Ígérem |Oikawa × Reader - Befejezett|

- 80 -

Nehéz volt ez a három nap. Nagyon nehéz.
  Kezdjük ott, hogy Izumi felől nem igen hallottunk semmit. Tooru szerint mindig csak lustálkodott náluk, és ha úgy volt, akkor házit is írt néha. Jó párszor még fel is takarított náluk, hogy elterelje a gondolatait, de nem igen beszéltünk vele, azalatt az egy hét alatt. Megértettük, hogy miért nem akar beszélni, és tiszteletben is tartottuk a döntését, mindössze aggódtunk érte. A másik pedig, Tooru. Beszélgettünk egymással, volt, hogy egymással is mentünk haza, de nem viselkedtünk úgy, mint régen. Nem ölelkeztünk, nem érintett meg olyan módon és nem kaptam tőle se puszit, se csókot. Gondolkodott, ahogy én is. Hiszen ebben egyeztünk meg. Sokat gondolkodtam. Nagyon, de nagyon sokat. Átgondoltam a dolgokat magamban, és azt is, hogy miben kéne változtatnom. Alaposan átgondoltam, és rájöttem dolgokra. Ezentúl nem szólom meg Tooru dolgait, hanem helyette megkérem őt, és ha mégis szeretné azt a bizonyos dolgot tenni, akkor hagyom. Hiszen tényleg az ő élete és az ő döntése ez. Sokkal jobban odafogok rá figyelni, és megpróbálom jobban éreztetni vele, hogy fontos számomra. És ezzel eldöntöttem, hogy nem szeretném elveszíteni. Nem szeretnék szakítani vele, mert nem bírnám ki azt, hogy már nincs velem. Szeretem őt, rettenetesen. Éppen ezért döntöttem így. És reméltem, hogy az ő döntése is hasonló lesz.
  Három nap elteltével, vagyis csütörtökön együtt mentünk haza. Mind a kettőnk keze a kabátzsebünkben volt. Jöttek a hideg idők, így a kabát már szükséges volt. Csöndben indultunk meg és én voltam az, aki megtörte a csendet.
  - Boldog hét hónapos évfordulót - szóltam halkabban.
  - Nem olyan boldog ez szerintem - szólt halkabban, én pedig abban a pillanatban megálltam és meredten néztem a hátára.
Ennyiből már tudtam, hogy mi is volt az ő döntése. De nem mondhattam semmit, elkellett fogadnom, hiszen ebben állapodtunk meg. Megígértem neki. Ígéretet tettem. Akkor mégis miért érzem úgy, hogy a szívem kiszakadt a helyéről, és rettenetesen üres vagyok? Éreztem a gombócot a torkomban, amitől alig kaptam levegőt. Megígérgetem. Ígéretet tettem, a fenébe is.
  Tooru hátrafordult, ugyanis realizálta, hogy megálltam. Amint meglátta megtört arcomat, picit elhúzta a száját.
  - Szavakkal nem tudom elmondani, hogy mennyire szeretlek téged, de így lesz a legjobb - szólt halkabban. 
Éreztem, hogy forró könnyeim leszaladnak az arcomon és akkora lelki fájdalom hasít át bennem, amitől szinte rosszul leszek
  - Ez csak egy rossz álom, ez csak az... - suttogtam alig hallhatóan magam elé, miközben felfelé pislogtam.
  - [Név] - szólt Tooru fájóan.
  - Belepusztulok a fájdalomba. Komolyan...komolyan... - vettem szaggatottan a levegőt, miközben éreztem, hogy megszorul a tüdőmben a levegő és alig bírom beszívni - Komolyan ennyi volt? - emeltem rá könnyes tekintetem. 
  - Ne csináld ezt - kérlelt - Nagyon nehéz volt meghozni ezt a döntést, és azzal nem segítesz, ha most sírsz.
  - Hogy ne sírnék? A világot jelented nekem, és most már nem leszel többé a része az életemnek. És ez fáj. Kíméletlenül fáj.
  - Hagyd abba....
  - Tényleg nem tudjuk megoldani? Semmiképp? Semmiképp? - csuklott el a hangom fájdalmasan - Változtatni fogok a viselkedésemen!
  - Nem tudom - tört meg Tooru álarca - Félek a jövőtől, félek ettől az egésztől.
  - Én is - engedtem ki könnyeimet.
  - A fenébe már - remegett meg az arca és lassan lefolyó könnyekkel illetett - Annyira szeretlek téged, babu.
