Ígérem |Oikawa × Reader - Befejezett|

- 77 -

Csak meredten álltam, miközben a körülöttem lévő világ tovább mozgott. Most pontosan mi is történt? Elveszítettük komolyan a meccset, vagy csak beképzeltem ezt az egészet? Nem, az nem lehet, hogy tényleg veszítettünk. Hogy veszítettünk már volna? Hiszen a fiúk nagyon ügyesek voltak az egész meccs alatt. Csak képzelődöm. Csak...képzelgés az egész.
  - [Név] - szólongatott Mizoguchi - Indulunk.
A fiatal edző hamar kihúzott engem a gondolkodásomból, és újra hallottam a körülöttünk hallható zajokat és hangokat. Előre vezettem a tekintetem, ahol láttam, hogy Tooruék kifelé igyekeznek, és Izumi megáll egy pillanatra. Tooru nemsokkal ezútán egy nagyot vágott a hátára, majd továbbállt. A tekintetemmel oldalra pillantottam, ahol a pontok voltak. Kettő pont különbség volt, de nem a mi javunkra. Veszítettünk. Tényleg elveszítettük ezt a meccset, és az esélyt, hogy Tooruék kimehessenek a Nemzetire. Annyit készültek, oly sokat gyakoroltak és nem volt elég. Miért nem volt elég? Miért? Igyekeztem a könnyeimet bent tartani, melyek nagyon szúrták már a szememet. Lassú léptekkel mentem át a pályán, ezzel lassan Izumi mögé kerülve. Ahogy odaértem, egyből megöleltem őt hátulról, és a fejemet a hátába nyomtam. Elől összekulcsoltam a saját kezeimet és úgy szorítottam őt magamhoz. Éreztem, hogy apró nedvességcseppek esnek a kezemre, és sajnos ez nem izzadság volt.
  - Izumi... - szóltam megtört hangon és igyekeztem erős lenni. 
Nem akartam, hogy így lásson, hiszen az nem segített volna rajta.
  - Elrontottam azt az utolsó ütést. Ha azt se tudtam megcsinálni, akkor hogy lehetnék én az ász? - kérdezte meggyötört hangon és hallottam a hangjában, ahogy sír.
  - Ettől még nem leszel kevesebb, Izumi. Csodálatos ütés volt... - suttogtam.
  - Nem volt az. Nem... - nyelte le könnyeit - Nem mehetünk a Nemzetire, és ez az utolsó évük. Elballagunk és nem látjuk már a másikat. Megvolt a lehetőség, de mi elcsesztük. Ezek után mégis miért legyünk kitartóak? - repedezett meg a hangja.
Őszintén? Nem tudtam mit mondani. Egyáltalán voltak erre a helyzetre megfelelő szavak? De most komolyan. Lehet, hogy csak rontott volna a helyzeten, a feleslegesen dumálok. Szavak helyett elengedtem Izumit, majd óvatosan magam felé fordítottam őt, és kisöpörtem zöld íriszeiből a könnycseppeket, majd megsimogattam a karját. Ő összeszorította ajkait, miközben oldalra nézett. Én szó nélkül öleltem meg szorosan és hagytam, hogy erőtlenül álljon csak és kiengedje fájdalmas könnyeit, velem együtt. Szerettem volna, hogyha nyernek és engem is ugyanúgy megviselt, mint őt, vagy a többieket. Izumival percekig álltunk, aztán jött Mizoguchi, aki elmondta, hogy beülnek a csapattal enni és menjek én is nyugodtan. Izumi nagyjából megtudott nyugodni, így kimentünk a csarnok el, ahol a többiek ugyanúgy le voltak törve, mint Izumi. Jómagam egyből Tooruhoz mentem, aki csöndben álldogált, miközben a melegítőpulcsija rajta volt és mindkét kezét a zsebébe tette. Az arca semmilyen érzelmet nem mutatott, de tudtam, hogy legbelül szinte felfalja őt a szomorúság. Amint odaértem hozzá, ő lenézett rám és ennek következtében meglátta könnyes tekintetem, és piros arcomat. Összeszorult a tekintete, ajkait pedig összeszorította. Egyik kezét kiemelte a zsebéből, majd megsimogatta vele az arcomat. Én pedig csak álltam tehetetlenül és próbáltam nem elsírni magamat.
  - Babu, ne sírj - szólt alig hallhatóan, mire nekem összeszorult a szívem, és jobban könnyesek lettek a szemeim - Hallod, ne csináld ezt.
  - Bo...bocsánat - suttogtam alig hallhatóan.
  - Elmegyünk enni. Jössz velünk? - cirógatta továbbra is az arcomat, miközben feltette kérdését.
  - Igen - bólintottam.
  - Jó - szólt Tooru, majd elindult a buszra.
Mindenki csöndben és kedvtelenül szállt fel a buszra és egy szót se lehetett hallani. Döntenem kellett, hogy ki mellett ülök majd. Tooru vagy Izumi. Mind a ketten rosszul voltak, de csak egyikük mutatta ki teljesen. Én pedig nem tudtam, hogy mit tegyek. Végül nem is kellett döntenem, mert Izumi leült Tooru mellé, én pedig leültem Watari mellé, mert mellette volt még rendesen hely. Csöndben utaztunk, míg el nem értünk a kajáldáig. Ott szinten csöndesen mentünk be és bent nem túl nagy zajjal ültünk le különböző helyekre. Én a pulthoz ültem Tooru mellé, majd mindenki kért magának ételt. Nem voltam éhes, de azért mégis tudtam enni, annak ellenére, hogy rossz volt a közérzetem. Tooru pedig nem állt meg. Ahogy elfogyott a kajája, ő újat kért, én megevett mindent. Vagy egy órán keresztül voltunk ott és ettünk, természetesen csöndben. Amint mindenki végzett, elköszöntünk az edzőktől, valamint az alsóbb évesektől, és csak a harmadévesek elindultak hazafelé.
