Ígérem |Oikawa × Reader - Befejezett|

- 35 -

Ahogy Izumi a hátán cipelt, éreztem, hogy a szemeim gyors iramban ragadnak le, míg végül teljesen lecsukodnak.
  Sokszor az ember, azt kérdezi, "miért"? Miért pont velem történik mindez? Miért nekem jutott ez a sors, melyben keservesen szenvedek? Miért van ez a sok fájdalom, melynek nem lehet gátat szabni? Miért? Ezernyi miért, mégis alig van rá válasz. Szeretném tudni a választ, hogy mivel érdemeltem ki? Mit tettem, amiért egy ilyen lapot osztott nekem az élet? Miért nem lehet normális családom? Miért nem lehet egy normális kapcsolatom? Miért nem lehetek jó tanuló? Miért nincsenek barátaim? Másnak megvannak ezek a dolgok. Akkor én miért maradtam ki a sorból? Én miért lettem más? Én miért nem kaptam meg ezeket? Más miért kapta meg? Miért? Miért...
  Szemeimet nehezen nyitottam ki, hiszen olyanok voltak, mintha ólom nagyságú súlyok lennének rajtuk. Végül sikerült véghez vinnem, így csak pislogtam a fehér plafonra, mely elém tárult. Amint konstatáltam, több percen keresztül a nagy fehérséget, felültem fájó fejjel.
Hamar rájöttem, hogy bizony itt vagyok az iskola orvosi rendelőjében. 
  Hosszú percekig csak ültem az orvosi ágyban, és csak a fejemben lévő képekre tudtam figyelni. Folyamatosan az pergett a szemem előtt, ahogy Oikawa fejbe rúg, és összeesek. Az a nagy fájdalom, és sokkoltság. Ha rágondolok, remegni kezdek, és a szemem is könnybe áll. Sokkolt ez a dolog. Nagyon is. Nem volt most erre szükségem. Nagyon.
  A csöndes perceket, az ajtó nyitódása zavarta meg. Az ajtón, az iskolaorvos jött be.
  - Oh, fent vagy? - szólított meg kedvesen.
  - Igen - szóltam halkan.
  - És hogy érzed magad? - jött hozzám közelebb, majd az egyik asztalról levett egy poharat, s vizet engedett bele.
  - A fejem fáj, de ezen kívül jól vagyok, köszönöm - néztem az orvos felé, majd a kezemet felé tartottam, amint hozzám hozta a vizet - És ezt is - céloztam a vízre.
  - Ugyan, nem kell megköszönöd. Hányingered nincs? Nem szédülsz? Mert ha igen, agyrázkódással van dolgunk - szólt aggódva.
  - Nem, nem szédülők, és hányingerem sincs - szóltam őszintén - Viszont, amikor Izumi hozott vissza...
  - Igen, akkor elvesztetted az eszméleted. Úgy látom, nem kaptál agyrázkódást, viszont az ottani sokkos állapot miatt, és mivel Oikawa-kun eléggé megrúgott, okozója lehet, az eszméletvesztésnek. Írok fel neked gyógyszert, és pihenj is már a héten. Írok igazolást, maradj otthon. Pihenj, szigorúan! - nézett rám, teljes aggodalommal. 
  - Rendben, így fogok tenni - szóltam nehezen.
A lelkem mélyén, rosszul éreztem magam. Nem akartam elhinni, hogy pont ez velem történik. Nincs elég probléma az életemben, és még ez is közrejátszik.
  - De, hogy valami jót is mondjak, - mosolyodott el az orvos kedvesen, majd folytatta - van itt valaki, aki az ajtó előtt várja, hogy bejöhessen hozzád. Ahogy láttam, eléggé aggódik - szólt a hölgy.
  - Oikawa? - csúszott ki egyből a számon.
  - Igen, Oikawa-kun az. Beengedhetem? Én természetesen addig kimegyek, míg beszéltek. És ahogy láttam rajta, s miután beszéltem vele, úgy gondolom, lesz mit beszélnetek - kuncogott kedvesen.
  - Be - válaszoltam eléggé halkan, magam elé.
  - Biztos? - kérdezte tőlem kedvesen.
  - Biztos - bólintottam rá.
  - Ha bármi kell, csak kiálts ki - simogatta meg a karom, majd az ajtóhoz lépett.
Ahogy kinyitotta, kint megszólította a fiút, s ő végleg eltűnt a közelemből. A hosszú, szőke hajú iskolaorvost, a barna hajú fiú váltotta fel, aki már egy ideje várhatott kint. Várhatott arra, hogy engedélyt kapjon, a bejövetelre. 
  Ahogy beljebb lépett, teljesen megláthattam, hogy nem üres kézzel jött. Sőt. Teljesen meglepetté tett, azoktól a dolgoktól, amiket a kezében tartott ott, abban a pillanatban. 