Ajkaim megremegtek, a szemöldököm a homlokomra futott, miközben remegő karjaimat széttártam és hüppögve néztem felé.
  - Gyere ide - szólt fájóan Tooru, majd lassan hozzám lépett, miközben én ledobtam a hátamról a táskát.
Remegve tartottam a fiú felé a kezemet, miközben ő a hónom alá nyúlt, megszorított, majd magához emelve, saját testéhez szorított. Automatikusan összekulcsoltam a lábamat a dereka körül, ő pedig a hátamnál fogva tartott magához szorosan. Ahogy megéreztem kellemes illatát, jobban rám tört a sírás, és arcomat a nyakába fúrva engedtem ki magamból a fájdalmas könnyeket.
  - Soha többé nem engedlek el - szorított Tooru magához - Soha...
  - Szeretlek - nyöszörögtem karjai között fájóan.
  - Én is téged - bújt hozzám szorosan. 
Ott álltunk a járda közepén, egymást ölelve és nem foglalkozva azzal, hogy mit gondolnak rólunk mások. Mi csak egymással akartunk lenni és más nem érdekelt minket. Csak az, hogy velünk mi történik. És, hogy mi történt velünk? Újra egymásra találtunk Tooruval.
Tudtam, hogy mind a ketten változtatni fogunk a viselkedésünkön. Nem menekülünk el attól, hogy nem értünk egyet bizonyos dolgokban. Helyette változtatunk a viselkedésünkön, és egyben tartjuk a kapcsolatunkat.
  A hosszadalmas ölelkezés után, Tooru letett, majd két keze közé fogta arcomat és egy nagyon óvatos puszit adott az ajkamra.
  - Megvagy?
  - Meg - bólintottam aprót - És te?
  - Én is - döntötte össze a homlokunkat - Átjössz hozzánk? Iwa-chan már biztos hiányol.
  - Igen - suttogtam, majd ismét megöleltem őt - Hiányzol...
  - Most már nincs baj - simogatta meg a fejemet - Jó?
  - Jó - bólintottam aprót, mire ő egy puszit adott a fejemre.
Percek elteltével elhúzódtam tőle, majd ezt követően visszavettem a táskámat a hátamra, majd Tooru mellé léptem. Összekulcsoltuk a kezünket, majd úgy indultunk el hozzájuk. 
  Egy negyed óra elteltével meg is érkeztünk hozzájuk. Amikor beléptem a házba, megpillantottam Izumit a nappaliban, ahogy a telefonját nyomta. Annyira, de annyira megörültem, amiért láthattam, hogy egyből hozzárohantam, majd szinte ráugrottam és úgy öleltem meg őt.
  - Úgy hiányoztál! - szóltam fájóan, miközben öleltem őt.
  - Jesszusom, de hideg vagy - szisszentet fel Izumi, majd gyengéden visszaölelt - Te is nekem - suttogta.
Percekig öleltem legjobb barátomat, majd végül mellé ültem a kanapéra.
  - Hogy érzed magad? - érdeklődtem.
  - Megvagyok. Ma hazamegyek, beszéltem a...velük - szólt halkabban.
  - Ez szomorú, hogy itt hagysz - jelent meg Tooru, majd leült mellém és a kezét a combomra helyezte.
  - Ez pedig nem - mutatott ránk - Mi lett azzal, amit eldöntöttél?
Szóval Izumival beszélte meg ezt a helyzetet.
  - Képtelen lennék elválni tőle - döntötte a fejét az enyémnek, majd a hasamhoz nyúlt, ott megszorított és az ölébe emelt. 
Két kezével szorosan magához fogott, állát a vállamra helyezte majd fejét az enyémnek döntötte.
  - Énnek örülök - mosolygott Izumi halványan.
  - Hogy-hogy hazamész? - kérdezte Tooru.
  - Nem menekülhetek örökké - húzta el a száját - Bár gondolom nem lesz könnyű ott lenni, de majd valahogy megszokom. És megpróbálom velük megbeszélni. Ha képes lesz rá - suttogta.
  - Ugye tudod, hogy maradhatsz, ameddig csak akarsz? - kérdezte az engem ölelő fiú.
  - Tudom és köszönöm - nézett rá hálásan, majd rám nézett - És neked is a múltkorit.
  - Bármikor tudod jól - simogattam meg a kezét - Ha bármi segítség kell, akkor szólj nyugodtan, rendben? Én itt leszek, és Tooruék is.
  - Szólok - mosolygott kedvesen, majd aprót sóhajtott - Köszönök nektek mindent. Tényleg mindent.
