Ígérem |Oikawa × Reader - Befejezett|

- 55 -

  - Rendben - csukta be maga mögött az ajtót Kabakura-sensei, majd megállt előttünk.
Az orvosi szoba előtt ültünk az eleve kitett székeken, miközben vörös hajú osztályfőnökünk megállt előttünk. Kezeit összefonta magam előtt, és kérdő tekintettel bámult minket. Választ akart, és ahogy egyre jobban csendben maradtunk, úgy nézett ránk idegesebben.
  - Tegnap Shidoék eltűntek - kezdett bele - Hajnalban találtam meg Sawauchit és Hanamakit a hátsó golf pályán játszani, holott olyankor nincs rá lehetőség. Ma Oikawa rosszul lett a vidámparkban, Ridot megharapta a vidámpark melletti állatsimogatóban egy láma, és este arra riasztanak, hogy Mattsukawa leesett és valószínűleg eltört a keze! - emelte meg ránk a hangját a mondandója végére - Én abban a reményben hoztalak el titeket kirándulni, hogy viselkedni tudtok! Erre, hogy találok rátok? Bevagytok piálva, és az egyikőtök felakart mászni a másodikra, az épület falán, lesett és nagy valószínűséggel a keze gipszbe kerül!
  Mindannyiunknak bűntudata volt, és egyikünk se mert megszólalni.
  - Honnan szereztetek alkoholt? - kérdezte a tanárunk - Egyszer kérdezem meg, és ne akarjátok, hogy többször is feltegyem ezt a kérdést.
  - Én hoztam - szólt halkan Hanamaki, és felemelte a kezét.
  - Én is hoztam - szólt halkan Shido is.
  - Ha már részegre isszátok magatokat, akkor egymásra vigyázhatnátok! - emelte meg ismét a hangját.
  - Én nem figyeltem rájuk eléggé - szólt Izumi.
  - Mi pedig nem állítottuk meg őket, csak nevettünk rajtuk - emeltem fel a kezemet, és Oikawa is bólintott.
  - Komolyan mondom - sóhajtott az osztályfőnök - Egy társaság vagytok. Nem igaz, hogy nem tudtok a másikra vigyázni - szidott le minket - Nem csak szórakozni kell a másikkal, hanem segíteni is neki.
  - De mi segítünk egymásnak - nézett fel Oikawa.
  - Valóban? Akkor ez nem történt volna meg - nézett le ránk, majd helyet foglalt a velünk szemben lévő széken.
  - Mi lesz Mattsunnal? - néztem a férfire.
  - Eltört a keze - szólt végre normális hangon - Befogják neki gipszelni, és majd megmondják neki, hogy mikor veszik le. És miután leveszik neki, pár hétig pluszba nem tesizhet.
  - Mi? - blokkolt le Oikawa - Hány hétig lehet rajta gipsz?
  - 1-2 hónap - gondolkodott el Kabakura-sensei - Plusz még 2-3 hét amíg nem tesizhet. És ki tudja, hogy utána ugyanolyan lesz-e a keze, mint volt. Lehet egy véletlen mozdulat, és megint gipszbe kerül.
Óriási gombóc volt a torkomban, és szörnyű bűntudat emésztett. Furdalt a lelkiismeretem, és teljesen hibásnak éreztem magamat ezért az egészért.
  - De ne aggódjatok - sóhajtott Kabakura-sensei - Mattsukawa nem haragszik rátok. Szóval ti se haragudjatok magatokra, mert csak felemészt titeket a dolog. 
  - Nehéz nem haragudni magamra, miközben tudom, hogy tehettem is volna valamit, de nem tettem - morzsolta az ujját Hanamaki.
  - Elhiszem, de ez egy tanulság, hogy máskor majd jobban odafigyeltek egymásra - nézett ránk a férfi - Mattsukawat ma este itt tartják  az orvosi szobában. Menjetek aludni.
  - És maga? - kérdezett rá Izumi.
  - Mivel nem hiszem, hogy ezek után bármit is tudtok csinálni, én itt maradok Mattsukawaval.