Bal kezében, egy csokor rózsa foglalt helyet, melyek gyönyörű, vörös színekben pompáztak. Míg bal kezét a rózsa foglalta el, addig jobb kezében, egy körülbelül 20 centiméter magas, fehér színű plüssmaci nézett maga elé. Kicsi kezei hasára lógtak, ahogy lábai is csak lógtam a levegőben.
  Oikawa arcára vezettem tekintetem. Minden volt azon az édes arcon, csak jó nem. Volt ott bánat, bűntudat, harag. Minden. 
A barna hajú fiú nem nézett rám, s így telt el pár másodperc. Ahogy ezek a másodpercek leteltek, ő rám emelte tekintetét. Szemei könnyesek voltak, ajkát bekellett harapni, hogy kósza könnyei el ne hagyják, mogyoróbarna szemeit. 
  Fájt így látnom őt. Rettenetesen.
A fiú végül erőt vett magán, s lábai megelevenedtek, s lassú léptekkel sétált az ágy mellé. Ezt követően, az ott heverő székre helyezte magát. Tekintete minden kis porcikájával engem méregetett.
Rávezettem tekintetem, s ő is így cselekedett. Láttam a tekintetében, hogy teljesen elveszettnek érzi magát. Pár másodpercet vett igénybe, míg egymás szemeibe bámultunk. Ám ekkor, nem kellett több Oikawanak. Megtört az álarca, és érzései túlcsordultak rajta. S nem csak érzései. Kósza könnyei végig gurultak arcocskáján, egészen álla vonaláig, végül combján tűntek el. Nem öltözött át. Ugyanabba volt, mint a meccsen.
  - Oikawa - szóltam alig hallhatóan, ahogy kiejtettem a nevét.
  - Könyörgöm - vette szaggatottan a levegőt, hangja pedig rekedt volt - Könyörgöm neked, hogy ne haragudj rám! Én vagyok a világ legeslegidiótább embere! Nem érdemlem meg még azt sem, hogy rám nézz! - folytatta keservesen - Bocsáss meg nekem! Nem akartalak téged bántani! Nem akartam, hogy sokkos állapotba kerülj. Azt, hogy sírj. Azt, hogy félj, és számtalan kérdés menjen át a fejedben.
  - Oikawa, én ne.. .
  - Nem, had mondjam végig! - szakított félbe, mire aprót nyelt, könnyei közben lenyelte. Kezében ott szorongatta még mindig az ajándékokat, melyeket nekem szánt - Rettenetesen haragszom magamra, amiért akár egyszer is megbántottalak! Soha sem akartam neked fájdalmat okozni! Te vagy a legjobb dolog az életemben. Soha nem kaptam ilyen jó ajándékot, mint te. Képes vagy megmosolyogtatni, velem vagy, a nehéz időkben. Egyszerűen annyira megőrülők érted, hogy szavakba nem tudnám foglalni ezt a érzést. Az a kellemesen bizsergő érzés megőrjít. És tudod mikor érzem ezt? Amikor veled vagyok. A veled eltöltött pillanatok okozzák ezt - törölte meg a szemét - Egyszerűen olyan vagy nekem, mint a drog. Tőled függők. Sőt, rosszabb - nevette el magát zavartan - És tudod mit? - nézett könnyáztatott szemeivel, az én szemembe, miközben édes gödröcskéi megvillantak a mosolyában - Egyetlen egy dolog van, amit még a röplabdánál is jobban szeretek. Téged - ejtette ki eme szót, édes ajkain - Annyira szerelmes vagyok beléd, hogy még a határaimat is képes lennék túllépni, miattad. Mindent miattad, senki másért. 
Ott jelenleg megállt számomra az idő. A fejem egy barlanghoz hasonlított, ugyanis Oikawa szavai csengettek benne, mint a visszhang. Képtelen voltam felfogni amiket mondott. 
  Oikawa felém tartotta a csokrot, valamint az édes macit, melyet éreztem, hogy édes illata borít be. Csak levezettem könnyes tekintetem az ajándékokra. Mert így voltam. Teljesen meghatódtam azoktól az érzésektől, melyeket elárult nekem.
Remegő kezekkel vettem át tőle az ajándékokat, és ahogy magamhoz szorítottam a macit, s kellemes illata beleszökött az orromra, könnyeim lefolytak arcomon.
  - Baba, lennél a barátnőm? - simogatta meg arcomat, miközben könnyázott, mogyoróbarna szemei rám tekintettek.
  - Tudod... - vettem nehezen a levegőt, így nagyot nyeltem, majd a levegőbe szívtam - ...Tudod te, hogy mióta várok erre a kérdésre? Hogy mióta várok ezekre az érzésekre? Hogy mióta várom, hogy viszonozd az érzéseimet? - hunytam le szememet, ahogy a kérdéseimet tettem fel neki.