  - Francba, francba! - dugta idegesen a kezét Tooru a zsebeibe, miközben elindult.
  - Ez az ötvenharmadik "francba" ma tőled - nézett utána Mattsun.
  - Nos, a francba is, mert idegesít ez az egész! - morogta Tooru.
  - Nyugodj meg, Iwaizumi - nézett rá Hanamaki - Jól teljesítettél a mai napon.
  - A francba is, hagyj már ezzel - morogta Izumi.
  - Mindenki mindent beleadott ma - kezdte Tooru - Száz húszszázalékos teljesítményt nyújtottunk, a Karasuno pedig mégis dicsőséget aratott! - szólt idegesen - Ami téged illet, Iwa-chan - állt meg Tooru, majd a fiúra nézett - Minden tökéletes volt, az ütésed és az időzítésed is, szóval nem értem, hogy mit hisztizel. 
  - Éppen emiatt, mert minden tökéletes volt és mégse sikerült! - förmedt rá Izumi Toorura. 
  - A fenébe, tudom! - rezzent össze Tooru - De te akkor is olyan jól megcsináltad az utolsó ütést, mert olyan jól odaadtam a labdát és ez zavar!
Izumi ekkor elkapta Toorut, majd adott neki egy taslit, én pedig csak üveges tekintettel néztem, ahogy a fiúk marják egymást.
  - Amúgy is - szólt Mattsun mosollyal a hangjában, miközben a lemenő nap fényeit vizslatta - Nem muszáj hazamennünk, igaz?
Így történt az, hogy ezután, a hosszú nap után, a fiúkkal elmentem vissza, az iskola tornatermébe, hogy ők még játszani tudjanak és kiadják a felgyülemlett feszültséget. Ők pedig játszottak. Tooru durva szervákat csinált, a labdák pattogtak, Izumi háta megfájdult, a kiáltások felerősödtek, az érzések pedig elvegyültek. Egészen addig, míg este nem lett, és ők pakolni kezdtek. Éppen Mattsun mellett álltam, aki egy labdát tartott a kezében, amikor Tooru hozzánk lépett.
  - Srácok, van egy percetek? - szólalt meg barátom.
Mind felé fordultunk, Hanamaki pedig megszólalt.
  - Hé, ne csináld! Próbáljuk meg jó módon véget vetni ennek! Hagyjuk, hogy békésen végződjön! - szólt hirtelen Hanamaki.
  - Fogd be! - szólt rá Tooru, mire Hanamaki megrezzent - Köszönöm nektek ezt a három évet! - kiabált rekedt hangon Tooru.
Abban a pillanatban pedig minden megváltozott. Tooru összeszorította ajkait és keservesen elsírta magát, ahogy mindannyian a teremben. Rájöttünk, hogy nincs több időnk, ennyi volt. Számtalan emlék köt minket egymáshoz, számtalan kaland, nevetés és szomorúság, amik most véget fognak érni. Közösen küzdöttünk egy cél elérésében, de nem jött össze. És nincs több időnk, se lehetőségünk. A célok elhalványulnak, a kötelékeink pedig lehet, hogy megmaradnak. Besárgulnak az emlékeink és mindannyiunk szívébe beköltözik a szomorúság és a magány fájdalmas érzése. Barátok vagyunk, de minden véget ér egy nap. Ők csak a Nemzetire akartak kijutni, de nem sikerült nekik. Volt egy dolog, ami összekötötte őket. Egyetlen kis dolog. Az pedig a röplabda iránti szeretet volt. Hiszen ők egy csapat, egy lélek és egy közösség. Együtt nevettek, együtt gyakoroltak és együtt szenvedtek vereséget. Most pedig vége. Innen pedig nincs mibe kapaszkodni és ez pokolian fájdalmas tud lenni.
  - Francba, én mondtam neked... - szólt rázkódó vállal Hanamaki, miközben könnyei folydogáltak le az arcáról. 
A könnyeim folyamatosan hullottak a szememből, miközben képtelen voltam felfogni, hogy ennyi volt, és nincs többé mibe kapaszkodni. A körülöttem lévő barátaim ugyanazt tették, mint én. Hagyták, hogy a fájdalom beköltözzön a szívükbe és emiatt rázkódó vállal, levegőt kapkodva bőgtek, miközben nem akarták elhinni, hogy vége van.
  Talán egy óra is eltelhetett, amikor végre annyira megtudtunk nyugodni, hogy hazamenjünk. Elköszöntünk mindenkitől és Tooruval halkan baktattunk feléjük. Tudtam, hogy azon az estén mindenki máshogy fogja feldolgozni ezt a vereséget. Valaki gyakorolni fog, valaki futni, valaki visszanézi a meccseket, valaki pedig magába zuhan. Mint például Tooru.
Amint hozzájuk értünk, ő szó nélkül levetette a cipőjét és ledobta a cuccát.
  - Elmegyek fürdeni - jelentette ki halkan.
Én csak aprót bólintottam, majd felvittem a szobájába a cuccát. Ott kicsit elpakolásztam és megcsináltam az ágyat, hogy neki ne keljen ezzel bajlódnia, amikor visszajön. Tooru közel fél órán keresztül fürdött, majd miután kijött, bementem én. Én sokkal gyorsabb voltam, hiszen ismertem magamat annyira, hogyha hosszabb ideig zuhanyoznék, akkor csak elmerülnék a fájdalmas gondolataim között. Így  tíz perc elteltével már pizsamában mentem be Tooru szobájába. Ő az ágyában feküdt és akkor tette el a telefont, amikor bejöttem. Szerencsére holnap szombat volt, így az iskola jelenleg nem okozott bajokat. 