  - Ugyan - legyintett Tooru - Mire valók a legjobb barátok.
  - Ez igaz - mosolygott ránk hálásan Izumi.
Toorunál voltam egészen este hatig. Hármasban beszélgettünk és nagyon, de nagyon sokat nevettünk. Annyira boldog voltam, hogy végre boldogok vagyunk ismét, és tudtam, hogy Izumi élete is lassan helyrefog jönni. Mi pedig támogatni fogjuk őt. Szó mi szó, sokat nevettem aznap a két fiúval, akik már az elejétől fogva velem voltak. Újra nevetni tudtunk, és őszinték voltunk a másikkal. Nekem ez pedig többet jelentett mindennél. Izumi velem együtt jött el Toorutól, de nem egy irányba mentünk haza, így mind a hárman elbúcsúztunk a másiktól, és hazaindultunk.
  Este, olyan tíz óra környékén Tooru felhívott, bár nem értettem, hogy miért.
  - [Név] - remegett meg a hangja, nekem pedig minden álmosság kiment a fejemből.
  - Úristen, mi történt? - kérdeztem egyből, és le is tettem a tejet a kezemből, ugyanis a konyhában álltam és éppen kakaót csináltam magamnak.
  - Iwa-chan valami borzasztóan nyálas, hosszú szöveget írt nekem, és hiába írok neki, nem válaszol. Olyanokat írt le, hogy mindent köszön és nagyon, de nagyon hálás nekem. Hogy én vagyok a legjobb barátja, örökre én leszek, és nagyon hálás nekem. És ehhez hasonló dolgokat, de nagyon durván hosszú üzenetet írt. [Név], piszkosul bevagyok szarva - vallotta be - Neked nem írt, semmit?
  - Ne...nem - remegett meg a hangom, és meg kellett támaszkodnom a pulton, hogy ne essek össze.
  - Menjünk át hozzá, könyörgöm. Már megyek hozzád. Sajnálom, hogy nem szóltam előbb, de amint elolvastam, felöltöztem és elindultam és közben felhívtalak. 
  - J..ok..oké jó - szóltam összevissza - Felöltözök és kimegyek, amilyen gyorsan csak tudok.
  - Jó, itt várlak majd a kapu előtt - szólt, majd letette.
Ha Izumival bármi is történt, akkor azt soha nem bocsájtom meg magamnak. Mert én és a többiek vagyunk felelősek érte. Nem tehet magával semmit. Nem.
  Amilyen gyorsan csak tudtam, szaladtam az emeletre, és átöltöztem. Anyának szóltam, hogy egy nagyon fontos dolog miatt átmegyek Izumihoz. Mire kiértem a kapu elé, Tooru már ott volt.
  - Nem veszi fel - szólt Tooru rémülten.
  - Rendben lesz minden, csak nyugodjunk meg - szóltam remegő hangon, majd sietősen elindultam Izumi háza felé.
A szívem dübörgött, a vérnyomásom százhetven volt, és úgy éreztem, hogy még ezer év, mire a legjobb barátunk házához érünk. Tooru útközben megfogta a kezemet, így tartva bennem a lelket. Amikor Izumi házához értünk, becsöngettünk. Szerencsére még égtek a földszinten a lámpák, így tudtuk, hogy a szülők fent vannak. Vagy akár Izumi is.
  - Igen? - nyitott ajtót hirtelen Izumi apukája - Oh, hát ti? Mit csináltok itt ilyen későn?
  - Hol van Hajime? - szóltunk egyszerre Tooruval.
  - Ha jól tudom, akkor elment fürdeni, miért?
  - Bemehetünk? Kérem - néztem esedezve az apukájára.
  - Kaptam tőle egy eléggé furcsa üzenetet és nagyon aggódunk.
  - Persze, menjetek csak fel, tudjátok a járást - nézett ránk furcsán, mi pedig egyből be is mentünk.
Illetlenek voltunk, ugyanis még a cipőnket se vettük le, egyből rohantunk az emeltre, és azon is belül először Izumi szobájába. Amint benyitottunk, láthattuk a nagy feketeséget, így villanyt oltottunk.
  - Nincs itt - szóltam, ám mielőtt kimehettem volna, Tooru rám szólt.
  - Várj, mi azaz ágyán? - szólt Tooru, majd besietett és elvette a papírt az ágyról, majd felém tartotta - N...neked szól - nyelt aprót.
Hevesen dobogó szívvel léptem oda barátomhoz, majd elvettem tőle az A4-ös papírt lapot és olvasni kezdtem.