  - Tudom, sokat kellett rám várnod, de már itt vagyok. Véget ért a várakozás.
  - Én várnék rád. Ha kell, több évet is - szóltam, szinte már zokogva.
  - Tudom, baba. Tudom - tűrt el egy kósza hajtincset a fülem mögé.
  - Sose utáltalak. Sose haragudtam rád. Sose tudtam volna - kezdtem bele reménytelennek tűnő magyarázkodásba, hiszen már semmi értelme se volt - Csak fájtak a dolgok, a tettek. De utána mindig is azt gondoltam magamban, hogy jobb lesz. Sokkal jobb lesz - vettem nehezen a levegőt - Visszaakartalak kapni. Szörnyen hiányoztál az életemből. Keresni akartalak, pedig tudtam, hogy hol talállak. Mégis, olyan reménytelen volt a helyzet, mint egy véget nem érő labirintus, ahol egy ártalmatlan gyerek veszett el. S itt én voltam a gyerek. Aki végtelenül rohant előre a labirintusban, hogy megtaláljon téged. Rohantam a rossz út felé, a rossz döntések tengerébe rohantam, s csak akkor jöttem rá, hogy képtelen vagyok úszni, amikor már fenekestül benne voltam a mély, sötét tengerben. A rossz döntések tengerében, mely ha nem jól kezeled, elnyel fenekestül, s senki se fog téged megtalálni. Soha - halkultam el a mondatom végére, majd felnéztem az előttem ülő, barna hajú szemébe - Oikawa - szólítottam őt a nevén - Szeretnék a barátnőd lenni. Jobban, mint bármi mást - mondtam el felé, az őszinte érzéseimet - Gyere ide - suttogtam halkan a szavakat, mire kezemből magam mellé helyeztem az ajándékokat, majd egyből magamhoz vontam őt, és megöleltem
  - Szeretlek. Elmondhatatlanul szeretlek téged, [Név].
  - Én is téged, Oikawa. Én is téged - zokogtam, fejemet vállára hajtva, miközben görcsösen kapaszkodtam a pólójába.
  - Most már minden rendben lesz - simogatta meg a hátamat - Itt vagyok. Itt leszek. Mindig - puszilt bele a nyakamba.
A puszi következtében elhajoltam tőle, majd mélyen mogyoróbarna szemeibe néztem. Ott, jelen pillanatban nem akartam semmit, csak vele lenni. Semmi mást.
  - Ne sírj, jó? - törölte ki könnyeimet szememből - Hisz nehezen, de betartottam az ígéretemet.
Ezt követően egy kedves mosoly jelent meg ajkain, majd egy puszit adott ajkamra.
  Ám én nem engedtem, hogy elváljon tőlem. Ajkaimat erősebben nyomta az övére, mire rájött, hogy mit is szeretnék tőle. 
Ajkait lágyan kezdte el mozgatni, közben egyre jobban ölelt magához, erős karjai segítségével. Másodpercekig tartott eme csodás érzés, amit követett egy következő fokozat. Egy olyan fokozat, melytől eddig féltem. De már nem félek. 
  Oikawa lassan, s lágyan csúsztatta nyelvét az én számba. Amint megéreztem érzékszervét a sajátomnál, egy igen különös érzés kerített hatalmába. Egy új, de jó érzés.
A fiú várt pár másodpercet, míg megszokom eme új érzést. S ahogy leteltek a másodpercek, ő hozzádörzsölte lassan nyelvét, az enyémhez. Nem tudtam, hogy mit kéne tennem, ugyanis még nem volt meg életem első csókja. Ám Oikawa jól kezelte a helyzetet. Próbált belecsalni engem a játékba, s nehezen, de sikerült. Jómagam is mozgatni kezdtem a nyelvemet, persze a legbénább módon, hiszen nem értettem ehhez. Viszont jó volt. Eszméletlenül jó volt Oikawa csókja. Ahogy belemélyedtünk eme cselekedetbe, a szívem úgy kezdett el még hevesebben dobogni.
  S ott, abban a pillanatban tudtam, hogy egy teljesen új korszak jön az életembe. Hiszen megkaptam azt a fiút, akit mindennél jobban szeretek.
Azt a fiút, aki képes volt betartani egy ígéretet. Egy olyan ígéretet, mely nem másról szólt, mint...

_______

Na hello, hello. Igen, 35 rész kellett, hogy a drága kis páros összejöjjön. Már nagyon vártam ezt a részt, és jó érzés volt leírni.
Valamint kérlek, senki se öljön meg az utolsó mondatért. A következő részben, mindenre fény derül.

A rész támogatója a YouTube, és az azon szólt Disney zenék, melyekre egy élmény volt megírni ezt a részt. <3