Leültem barátom ágyára, majd ujjaimat barna tincsei közé vezettem.
  - Miért nem nyerhettünk? - kérdezte meggyötört hangon, melytől összeszorult a szívem - Miért nem mi lehettünk a győztesek? Miért nekünk kellett szenvedni? Miért nem jutottunk el Ushiwakáig? Miért nem juthatunk a Nemzetire? - hüppögte keservesen, én pedig nem bírtam tovább, elsírtam magam.
  - Nem tudom - suttogtam fájó hangon, és hallottam ahogy Tooru is elsírja magát - Kincsem, gyere ide - szóltam fájdalmas hangon, mire Tooru megfordult, majd megtörölte szemeit, de teljesen feleslegesen, majd az ölembe hajtotta a fejét.
  - Én is jó akarok lenni. Jó röplabdás akarok lenni. Miért nem lehetek? Miért nem jutok magasabbra? - zokogta keservesen - Én miért nem lehetek?
  - Számomra már most az vagy - suttogtam alig hallhatóan, miközben arcát cirógattam, könnyeim közepette.
  - És az elég vajon? - suttogta megtörten.
  - Nekem és a többieknek elég - nyeltem aprót - Hatalmas dolgokat vitetsz véghez, Tooru. Csak nem szabad feladnod. Én itt leszek és ha kell akkor fel is rugdoslak téged a ranglista legelejére. Segítek neked, amiben csak tudok és melletted leszek, ahogy a többiek is. Itt leszünk egymásnak és megoldjuk. Jó? - suttogtam alig hallhatóan.
  - Fáj...Fáj, hogy nem sikerült - szólt keservesen - Ha a Karasunot nem tudtuk legyőzni, akkor Ushiwakat hogyan akarom?
  - Sikerülni fog, hidd el nekem. Egyszer biztosan legyőzöd őt, de csak akkor, ha nem adod fel. Jó? - repedezett meg a hangom.
  - Ugye tudod, hogy nem lesz jobb, ha sírsz miattam? - suttogta.
  - Nem miattad sírok. Miattunk. A csapatunkért. Mindenkiért. Meghasad a szívem, hogy így látlak titeket.
  - Sajnálom, hogy csalódást okoztunk - zokogta.
  - Nem okoztatok - csúsztam lejjebb, így a feje a mellkasomra került - Büszke vagyok rátok, még ha így is végződött ez az egész.
  - Biztos?
  - Biztos. És Tooru...
  - Hm?
  - Nagyon szeretlek téged.
  - Én is téged - szólt keservesen, majd magához ölelt és kiengedett magából mindent. 
Azon az estén Tooru kizokogta magát nekem, én pedig mellette voltam, és egy pillanatra se hagytam őt magára. Kikészült, nekem pedig a szívem szakadt meg érte. Sose akartam szomorúnak látni, vagy esetleg sírni, most azonban megtörtént. Én pedig nem tehettem semmit, amivel jobb lett volna, hiszen ez volt a csúf valóság, ami elől nem lehetett menekülni.

Másnap reggel korán hazamentem, és otthon anyának mindent elmeséltem. Ő kicsit megvigasztalt engem, ami kifejezetten jól esett a szívemnek.
  - És akkor Wakatoshi ma játszik Tobioék ellen? - kérdezte anya kíváncsian.
  - Igen - bólintottam, miközben már egy másik ruhában ültem anya előtt, hiszen átöltöztem egy kényelmeseb ruházatba.
  - Nem mész el megnézni?
  - Nem hiszem, hogy képes lennék rá - suttogtam.
  - Lehet valaki elmenne veled - biccentett anya a telefonom felé, ahol Izumi neve díszelgett. 
Egyből felvettem a telefont, majd beleszóltam.
  - Igen?
  - Otthon vagy? - kérdezte legjobb barátom egyből.
  - Persze, miért? - dőltem hátra a széken.
  - Akkor kinyitod nekem az ajtót? - kérdezte pajkosan, én pedig rögtön kinyomtam a hívást.
Felálltam, majd az ajtóhoz sétáltam, ahol Izumi állt előttem. Egy világoskék, kapucnis pulcsi volt rajta, egy sötétebb árnyalatú, kék dzsekivel, fekete nadrággal és piros cipővel. 
  - Hát te? - néztem rá kíváncsian.
  - Nincs kedved eljönni a Karasunos meccset megnézni? - nézett le rám.
  - És Tooru?
  - Vele nem beszéltem, nem akartam terhelni ezzel. Neked pedig ott van Kageyama és Ushiwaka, akikkel jóban vagy. Én pedig, hogy őszinte legyek, kíváncsi vagyok a meccsre. 
  - Elmehetünk - néztem fel rá, majd a cipőmet kezdtem el húzni, és egy dzsekit is magamra vettem, valamint visszamentem a konyhába - Anyu, elmegyek Izumival megnézni a meccset - vettem el a telefonom az asztalról.
  - Rendben. Majd mondd el, hogy ki nyert - mosolygott rám kedvesen.
  - Mindenképpen - adtam neki puszit az arcára, majd magára hagytam és Izumihoz siettem. 
  - Kocsival jöttem - szólt, amikor becsuktam magam után az ajtót.
  - Oh, de jó -szóltam picit mosolyogva, majd az autóhoz sétáltam és beszálltam az anyósülésre. 
Miután Izumi beült és ő is becsatolta magát, lejjebb halkította a rádiót.
