Ígérem |Oikawa × Reader - Befejezett|

- 47 -

  - [Név], hé - éreztem, hogy valaki a karomat rázogatja, így szemeit kinyitottam.
  - Hm? - emeltem fel a fejemet. Az óra még ment.
Nem. Ez nem lehet igaz. Álmodtam volna csak? Bealudtam órán?
  - Mindjárt csöngetnek - nézett le rám Izumi - Kicsit bealudtál.
  - Francba már... - motyogtam az orrom alatt, majd álmosan ültem fel, és megigazítottam a hajamat.
  - Piros az arcod - nevetett ki a fiú.
  - Nem érdekel - ásítottam egyet, majd lopva Oikawa felé pillantottam. A telefonján nézett egy röplabdás videót.
  - Nem beszélsz vele? 
  - Kéne? - néztem kifelé az ablakon.
  - Igen. Kéne - röhögött ki Izumi.
  - Nem akarok erről beszélni - jelentettem ki, és ezt követően megszólalt a csengő.
A táskámat felvettem a hátamra, majd ezt követően Izumival léptem ki a teremből, mögöttünk pedig Oikawa jött, miközben még mindig videót nézett.
  Ahogy kiértünk az épületből, Izumival megálltunk az udvaron.
  - Edzés után majd írok - nézett le rám.
  - Jó - bólintottam egy aprót.
Időközben Oikawa is beért minket, telefonját pedig már eltette.
  - Megyek, mert még mosdóba is kell mennem - lépett hozzám, majd egy kezével átölelt, és a fejemre adott egy apró puszit - Kitartás - suttogta halkan.
Lehunytam a szememet, és közben sóhajtottam egyet. Visszaöleltem Izumit, majd nem sokkal ezután ő eltávolodott és elsietett öltözni, valamint a mosdóba.
Ezt követően ott álltam Oikawaval szemben. Azzal a fiúval, akivel egész nap egy szót se beszéltem, de tényleg egy szót se. Reggel kaptam tőle egy arcara puszit, és ennyi volt. Nem tudom mit mondhatnék, és kezdett kínos lenni a légkör. Egyáltalán mit lehet mondani a barátodnak, miután összevesztetek?
  - Akkor...Holnap találkozunk - néztem fel rá, de bár ne tettem volna.
Tekintete semmitmondó volt, és érzelemmentes. Miért néz így rám?
  - Ja - bámulta az arcomat.
Komolyan. Mit tegyek? Ezen a héten lesz a kirándulás is. Nem mehetünk úgy el, hogy össze vagyunk veszve.
  - Szia akkor. Vagy mi... - szóltam halkabban.
  - Szia - állt előttem továbbra is. 
Csak bámult rám, és nem csinált semmit. Mit csinál?
  - Te...nem mész? - néztem rá kérdően.
  - Nekem itt van edzésem. Te miért nem mész haza? - vont kérdőre. 
  - Már megyek is - szóltam halkabban, majd megfordultam, és elhagytam az iskola épületét.
Nem állított meg. Esze ágában sem volt, én pedig csak mentem az utcán, és úgy éreztem, hogy mindjárt elsírom magam. Nem beszéltem vele egész nap. Nem érhettem hozzá. És ez megőrjített. 
  A könnyeimet nehezen, de visszatartottam, és ahogy a házba értem, úgy éreztem, hogy lefog hullni az álarcom. Anya majd csak este ér haza, mégis volt itthon valaki. Pontosan tudtam, hogy ki az. Sajnos.
  - Megjöttem - szóltam be a nappaliba. 
  - Na, hazajöttél? - jött ki apa a nappaliból.
  - Igen - válaszoltam neki.
  - Hogy nézel ki? - nézett végig rajtam.
  - Mi a baj ezzel? - néztem végig saját magamon kérdő tekintettel.
  - Úgy nézel ki, mint egy útszéli.
  - Te pedig úgy bűzlesz megint az alkoholtól, mint egy alkoholista... - motyogtam az orrom alatt.
