Ígérem |Oikawa × Reader - Befejezett|

- 31 -

Ahogy felnéztem a fiú szemébe, láttam benne azt a dühöt, ami nem volt kicsi. Nem volt oktalan eme érzelem, hiszen már ekkor tudtam én is, és Oikawa is, hogy Izumi tud valamit, hiszen nem lenne ilyen mérges, ha ez nem így lenne.
  - [Név]! - fordult felém idegesen - Tooru! - fordult barna hajú barátjához, aki csak zavartan pislogott rá.
  - Watari szólt, hogy baj van? - tette fel végül a kérdést Oikawa.
  - Meg mondjuk egy dühös Nekoma kapitányhelyettes, akit Kazukinak hívnak, és vérző orral szidta Toorut, hogy mekkora egy állat - kezdett el beszélni, kicsit se nyugodt hangon - És az csak hab a tortán, hogy Watari azt mondta, hogy [Név] rettenetesen zokog, te pedig vigasztalod. Szóval most halljam, hogy mi történt - nézett ránk dühösen, s láttam rajta, hogy aggódik is egyben.
Nagy gombóc lett a torkomban, ahogy arra gondoltam, hogy elkell mesélnem a legjobb barátomnak azokat a perceket, amikben Kazuki teljesen megszégyenített, és darabokra tört, valamint a lelkembe gázolt.
  - Ha nem akarod elmondani, akkor ne - vágta hozzám érzelem mentesen a kreol bőrű fiú a szavakat.
  - Iwa-chan, állj már le! - szólt rá Oikawa - Elmondjuk, csak várj már egy kicsit.
  - Hogy várhatnék, amikor csak ültök itt, és semmit se mondtok nekem? - nézett Oikawa idegesen - Kurvára aggódom, és szeretném tudni, hogy mi történt.
  - Kazuki...Majdnem megerőszakolt... - szóltam halkan magam elé, mire Izumi felém nézett, amolyan sokkolt tekintettel.
  - Ne szórakozz már...Most... - nevette el magát, szinte már fájdalmasan - Most komolyan?
Aprót bólintottam, mire Oikawa elkezdte simogatni a kezemet.
  - De...Mi van, mégis mi történt? - rázta meg Izumi a fejét.
  - Had ne keljen elmondanom, hogy hogyan csinálta - nyeltem aprót, miközben próbáltam a könnyeimet bent tartani.
Az emlékeket úgy jöttek belém, mint a flashback. Szörnyű volt újra átélni ezt az egészet. És bármit tettem. Bárhogy cselekedtem. Csak ez ment a fejemben. Nem tudtam a gondolataimat kitisztítani, mivel ennek a mocskos dolognak kellett csak benne járnia.
  - Szétverem az a nyomorékot! - fújtatta kicsit se nyugodt hangon Izumi, miközben elindult valamerre.
  - Nem! - kapta el Oikawa a karját - Komolyan megoldás lenne, ha megvernéd?
  - Miért te nem akarod beverni azt a nagyképű pofáját? Most úgy őszintén, bazd meg?! Inkább itt akarsz ülni, és lenni a seggeden?!
  - Igen. Itt itt akarok lenni, viszont vele - mutatott rám - Vele akarok lenni, és itt lenni vele, hogy minden rendben legyen. Megvigasztalni, és ehhez hasonló dolgok.
  - De...
  - Nincs de - vágott közbe Oikawa - Nem fogsz odamenni, és megverni. Ha tehetném, addig ütném, még mozog. De tudom, hogy az most fontosabb, hogy itt legyek vele. Ha nem is beszélgetünk vele, de legalább itt leszünk, és ez a lényeg szerintem. Legalábbis... - engedte el Izumi karját - Nekem az fontosabb, hogy őt ne lássam szomorúnak, és vele lehessek. Hajt a vágy, hogy leüssem, de nem teszem. Inkább vele vagyok. Szóval maradj itt, mosolyogtasd meg, és majd ha egyszer ismer látjuk azt a patkányt, akkor majd elintézzük.
  - [Név] - nézett rám Izumi, teljesen aggódva.
  - Igen?
  - Szeretnéd, hogy itt maradjak, vagy inkább csak Tooru legyen itt? - guggolt le elém hirtelen, majd két kezét a térdemre helyezte.