  - Hogy érzed magad? - néztem felé, miközben őszintén érdeklődtem felőle.
  - Nem túl jól, de nem is annyira szarul - sóhajtott - Úgy semlegesen vagyok. És te?
  - Itt most nem ez a lényeg, Izumi. Hanem te - szóltam halkabban.
  - Majd jobb lesz. Idővel - sóhajtott aprót - Egyébként tegnap volt valami, amit nem tudtam elmondani neked - kezdett el dobolni a kormányon az ujjaival.
  - Igen, mert jött Tooru. És elszeretnéd még mondani?
  - Persze, hogy elakarom. Csak nem olyan könnyű, [Név].
  - Mondd csak, én figyelek - fordultam felé, hevesen dobogó szívvel. 
Miért érzem úgy, hogy velem kapcsolatos az, amit mondani akar?
  - A helyzet az, hogy erről nem tud senki se, és te leszel az első, akinek elmondom - szólt halkabban - És kérlek, érts meg az érzéseimet.
  - Izumi, te... - szóltam alig hallhatóan, és már nagyon kíváncsi voltam arra, amit mondani akar.
  - Szóval - kezdett bele - Azaz igazság, hogy... - nyelt aprót - ...lehet nem folytatom a röplabdázást középiskola után.
  - Mi? - kerekedett el a szemem - Te...ezt akartad nekem mondani? - hüledeztem.
  - Igen - nézett rám meglepve - Miért mire gondoltál? Bevallom, hogy meleg vagyok, vagy szerelmes vagyok beléd?
  - Második - szóltam szégyenkezve.
  - [Név], istenem - szólt egy halvány mosoly mellett - Olyan vagy nekem, mintha a húgom lennél. Nem vagyok beléd szerelmes - nézett rám, és hallottam az őszinteséget a hangjában - Ha az lennék is, akkor már elmondtam volna, hisz ismersz. De nem vagyok. Te vagy a legjobb barátom Oikawa mellett és olyan vagy számomra, mintha a kishúgom lennél. És ez nekem többet ér a szerelemnél. De ez most tetszett - nevette el magát.
  - Szóval, tényleg nem vagy...érted...
  - Nem - rázta meg a fejét mosolyogva - Honnan szedted ezt?
  - Az a múltkori dolog miatt leginkább - szóltam rettentően kínosan. 
  - Mint mondtam, nem akartalak megcsókolni, semmi olyan szándékom nem volt. Csak rosszul jöttek ki a dolgok és fáradt is voltam. Nem vagyok akkora szemét, hogy elvegyelek Oikawatól. Annyit szenvedtem azzal, hogy összejöjjetek, nem fogom ezzel elbaszni.
  - Rendben, értelek - néztem rá megkönnyebbülve - De ez a röplabdás dolog...
  - Sokat gondolkodtam az utóbbi időben és lehet tényleg nem folytatom középiskola után. De nem vagyok még ebben biztos. De a mostani veszteség egyre jobban afelé tol, hogy ne folytassam. Tudom hülyeség ez a gondolatmenet, és rettentően szeretem a röplabdát és az életem része, de egyszer mindenből kinövünk. Nem végleges a döntésem, még átkell gondolnom párszor, de ez is felmerült. És szerettem volna, hogyha te vagy az első ember, aki erről tudomást szerez.
  - Dönts bárhogy, én támogatni foglak. Viszont én azt mondom, hogy maradj a röplabda mellett, hiszen rettentően tehetséges vagy.
  - Azt mondod? - mosolygott rám.
  - Azt - viszonoztam a mosolyát.
  - Renden. Mindenesetre megfontolom még a dolgot - mosolygott, majd elindult az autóval.
Az út kellemesen telt és nem is voltak annyian jelenleg az utcákon. Amikor a csarnok elé értünk, Izumi leparkolt, majd kiszálltunk, ő pedig bezárta az autót. Befelé indultunk, s lassan be is értünk a csarnok belsejébe, ahol a Shiratorizawa és a Karasuno játszottak. A meccs már javában folyt én pedig szimpatikus ülőhelyet kerestem, amikor megpillantottam egy ismerős személyt.
  - Hé, nézd - böktem meg Izumit, mire arra az irányba nézett, amerre mutattam.
  - Nocsak-nocsak - szólt unottan, majd elindult felé.
Csöndben tartottunk az illető felé, majd amikor odaértünk. Izumi megszólalt.
  - Oh, Szóval itt vagy.
Tooru egyből megrezzent, mire Izumi előrelépett, átugrotta a széket, majd állva maradt.
  - Tegnap azt mondtad, hogy nem jössz el, mert nem érdekel téged, hogy ki nyer - tette Izumi zsebre a kezeit.
Tooru hátradőlt a széken, majd a kabátja zsebébe tette a kezeit.
  - Csak azért jöttem, hogy láthassam a kieső csapat szenvedő arcát - védte be magát barátom, én pedig lesétáltam mellette, majd mellé ültem a széken.
  - Te tényleg egy rohadék vagy - szólt Izumi, én pedig sóhajtottam egyet.
  - Szia baba - nézett rám kedvesen, szemüvege mögül.
  - Halloka - mosolyogtam rá.
Izumi végül leült, Tooru pedig egyik kezét a combomra helyezte, míg a másikat tartotta a zsebében. 
  - Mikor jöttél? - kérdeztem.
  - Nem olyan rég - válaszolt Tooru.
  - Szerintem már az elejétől kezdve itt van - sóhajtott Izumi.
  - És ha igen, az baj? - kérte ki magának Tooru.
  - Nekem nem - vont vállat Izumi.
  - Jól haladnak a Shiratorizawa ellen - állapítottam meg.