Csöndben bólintottunk, majd visszaindultunk a szobáinkba. Senki nem szólt egy szót se. Lehet akartak, csak nem tudtak. Lehet. Ezt már soha nem fogjuk megtudni.
  - Jó éjszakát - köszönt el tőlünk Hanamaki és Shido, majd a szobáikba siettek.
  - Sziasztok - intettem a fiúknak - Lehetne, hogy...? - néztem Oikawa és Izumira.
  - Gyere - karolta át a vállamat Izumi, majd a szobájuk felé sétált velem.
  - Francba ezzel a nappal - suttogta Oikawa, majd előttünk ment be a szobába.
  - Várjatok - álltam meg az ajtóban - Elmegyek letusolok, és majd jövök.
  - Oké - nézett rám Izumi, Oikawa pedig bólintott.
Visszasiettem a szobámba, és próbáltam úgy lezuhanyozni, hogy a gondolataim ne okozzanak fájdalmat.
  Nem hittem volna, hogy pont ez fog történni a második este. Pont erre nem számítottam. Bár bármi történhetett volna, hiszen nem láthattuk előre. Viszont Mattsunnak eltört a karja. Kitudja, hogy mikor röpizhet újra. Nagyon szeret röpizni, és most megfosztották ettől. Hibásnak érzem magam, hiába mondta Kabakura-sensei, hogy ne érezzük így magunkat. Attól még ott van benne, hogy tehettem volna valamit. Mondhattam volna, hogy ne. Lehet csak ennyin múlott, de én nem tettem. Helyette inkább nevettem azon, ahogy a barátom bohóckodik. Egy igazi dögnek érzem magam emiatt. És félek, hogy ez az érzés nem fog csillapodni. 
  A zuhany után átöltöztem pizsamába, majd átmentem Oikawaékhoz. Ők a sötétben beszélgettek, és amikor átértem bebújtam barátom mellé.
  - Próbálj meg aludni, jó? - ölelt magához, így hátam a mellkasához simult.
  - Megpróbálok - szorítottam meg a kezét, mellyel magához ölelt.
Oikawa egy puszit adott az arcomra, majd szorosan hozzám bújt, és arcát a nyakamba fúrta. Nehezen, de sikerült elaludnom a mérgező gondolatokkal, melyek még mindig a fejemet ostromolták.
  Reggel egyedül ébredtem, ugyanis Oikawa nem volt mellettem. Álmosan ültem fel, miközben a szememet törölgettem. Oikawa a konyhánál a pultnál ült, és miközben telefonozott, kávét ivott. Izumi a teraszon volt, és a korlátnak támaszkodott miközben a füstöt kifújta. A fejemet visszadobtam a párnára, mire Oikawa felém nézett.
  - Jó reggelt, babu - szólt kedvesen.
Nem válaszoltam, csak felemeltem a kezemet és integettem neki.
  - Mennyi az idő? - kérdeztem álomittas hangon.
  - Fél 10 múlt pár perce - válaszolt a barátom, majd leült az ágy szélére.
Közelebb húzódott hozzám, majd egy puszit adott a számra.
  - Mit csinálunk ma? - hunytam le a szememet, majd arcomat a párnába fúrtam.
  - Nem tudom még, de este szeretném ha kettesben lennénk, és megnéznénk az Eiffel tornyot.
  - Izuminak nem baj? - motyogtam.
  - Én Mattsunnal leszek - jött be a szobába - Néz meg, valaki csak nem fáradt? - nevetett ki.
  - Hagyjál - szóltam morcosan.
Éreztem, hogy az ágy másik fele is besüpped, így rájöttem, hogy Izumi is leült az ágy szélére. Éreztem, hogy Izumi közelebb ül, majd a hátamat kezdte el óvatosan paskolni, mivel nem volt rajtam takaró.
  - Elvagy? - motyogtam.
  - Tökéletesen - mosolygott.
Más esetben szóltam, volna neki, hogy hagyja abba, de mivel örültem, hogy végre mosolyog, úgy döntöttem, hogy tegyen velem azt, amit csak akar.
  - Mikor mentek a városba? - kérdezte Izumi.