  - Maradj itt te is. Kérlek... - néztem le rá, majd behunytam a szememet.
Szerettem volna, hogyha itt marad velem, hogy Oikawa is. Kettőjük mellett éreztem, hogy nem vagyok egyedül, és tartozom valahova.
  - Jó, nem megyek el. És hova érhetek hozzád? Mármint érted. Nem akarok olyan pontot érinteni, ami kellemetlen lehet, ezután az egész után - mindvégig kedvesen beszélt hozzám, a végén pedig megcirógatta az arcomat - Vigyünk el valahova? Vagy szeretnél sétálni? Esetleg van valami, amit szeretnél? - cirógatta tovább az arcomat, melytől kellemes érzés járt fel, s alá a testemben.
  - Nem tudom. Nekem jó itt... - néztem rá a zöld szemű fiúra, majd fel Oikawara.
  - Mi az? Mit szeretnél, baba? - mosolygott rám édesen.
  - Az öledbe veszel? - néztem rá picit félve, majd le Izumira - Nem baj, ugye?
  - Miért lenne baj? - nevette el magát kedvesen - Amíg mosolyogsz, jöjjön bármi - nézett rám kedvesen, majd azzal a lendülettel fel is állt.
Oikawa lehuppant mellém, mire Izumi leült a szökőkút elé, pontosan velünk szembe.
  Én közelebb kúsztam Oikawahoz, majd felnéztem az arcára. Ő kedves mosollyal illetett meg, majd ezt követően gyengéden csúsztatta kezeit az oldalamra.
Ott megszorított, majd az ölébe emelt egyből. Pont jól eltudtam helyezkedni az ölében, és kellemes melegség is járta át a testemet.
  Kezeit a hasamnál átvezette, majd ott ölelt magához, eléggé szorosan.
  - Így jó? - kérdezte mosolyogva.
  - Így nagyon jó - vallottam be őszintén.
  - Holnap lesz a meccs - szólalt meg hirtelen Izumi.
  - Jó lesz, igaz? - szóltam kissé félve.
  - Igen. Hiszen ígéretet tettem - döntötte a fejét az enyémnek, majd egy puszit adott a fülem mellé.
  - Menni fog, és jó leszel. Meg aztán mi is - szólt Izumi - Csak majd a csapatmunkára kell figyelni.
  - És ha béna leszek? Valamint ha...
  - Ne folytasd - cirógatta meg a hasamat - Jó leszel, és nem baj, ha hibázol. Jó? - suttogta a fülembe  édesem.
Megtudott némileg nyugtatni a hangja, és kellemesen hatott is rám.
  Végül az lett ebből az egészből, hogy csak voltam a fiúkkal, és néha néha beszéltünk.
Aztán amikor úgy éreztük, hogy haza kéne menni, Izumitól elköszöntünk, én pedig külön megköszöntem neki, hogy itt volt velem.
Oikawaval ketten mentünk hazafelé, egymás mellett.
  Ő párszor megcirógatta az ujjával a kézfejemet, mire a legutóbbi mozdulatánál ránéztem.
  - Mi az? - kérdeztem tőle.
  - Csak... - sóhajtott egy nagyobbat - ...megszeretném fogni a kezed - bökte ki végül, számomra a választ.
Óriást dobbant a szívem, közben láttam rajta, hogy csak mosolyog.
  Oikawa közelebb hajolt, majd egy apró puszit adott a számra, melyet én próbáltam viszonozni, ami sikerült is, szerencsére.
  - Édes vagy - adott egy utolsó puszit, majd elhajolt.
Az a tudat, hogy Oikawaval kezd minden olyan lenni, mint régen, boldogsággal tölt el.
  Kis idő múlva a fiú megfogta a kezem, amitől az egész testemben melegség áradt szét.
Viszont nem lehettünk így sokáig, mivel hamar elértünk hozzám.
  - Akkor holnap oké? - simogatta meg a kezemet, majd a homlokomra adott egy puszit.
Ezt követően szorosan magához vont, a fejem pedig a mellkasának ütközött. Magamba szippantottam a kellemes illatát, és éreztem, hogy soha nem akarom őt elengedni. Soha, de soha.