  - Ja - dünnyögte Tooru.
  - Hé, mi a - néztem hirtelen a pályára, ahol Nishinoya ugrott fel, feladni.
  - A liberó általi feladás, ahol mindenki mozog és feladni készül, kivéve a liberó? - szólt hirtelen Izumi.
  - Azt a, ez durva volt - csodálkoztam el, majd a pontokra néztem.
  - Kíváncsi vagyok, hogy miképp fogják bírni - szólt Izumi.
  - Mármint? - néztem rá.
  - Öt szettet játszanak, és ők ilyet még nem játszottak. Lehet megerőltető lesz nekik majd - magyarázta a kreol bőrű fiú.
  - Még szép, hogy az lesz - motyogta Tooru.
Elmentünk Tooru beszólásán és tovább figyeltük a meccset. Egy húsz perc elteltével megállt a játék, és Tsukishima-kun lejött a pályáról és a kezét néztél.
  - Megsérült a keze? - kérdeztem a fiúktól.
  - A szemüveges nem hiszem, hogy hamar visszajön a játékba - magyarázta Izumi.
A két fiú szépen elbeszélgetett, miközben ment a meccs. Én pedig csöndben hallgattam a beszélgetésüket, és ha esetleg Tooru valami olyasmit mondott, amit nem kellett volna, rászóltam. A mai napon nagyon előtört előle az undok énje, bár pont egy ilyen helyzetben nem is csodálom.
Végül végignéztük az egész meccset, melyet Tobioék nyertek meg. Ők mehetnek a Nemzetire.
  - Francba már. Ushiwaka miért nem néz ki meggyötörten? Miért nem szenved? - kérdezte frusztráltan Tooru.
  - Fejezd már be - sóhajtottam, hiszen már nagyon untam ezt.
  - Menjünk inkább. Nem akarom megvárni a díjkiosztót - motyogta, majd magától felállt és elindult kifelé.
  - Odamész Kageyamahoz gratulálni? - nézett rám Izumi, miközben ő is felállt.
  - Illő lenne? A tegnapi után... - suttogtam.
  - Különbséget kell tenni a magánélet és a sport között. Menj le hozzá, mi megvárunk a kocsinál - mosolygott Izumi, majd magamra hagyott.
Óriási nyeltem, majd sietősen leszaladtam a pályára, mielőtt Tobioék elmennek. Ott a csapathoz siettem, de azért tartottam a tisztes távolságot. Tobio egyből észrevett, szólt az edzőnek, majd hozzám igyekezett.
  - Ügyesek voltatok - dicsértem meg őt őszintén. Mert tényleg azok voltak. 
  - Köszönjük - mosolygott rám visszafogottan.
  - Szóval irány a Nemzeti - néztem rá kedvesen.
  - Igen. Szinte hihetetlen - gondolkodott el.
  - Gratulálok, tényleg - szóltam kedvesen.
  - Egyébként, [Név]. Rendben vagy? A tegnapi napon láttam, hogy megviselt a vereség - aggodalmaskodott.
  - Megvagyok, nincsen baj. És ők is jobban lesznek - céloztam Tooruékra.
  - Rendben, ennek örülök. Majd valamikor fussunk össze beszélgetni. Jó? - ajánlotta fel.
  - Ez remek ötlet! - néztem rá izgatottan - Tooru miatt ne aggódj, jó?
  - Rendben - bólintott.
  - Akkor hagylak is, hogy a többiekkel ünnepelj. Minden jót, majd beszélünk! - öleltem meg gyorsan, majd magára hagytam őt.
Kiérve észrevettem, hogy Izumi éppen egy cigit szív el, és Tooru éppen a kis cigis dobozból venne ki egyet, de időben odaértem, és kicsaptam a kezéből. Az egy darab cigaretta a földre hullott.
  - Észnél vagy? - nézett rám Tooru.
  - Nagyon is - vettem fel a földről a cigit, leporoltam, majd kikaptam barátom kezéből a dobozt és Izumi felé tartottam.
Izumi megszorította, majd a dzsekije zsebébe tette a dobozt. 
  - Hallod, adj már egy szálat - hüledezett Tooru.
  - Miért is? Az asszony szerintem nem örülne neki - nevette ki őt Izumi.
  - Szarok bele, adj egy kurva szálat - fintorgott Tooru.
  - Muszáj ezt a szart szívnod? Múltkor azt mondtad, hogy leszoksz róla, hogy alkalmanként szívod...
  - Iwa-chan is szívja.
  - De ő már évek óta - utaltam Izumira.
  - Te pedig akkor, amikor stresszes vagy. A stresszt máshogy is lelehet vezetni.
  - Általában az emberek szex-el, alkohollal vagy dohányzással vezetik le a bennük lévő feszültséget - vonta fel a szemöldökét a barna hajú fiú.
  - Hát az alkohol mindenképpen kilőve, a dohányzás is, szóvaaal - húzta el a szót Izumi, majd rám pillantott.
  - Nem leszek a stresszlabdája - néztem elkerekedett szemekkel Izumira.
  - És én ezt egy szóval se mondtam, hogy legyél. Szóval kérem a cigit - tartotta Tooru a kezét Izumi felé.
  - Vezesd le röplabdával - tanácsoltam. 
  - Nem mindig lesz lehetőségem röpizni - vont vállat, majd kivette Izumi zsebéből a cigit az öngyújtóval együtt, és félrelépett.
  - Tedd le a cigit. Kérlek.
  - Nem - nézett rám Tooru, majd kivett egy szálat, a szájába helyezte és meggyújtotta.
Ezt követően visszalépett, majd visszadugta a cigarettás dobozt és az öngyújtót Izumi zsebébe.
