Ígérem |Oikawa × Reader - Befejezett|

- 20 -

Oikawa másodpercekig csak bámult maga elé, majd ezt követően, a nap világította ablakra esett a tekintete. Csak bámulta a csodás fényeket, melyek betükröződtek, a késő délutáni fények.
Pillanatokkal később, apró mosolyt húzott ajkaira, mire én teljesen értetlenül néztem csak rá.
- Miért mosolyogsz? - tettem fel neki a kérdést.
- Megérdemeltem. Igaz? - nevette el magát fájdalmasan.
- Meg - vallottam be őszintén.
- Tudod - hunyta le a szemét, majd csukva is tartotta azt. Közben a szél betévedt az osztályterembe, s lágyan ringatta barna tincseit. Hol jobb, hol balra. Hol a szemébe, hol a homlokára - Számomra egy nagyon fontos ember vagy. Nekem, a sokszor bunkó, nagyképű, Oikawa Toorunak. De mégis úgy érzem, hogy tudok kedves is lenni, legalábbis azokkal, akik fontosak nekem. Próbálom elviselni a világ adta fájdalmat, és erős maradni, minden egyes nap. Hisz mindenki így ismer, nem? - nyitotta fel látókáit, miközben mogyoróbarna szemei megcsillogtak a nap által adott fényben - A nagy, Oikawa Tooru. A Nagy Király. Aki mindig csak nevet, aki szemtelenkedik Tobio-channal. A legjobb feladó, akinek a szervái is brutálisak. Azaz ember, aki sokszor embertelen módon képes biztatást adni a csapatnak, ami miatt mindenkit letudnak alázni. De így van. Szeretem a csapatomat, és bármi megtudnék tenni értük. Viszont a többi dolog... - halkult el - Az a helyzet, hogy mindenki ezt látja. A felszínes valóságot. Amit te is jól tudsz, hogy nem igaz. Mert mindenkinek vannak problémái. Valaki kitudja mutatni, valaki pedig nem. Én a másodikba tartozom. Mindenki mást lát, mart nem akarom, hogy az álarcom letörjön. Érted? És tudod...Két ember van a világon, aki tudja, milyen az igazi oldalam. Iwa-chan, és te. Mert ti eltudtok fogadni olyannak, amilyen valójában vagyok. És nekem ennél nem igazán kell több is. És épp ezért... - tenyerelt a padra, majd ezzel együtt, közelebb hajolt hozzám - ...mindent elfogok követni. Ha kell, még bele is rohadok az egészbe. De visszaszerezlek téged. Nem fogom hagyni, hogy egyedül maradj. Érted? Elfogom érni, hogy megbocsájts nekem, és mindent helyre tudjak hozni!
Egy szót nem tudtam szólni azokra a szavakra, amiket Oikawa mondott nekem. Valahogy teljesen a szívembe zárta ezeket a mondanivalókat, és nem tudtam őket elhessegetni.
  Végül, csak megfogtam a táskámat, majd egy szó nélkül hagytam ott őt. Sajnálom őt. Nagyon is. Összefog törni. Viszont még magamban se tisztáztam a dolgokat, így nem tudok vele szembenézni. Amint ez megvan, akkor tudok csak beszélni vele. Tisztán, és őszintén.
Ahogy kiértem a teremből, az iskola aulájában megálltam. Kíváncsi vagyok, hogy Izumi itt van-e még. Nem mondta volna, hogy bent kell maradnia, viszont kíváncsi vagyok, hogy merre van.
Egyből írtam neki, mire ő hamar visszaírt.

Me: Hali-hali. Merre vagy?
Me: Itt vagy még a suliban vagy elmentél ahza?
Me: *haza
Morcoska🤬❤❤: itt vagyok a suliban meg
Morcoska🤬❤❤: Kyotanit korrepetalom tortenelembol
Morcoska🤬❤❤: itt vagyunk a termukben
Me: és zavarna, ha odamennék?
Morcoska🤬❤❤: engem ugyan nem
Morcoska🤬❤❤: szoval gyere csak

Amint megírta, hogy nem zavarna, az elsőéves fiú termébe vettem az irányt. Felmentem a lépcsőn, majd ezt követően balra fordultam, ezzel egy hosszabb folyosóra értem. Mindegyik elsős terem, itt volt megtalálható. Hamar megtaláltam azt a termet, ahol Izumiék voltak.
- Halloka - nyitottam be hozzájuk.
Kyotani a padon feküdt, míg Izumi a kezében tartott egy füzetet. Pólója ujja fel volt húzva, s látszott a tekintetén, hogy semmit se tud haladni a fiúval.
- Ki jött be? - motyogta a padra borult fiú.
- [Név] - válaszolt Izumi.
- Yo, [Név]-san - emelte fel a kezét, mellyel intett nekem.
- Szia-szia - köszöntem neki, ahogy odaértem a társaságukba - Hogy haladtok?
- Megakarok halni - vallotta be Kyotani.
- Az Egyiptomiakat veszik - nézett rám barátom - Próbálok neki segíteni, viszont ezt az anyagot nem igazán értettem amikor mi vettük, anno. Te tudnál segíteni? - nézett rám.
  - Megpróbálok - vettem a kezembe a tankönyvet, majd belelestem - Hányas oldal?
  - 56 - válaszolt a fiatalabb.
Az adott oldalra lapoztam, majd párszor elolvastam azt a részt, mely az egyiptomi emberekről szólt.
  Fél órába telt, de elmagyaráztam Kyotaninak, hogy miképp volt az egyiptomi emberek számára felépítve a világ, abban az időben. Párszor megakadtunk, mivel Izumi kiabált a fiúval, ha nem figyelt rám. Így hát, ezért tartott ennyi ideig.
  - Most már mehetek? - nyújtózott ki Kyotani.
  - Mehetsz - intett neki Izumi.
Kyotani felsóhajtott, majd egyből elkezdte összeszedni a cuccait, s egy intés mellett távozott tőlünk.
  - Na, mesél, picur. Mi a helyzet? - terült el Izumi a padon, miközben szemeit lehunyta.
A kellemes meleg végig járta az osztályt. A függönyök némileg elvoltak húzta, így sötétebb volt, mint egyes termekben. Viszont ez nem zavart, mert kellemes, és megnyugtató hangulatot sugárzott.
  - Hát...igazából semmi. Megpofoztam Oikawat - motyogtam magam elé.
  - Hogy mi? - nevette el magát, ahogy a padon feküdt - Komolyan, és miért?
Leültem elé, majd hátra fordultam hozzá, és az asztalra könyököltem. Így bámultam őt, míg ő kinyitotta a látókáit, és sötétbarna szemeivel engem nézett.
  Mély levegőt vettem, majd röviden, és tömören elmondtam neki, hogy mi történt háromnegyed órája, amikor még Oikawaval voltam együtt a teremben.
Ahogy befejeztem a mesét, Izumi felnyújtotta a karját, majd megsimogatta a kezemet vele. Jól esett az érintése, és megnyugtató is volt. Tudatta velem, hogy minden rendben van, és itt lesz velem.
  Ezt követően percek teltek el. Olyan percek, melyeket csendben, a csöndben töltöttünk. Jó volt ez jelenleg, mind a kettőnknek. Hiszen erre volt szükségünk. Csöndre, és békességre.
A csöndet az zavarta meg, hogy Izumi feljebb helyezkedett, melynek következtében recsegett a pad. Ahogy pózt váltott egy apró puszit adott a fejemre, mellyel éreztette velem, hogy kitalálunk valamit, és nem lesz baj. Hittem neki, hiszen fontos volt nekem. Nagyon fontos.