  - Erre én is kíváncsi vagyok - fordítottam el a fejemet, majd Oikawara néztem, aki némileg zavarban volt.
  - Igazából randit szeretnék a városban, de olyan 1 vagy 2 óra körül - válaszolt zavartan.
  - Komolyan elmegyünk randizni? - néztem rá meglepve.
  - Itt vagyunk Párizsban. Még szép, hogy elmegyünk randizni! - mosolygott rám kedvesen, mire a szívem megtelt boldogsággal - Mattsunnal akartam volna menni, de mivel ő hadirokkant, ez nem fog összejönni... - szólt búsan.
  - Akkor mi lenne, ha én elmennék Izumival, te pedig maradnál Mattsunnal? - néztem rá.
  - Nem, nem. Iwa-can nem megy sehova - rázta a fejét Oikawa.
  - És mi van akkor... - vezette le Izumi a kezét a derekamra, majd egy hirtelen mozdulattal az ölébe ültetett - ...ha Iwa-chan ellopja őt tőled?
A hirtelen cselekedettől egyből kiment belőlem az álmosság, és csak arra eszméletem, hogy a hátam Izumi mellkasának ütközik, és a fiú ölében ülök.
  - Mattsun még ott van tartaléknak - szólt drámaian Oikawa.
  - Oké, mikor legyen az esküvőnk? - néztem fel Izumira.
  - Május? - gondolkodott el.
  - Tökéletes! - mosolyogtam rá.
  - Ne már - szólt Oikawa nyávogó hangon - Add vissza a babumat - nyújtotta felénk mindkét kezét lebiggyesztett ajkakkal.
  - Nem - jelentette ki Izumi.
  - Iwa-chan, ne már! - váltott át kisgyerekes viselkedésbe a barátom - Kérem vissza a kisbabámat - szólt a fiú érzékenyen.
  - Mint valami ötéves - forgatta a szemét Izumi, majd lenézett rám - Visszaakarsz menni hozzá?
  - Aha - szóltam szórakozottan.
Izumi ekkor megemelt, majd könnyűszerrel Oikawa felé tartott, aki egyből kikapott legjobb barátom kezeiből, mire barátom magához rántott, és úgy kezdett el ölelgetni, mint egy rongybabát.
  - Soha nem adlak senkinek! - szorította belőlem ki a szuszt - Mindig az enyém maradsz!
  - Ajjaj, Oikawa Tooru a végén puskával őriz téged, mint az apukák - nevetett Izumi.
  - Nem vagyok kislány komplexusos - szólt morcosan Oikawa - De ami az enyém, azaz enyém. És őt senkinek nem adom, semmi pénzért.
  - Jaj de imádlak titeket istenem - szóltam egy megkönnyebbült sóhajtás mellett - Nem is tudom, hogy mi lenne velem nélkületek.
  - Hát nekem unalmas lenne az életem - gondolkodott el Izumi.
  - Nekem nem lenne értelme az életemben - szorított magához Oikawa erősen.
  - Nagy a lámúr, nagyon nagy - mosolygott Izumi - Maradjon is így.
A tekintetemmel legjobb barátomra néztem. Izuminak nem volt még barátnője, és biztos rossz neki nézni, hogy sokszor mi így viselkedünk Oikawaval.
  - Gyere ide - ragadtam meg Izumi karját, majd magamhoz rántottam őt is, és mind a kettőjüket megöleltem egyszerre - Annyira szeretlek titeket!
A fiúk másodpercek múlva elnevették magukat, majd magukhoz öleltek.
  - Mi is téged - szóltak egyszerre.
Mindig is tudtam, hogy mi különlegesek vagyok. Olyan barátok, akik csak egymást képesek megérteni 100%-osan is, és bármi legyen, mind itt leszünk a másiknak hárman. Örökre. Hiszen számomra ők ketten mindennél jobban fontosabbak.
  Ám mindenki tudja, hogy semmi se tart örökké. Ha akarjuk, ha nem, egyszer mindennek vége lesz. És ezt a későbbieknek nagyon jól megtanultuk Izumival és Oikawaval. És azt is, hogy az élet a legigazságtalanabb dolog a világon.