  - Egyéb problémád nincs? - nézett rám undokan. 
  - De. Te - vágtam rá csípőből.
  - Oké - nézett rám semlegesen, majd kifújta a füstöt.
  - Nem gondolod, hogy kicsit tapló vagy? - kérdeztem rá.
  - Nem gondolod, hogy a tegnapi után szar kedvem van? És minek mentél oda Tobiohoz? - kért számon.
  - Mert barátok vagyunk - néztem rá furcsán.
  - Minek egyáltalán? Miféle barátok? Egyáltalán minek barátkozol vele, hm? Pont vele, amikor annyi ember él a városban rajta kívül? Neked pedig pont vele kell, hogy kicsessz velem. Barátkozz csak vele, szerintem is - tartotta fel mindkét kezét és az egyik kezén kis kört formált a mutató és hüvelykujjával, míg a másik kezén a mutatóujját párszor átdugta a kis körben. 
Nem szóltam semmit. Mindössze hátat fordítottam mind a két fiúnak, majd ezt követően elindultam haza. Gyalog.
  Nem fogok visszaszólni, és nem fogok veszekedésbe bonyolódni Tooruval. Ezúttal tényleg messzire ment a féltékenykedésével, és mindennek van egy határa. Ennek is, ő pedig már rég átlépte azt. Nem éreztem bánatot, sőt, igazából semmit. Mindössze nem akartam most látni Toorut, és jobb is volt, hogy egyedül hagy. 
  - Most hova mész? - kiabált utánam torka szakadtból Tooru.
  - Idióta - fröcsögtem a fogaim között, és mentem tovább. 
Néhány perc elteltével hallottam, ahogy egy autó jön mögöttem, és hamar rájöttem, hogy a fiúk a kocsiban vannak és Izumi lassan halad.
  - Most megsértődtél? - kérdezte Tooru, én pedig felé se néztem, csak mentem tovább - Jó, akkor sértődj meg, bassza meg.
  - Őszintén - álltam meg, és ekkor Izumi is megállt a kocsival. Idegesen néztem Tooru felé, aki az anyósülésen ült - Te mit képzelsz magadról?
  - Tessék? - illetődött meg Tooru.
  - Úgy beszélsz másokról, ahogy akarsz. Undorítóbbnál undorítóbb módon, de téged senki se szólhat meg. Megtiltod a barátnődnek, hogy a régi fiúbarátaival barátkozzon, mert betegesen féltékeny vagy. Gondolkodj már, könyörgöm. Ha őt szeretném, akkor nem veled lennék együtt! Térj észhez, vegyél vissza az arcodból, és gondolkozz el azon, hogy nem csak te vagy a világon, és másnak akár maradandó sebet okozhatnak a szavaid, és az ellenségeskedéseid - mondtam kíméletlenül a barátom arcába.
  - Azt a - szólt hirtelen Izumi - Végre valaki megmondta neki korrektül. Ennél jobban még én sem tudtam volna mondani.
  - Ha ennyi problémád van velem, akkor miért vagy még mindig együtt velem? - kért számon.
  - Mert szeretlek. Okozz akármekkora fájdalmat nekem, én idióta módon szeretlek téged. És őszinte vagyok veled, és megmondom, hogy mikor elég. Mert most elég volt, Oikawa - szóltam komoran - Fejezd be az utálkozást, a féltékenységi rohamokat, és add meg nekem a tiszteletet, mert különben ne várd, hogy én is megadom. És ne beszélsz úgy velem, mint egy kutyával, amikor csak úgy tartja kedved. Felnőttünk, Oikawa. Érettebben kéne viselkedni, ugye tudod?
  - Ki mondta, hogy én felakartam nőni? - vonta fel a szemöldökét.
  - A legtöbb ember nem akar felnőni - vontam vállat - De végig kell mennünk a felnőtté válás nehéz érzésén, különben nem éljük túl ezt a világot.
  - Nem akarom, hogy Tobioval találkozz - nézett rám az autóból.
  - Én meg nem akarom, hogy így beszélj velem és féltékeny legyél - néztem rá - Tudod, kezdek ebbe belefáradni. Tegnap még minden rendben volt, most miért kellett ez? Én elviselem, hogy a legtöbb lány imád téged, odavan érted, és legszívesebben feleségül mennének hozzád, mert nem zavar. És tudod miért? Mert bízom benned, és tudom, hogy nem mész át hozzájuk, mert engem szeretsz, és velem vagy együtt. Te miért nem tudsz bennem megbízni?
  - Mert nem biztos, hogy velem is maradsz. Ígérni lehet, de nem biztos, hogy betartják - suttogta.
  - Én nem anyukád vagyok - szóltam oda csípőből - Attól, mert ő itt hagyott téged, nem biztos, hogy én is itt foglak.
  - Ne beszélj így róla - szólt rám Tooru.
  - Sajnálom, de ez az igazság. Oikawa, ő nem jön vissza hozzád, akármennyire is szeretnéd - mondtam a barátom szemébe az igazságot szomorúan - Ha tényleg fontos lennél neki, akkor keresne és nem hagyott volna el. És...honnan veszed, hogy nem egy másik férfiért, másik családért ment el? - kérdeztem csalódottan és olyan reakciót kaptam, amire soha nem számítottam.
  - Miért a te életed olyan tökéletes, és az alkoholista, családverő apád jobb ennél?! Bárcsak te is megtapasztalnád, hogy milyen az, amikor az egyetlen felnőtt, akire igazán felnéztél, és tiszteltél, valójában egy rohadt prosti lenne, aki valószínűleg tényleg lelépett egy kurva új család miatt, és szarna a fejedre! - üvöltötte le a fejemet és Izumival ledermedve hallgattuk őt.
