba az utcába, ahol végérvényesen haza tudott menni.
Ahogy Tobio elment, úgy éreztem, hogy lehullik az álarcom. Eddig csak Izumival beszéltem erről, de most, hogy feljött ez a téma, kezdem magam rosszul érezni.
- Nincs baj - csókolt bele a nyakamba erősebben a kelleténél, mire ösztönösen elhúzódtam.
- Bocsánat... - suttogtam magam elé.
Oikawa nagyokat pislogott rám, végül megszólalt.
- Hát...jó... - reagálta le röviden, majd ismét megfogta a kezemet, és tovább indult velem.
Borzalmasan éreztem magam. Nem esett neki jól, tudom jól. Mégis képtelen vagyok neki elmondani, hogy mit érzek.
Az utat szó nélkül tettük meg, míg végül meg nem álltunk egy ismerős háznál.
- Miért jöttünk Matsukawa házához? - néztem rá kíváncsian.
- Valamiért bekel ugranom. Megvársz itt? - indult be a kapun.
- Meg - szóltam halkabban, majd végig néztem ahogy ő bemegy a gyönyörű házba.
Míg kint álltam egyedül, próbáltam összeszedni a gondolataimat. Elkell neki mondanom, de nem tudom, hogy miként, és milyen szavakkal.
  5 perc telhetett el, amikor nyílott az ajtó, és Matsukawa jelent meg. Felém nézett mosolyogva, majd visszafordult a házba, és mondott valamit. Matsukawat Oikawa követte, akinek...akinek a kezében ott volt egy apró teremtés. A szám elé kaptam a kezemet, és nem akartam felfogni a helyzetet. Lehet tökéletesebb látvány, mint Oikawa Tooru kezében egy apró, pár hónapos német juhász kölyök?
A két fiú felém igyekezett, én pedig csak dermedten álltam a kapu előtt. Ahogy hozzám értek, Matsukawa a kapun belül marad, míg Oikawa kijött onnan.
- Ha bármi van, akkor hívj fel - szólt a ház tulajdonosa - És vigyázz rá - mosolygott ezúttal rám a fiú, miközben megvakarta a kis fejét.
Matsukawa nem szólt többet, elköszönt tőlünk, majd visszaigyekezett a házba. Még mindig blokkolva álltam ott, és tudtam, ha Oikawa most megszólal, elsírom magam.
- Tudom, nem régóta vagyunk együtt, és nem lehet tudni, hogy mit hoz a sors, de szeretném ha tudnád, hogy nekem te jelented a legtöbbet ezen a világon - simogatta meg a kiskutya fejét, majd felém tartotta őt. A kiskutya körülbelül ha 2 hónapos volt. Több nem lehetett - Nagyon szeretlek, Babu, és azt szeretném ha mosolyognál mindig. És legyen még valaki, aki vigyáz rád, és ha nem vagyok veled, akkor tudd, hogy nem vagy egyedül.
Tekintetemmel a Oikawara néztem, majd ezt követően a kiskutyára. És itt vége volt. Nem bírtam tovább. Könnyeim utat törtek maguknak, és nem tudta felfogni a helyzetet, annyira boldog voltam.
- Baba, ne sírj - nevette el magát kedvesen Oikawa - Milyen példát mutatsz a kisfiadnak?
Csak nevetni tudtam Oikawa szavain, s közben remegő kezeimbe fogta az apró kiskutyát, ki álmosan pislogott rám.
- Annyira....Annyira aranyos, nem bírom, Jézusom - nyögtem ki gyorsan, miközben hevesen pislogtam.
- Örülsz neki? - simogatta meg a kis buksiját.
- Igen, igen, igen - szóltam egyre halkabban, miközben minden erőmmel magamhoz öleltem a picikét - Annyira köszönöm - néztem Oikawara a könnyeim közepette, mire ő csak közelebb lépett - Annyira köszönöm és annyira szeretlek - kapkodtam a levegőt sűrűn.
Oikawa ekkor a karjai közé vont, de úgy, hogy a kiskutyának ne essen baja. Mámorító illata beleszökött az orromba.
Percekig tartott ölelésünk, Oikawa pedig ezalatt a percek alatt édesebbnél édesebb dolgokat suttogott a fülembe, melytől úgy éreztem, hogy én vagyok a világ legboldogabb embere.
- Oh, felébredt - pislogott Oikawa a kölyökkutyára, majd két kezébe vette arcát, miközben a picur ásított egyet - Olyan aranyos - váltott át kisfiús arcra Oikawa - Ásított, érted, ásított! Istenem de pinduri! - kezdett el neki gügyögni.
- Nem tudom, hogy miképp tudnám meghálálni... - kerestem a szavakat, miközben a szememet töröltem.
- Úgy, hogy nem sírsz. Utálom, ha sírni látlak.
- Most is miattad sírok - nevettem el magam.
- A boldogságtól sírhatsz! De mástól nem - jelentette ki.
- Értettem - nevettem el magam, mire ő lejjebb hajolt, majd egy hosszabb csókot adott nekem.