  - Mit mondtál, te hálátlan cafka?! Ez a hála, amiért felneveltelek téged, fizettem utánad, és ebben a kibaszott házban élhetsz?! - ordított rám idegesen.
  - Nem viselkedsz úgy, mint egy apa - vágtam vissza.
Elegem volt. Most már tényleg.
  - Vigyázz a szádra! - emelte meg felém a kezét, mire a testem összerezzent - Hálátlan kurva! - prüszkölte rám a szavakat. 
  - Miért mi lesz? Megütsz? Úgyis csak ehhez értesz.
  - Te még ennyihez sem - röhögött ki gúnyosan - Időben kellett volna cselekednem, és jobb lett volna ha időben kihúzom magam, mert akkor nem lenne egy csődtömeg gyerekem! - kiabálta rám nevetve.
Na ez volt az a pont, amikor legszívesebben felpofoztam volna a saját apámat. Hogy képes ilyet mondani?
  - Takarodj el innen. Takarodj el az életünkből, és soha ne gyere vissza! - néztem rá dühösen.
  - Kinek képzeled magad? Nem tudod megadni a tiszteletet az embereknek, hálátlan lotyó! Nem fogsz semmit se elérni az életben, munkanélküli senki leszel! - ingott meg, így a falba támaszkodott - És ne csodálkozz majd, ha az utca szélén az autók megállnak neked, mert csak arra leszel jó!
  - Menj el, most! - kiabáltam rá az előttem álló férfira.
  - Ez az én házam! - kiabált vissza rám.
  - Rohadtul nem érdekel! Azt sem, hogy mit teszel velem ezek után! De már rohadtul elegem van abból, hogy megkeseríted az életünknek! Folyamat iszol, eliszod a pénzt, és megcsalod anyát! Nem ilyen egy apuka! Semmi szeretet nem kapok tőled, akkor egyáltalán minek kellett ez neked?! Miért jöttél össze anyával, és miért okozol neki ennyi fájdalmat, amikor nála jobb feleséget nem is érdemelnél?! Hálatlan vagy, tudd meg! Ő mindent megtesz érted, értünk, hogy rendben legyenek a dolgok itthon! Gyűlöllek, annyira gyűlöllek, hogy ezt tetted a családunkkal! Mindent csak tönkre teszel! - ordibáltam az előttem állóval, akit már képtelen voltam ezek után apának nevezni.
  - Szemtelen, kurva kölke! - lendítette meg a kezét, mely az arcomon csattant.
Ezt követően elkapta a vállamat, majd rángatni kezdett, miközben szebbnél szebb szavakkal illetett engem, és anyát. De leginkább engem. Próbáltam kiszabadulni a szorításából, de nem tudtam, mert sokkal erősebb volt nálam. A könnyeim folytak, nagyon féltem. Mocskosul fájt az, ahogy beszélt velem, és egyre jobban féltem tőle.
  - Ne is gyere a szemem elé, mocskos kölyök! - lökött el magától erősen, így a falnak estem.
Cipőjét a lábára húzta, és az ajtó csapódás jelezte, hogy elment itthonról.
  A lelkem itt adta fel teljesen. Eluralkodott rajtam a pánik, bőgtem, remegtem, és nem akartam felfogni ezt az egészet. Fájt, nagyon fájt ez az egész.
Én csak egy normális családot szerettem volna. De ez egy olyan dolog, melyet soha nem kaphatok meg.
Hangosan zokogva temettem az arcomat a tenyerembe, és reméltem, hogy vége lesz ennek a rémálomnak egyszer. A fejem zúgott, a karom rettenetesen fájt, ahogy az arcom is. 
Egyedül voltam. Nem volt velem senki, aki megvédhetett volna. És ez volt a legrosszabb az egészben, hogy nem tudtam kit hívni jelenleg. Azt akartam, hogy itt legyenek a barátaim, Oikawa, és tudassák velem, hogy mindössze ez egy rossz álom, ami távol áll a valóságtól. 
  A remény aprócska fénysugara pedig akkor jelent meg számomra, amikor egy kopogást hallottam az ajtón. Egy olyan kopogást, mely megváltoztatott mindent...