Megérdemeltem? Meg. Én okoztam ezt, amiért ide jutottunk ki. Én hoztam a saját fejemre Tooru szavait és megérdemeltem, hogy ezt mondta nekem, hisze kiprovokáltam belőle, annyira ideges voltam. Mindezt magamnak köszönhetem, nem másnak.. A saját butaságom eredménye csapott vissza rám.
  Szólni akartam, de nem tudtam. Mégis mi a fenét tudtam volna? Bármit is mondtam volna, csak rontott volna a helyzeten.
  - Undorító vagy - suttogta Tooru halkan, majd felhúzta a kocsiablakot.
Csak megsemmisülve álltam a járda szélén, miközben hallgattam ahogy Izumi ordítani kezd Tooruval. Mindkét ablak fel volt húzva, de szinte zengett az utca Izumi hangjától. Soha nem láttam még ennyire idegesnek, és csak ordított és ordított Tooruval. Sírni szerettem volna? Lehetséges. Hazaakartam menni? Igen. Elakartam törölni ezt az elmúlt negyed órát az életemből? Igen, nagyon is. Azt szerettem volna, hogyha minden rendben lenne? Iszonyatosan. De sajnos nem volt. Rossz kártyát húztam, és az élet nem kegyelmezett, ugyanis az a kártya nem volt problémamentes. És, hogy ezt miképp beszéljük meg Tooruval? Sehogy. Ezt mégis miképp lehetne megbeszélni? 
  Végül egy buta döntés mellett léptem a kocsihoz, és megkopogtattam a Tooru felőli ablakot. Könnyes szemeim visszatükröződtek az ablakban. Izumi abbahagyta a kiabálást és ő húzta le központilag az ablakot, Tooru felől.
  - A rettenetesnél is jobban sajnálom - szóltam rekedt hangon, miközben Tooru szemrehányó pillantásával szemeztem - Sajnálok. Mindent - suttogtam.
  - Szakítsunk [Név] - mondta ki hirtelen Tooru, nekem pedig abban a pillanatban összetörött a szívem. 
Hüppögni kezdtem, és éreztem, hogy a vállam rázkódni kezd és halkan elbőgtem magamat. Én nem akartam ezt. Ha visszamehetnék az időben, akkor inkább hagytam volna, hogy azt a szaros cigit elszívja és akkor most nem lenne ez. Akkora egy idióta vagyok és megérdemlem, hogy ezt kapjam az élettől.
  - Faszom már - csapott a kormányra idegesen Izumi - Beszéljétek meg, az istenért is - szólt idegesen.
  - Vannak dolgok, amiket nem lehet megbeszélni - suttogta Tooru.
  - Szeretitek egymást, bassza meg! Jobban, mint bárki mást a világon! Komolyan hagyjátok, hogy ez tönkretegyen mindent?! Hogy akartok kapcsolatban lenni, ha nem beszélitek meg a bajokat?! Az élet ennél még csak nehezebb lesz, rosszabb problémák jönnek! Rohadt nagy barmok vagytok, ha most mindent eldobtok, de komolyan! Oikawa, takarodj kifelé a kocsimból, és menj haza vele - szólt rá Izumi.
  - Nem, Hajime. Nem szállok ki.
  - Ha szakítani mertek, akkor soha nem bocsájtom meg nektek, és mind a ketten elfelejthetitek hogy létezem! - nézett ránk fenyegetően - Ne legyetek gyerekesek, legyen már eszetek, bassza meg! Úgy viselkedtek, mint a tízévesek! Egymáshoz vágjátok a saját bajaitokat, ahelyett, hogy megbeszélnétek normálisan! Ha tényleg ekkora idióták és barmok vagytok, akkor hagyjátok a faszba az egészet, és meneküljetek el, aztán sajnáltassátok magatokat, hogy mennyire szar, hogy már nincs a másik. De ha ezt teszitek, csak gratulálni tudok - osztott ki minket legjobb barátunk rettentően idegesen, miközben kicsatolta Tooru övét, és kinyitotta a kocsiajtót, majd szinte kilökdöste őt a kocsiból - Utálom amikor így viselkedtek, és arra nem gondoltok, hogy a környezetetekre is hatással vagytok, és minket is megvisel, ha haragban vagytok. Mi szívjuk meg a levét annak, hogy összevesztek, mert nem tudjuk, hogy ki mellett álljunk. Szakítsatok és tegyétek tönkre ezt a baráti társaságot, baszki - zárta le, majd ránk csapta a kocsiajtót, és pillanatok alatt otthagyott minket.
  - Igaza van - suttogta Tooru.
Megtöröltem a szememet és nagy levegőt vettem, majd hátráltam kicsit és leültem a mögöttünk lévő padra. Tooru csak állt, közben kezeit kabátja zsebébe helyezte. 
  - Rossz barátnő vagyok?
  - Nem - szólt egyből az előttem álló fiú - Csak nem értem, hogy miért nem engeded a cigit és miért barátkozol vele.
  - Mert féltelek, és mert már régóta jóban vagyok Tobioval - suttogtam alig érthetően.
  - Az én életem, az én döntésem.
  - Csináld akkor - törődtem bele végül.
  - Te meg akkor találkozz kedvedre vele - szólt ő is.
Itt percekig tartó csönd telepedett ránk és csak a szipogásomat lehetett hallani. Olyan öt perc elteltével, Tooru megtörte a csendet.
  - Hol rontottuk el?
  - Nem tudom - szóltam fájóan, miközben az ujjaimat morzsoltam.
Tooru hozzám lépett, majd leüt mellém a padra.
  - Apával összefutottunk egy gimis barátjával, amikor ketten mentünk nyaralni a születésnapom után. Ő mesélte, hogy a város, ahol él, ott van anya is. Férje van és azaz ember a régi gimis barátjával dolgozik egy irodában. 4 éve a felesége és van egy 3 és egy 1 éves gyerekük. Nem azért ment el, mert nem tudott a szemünkbe nézni - szólt fájóan, miközben belemosolygott, de nem a boldog módon - Hanem azért, mert a munka során megismerkedett valakivel, és elhagyott minket. Hazudott, és tévhitben éltem miatta. Azt hittem, hogy egy jó ember, jó anya, de nem az. Nagyon nem. Átvert minket és hazudott nekünk. Totálisan hülyét csinált belőlem. Egy másik férfit és családot választott. Elhagyta apát és engem is. Ezek után pedig ne féljek attól, hogy ez velem is előfordul.
  - Nekem nem kell más - suttogtam alig hallhatóan - Én veled akarok lenni - motyogtam fájóan - Sajnálom, hogy veszekedést generálok. Sajnálok, mindent. De én tényleg nagyon szeretlek téged...
  - Nem gondoltam komolyan, amit mondtam - szólt hirtelen - Se azt, amit az apáddal kapcsolatban mondtam, se azt, hogy tapasztald ezt meg, se azt, hogy undorító vagy. 
  - És a szakítás? - motyogtam.
  - Nem tudom - suttogta - Rendben van ez így?
  - Nem akarlak elveszíteni - csuklott el a hangom.
  - Én sem - szólt halkabban, miközben előredőlt, és a térdein megtámasztotta a kezeit - Bocs, mindenért. Megígérem, hogy megpróbálom tolerálni magamat és nem ennyire rohadék lenni. Csak ritka szar napom van tegnap óta, és a legkisebb dolog is felcsesz. Nem kellett volna rajtad levezetnem. Bocs.
  - Nem szólom meg többet a cigit, csak...csak mértékkel akkor - suttogtam - Sajnálom, hogy csúnyákat mondtam rólad. De tényleg átlépted a határt...
  - Tudom. Kissé te is. De legalább őszinte voltál - vont vállat.
  - Tudom - húztam össze magamat, miközben halkan válaszoltam.
  - Sírsz még? - kérdezte, rám se nézve.
  - Nem - suttogtam, de a könnyes ott voltak a szememben és a gombóc is a torkomban. 
  - Szeretnél sírni?
  - Lehet - szóltam elvékonyodott hangon.
  - Sírd ki magad akkor. Ne érdekeljen, hogy az utcán vagyunk - sóhajtott egyet.
  - Nem fogsz megvigasztalni?
  - Most nem - szólt nehezen - Most az egyszer nem foglak - nézett fel az égre.
Ekkor a mélyről jövő sírás kitört belőlem, és csúnyán elbőgtem magamat. Tudtam, hogy én is ugyanannyira hibás vagyok, akárcsak ő. Tudtam, hogy nem vagyok ártatlan és neki is fájtak a szavaim. Mégis szerettem volna, hogyha legalább megölel, és emiatt tényleg undorító embernek éreztem magamat. Hiszen tényleg az voltam.
  - Tessék - tartott felém Tooru egy zsepit én pedig elvette tőle, de nem húztam el a kezemet, hanem remegve megfogta az övét - Engedd el, [Név] - szólt nyugodtan.
Ahelyett, hogy elengedtem volna, összekulcsoltam remegő kezemet az övével, de ő elhúzta a kezét.
  - Miért nehezíted meg? - nézett rám értetlenül.
  - Le...lehet minden olyan, mint...régen? - kérdeztem nehezen.
  - Ezen után? Nem tudom...
Ott akkor, tényleg úgy éreztem, hogy lelkileg teljesen összetörtem. Borzalmas érzés volt belegondolni abba, hogy talán már semmi se olyan ugyanolyan, mint eddig volt. És ez mocskosul tudott fájni.
  Felálltam, és összefontam a mellkasom előtt a kezemet, majd síró arccal és fájdalmas érzéssel a mellkasomban, elindultam haza. Tooru pedig nem jött utánam. 

Otthon összetörve zárkóztam a szobámba, és bőgtem ki magam annyira, mint talán soha az életben. 
  Este a telefonom csörgésére ébredtem fel. Bealudtam késő délután a sírások közepette és úgy vettem fel a telefont, hogy nem is néztem meg, hogy ki hívott.
  - [Név]! Jaj, de örülök, hogy felvetted - szólt Izumi anyukája. Mégis miért hívott ilyenkor?
  - Miben segítetek? - szóltam kedvtelenül
  - Nincs nálad Hajime? 
  - Miért lenne? 
  - Három órája összeveszett velünk és elrohant és nem tudjuk, hogy hol van. Nagyon aggódunk. Azt hittük, hogy hazajön, de nem jött. Rettenetesen aggódunk érte, hiszen a sötétben mászkál egyedül valószínűleg. Kérlek, segíts megtalálni - repedezett meg az anyukája hangja, és hallottam, hogy elsírja magát.
  - Pár perc és elmegyek megkeresni én is - szóltam egyből, és fel is keltem az ágyból.
  - Köszönöm, annyira, de annyira köszönöm! Ha bármi fejlemény van kérlek hívj!
  - Rendben, így lesz! - ígértem meg, majd megszakítottam a hívást. 
Ahogy letettem, ismét csörgött a telefonom. Tooru volt az, és fel is vettem. 
  - Nálad van? - szólt egyből.
  - Nem, hova tűnt? - kérdeztem aggodalmasan.
  - Nem tudom, az anyukája nemrég hívott, én pedig már az utcákat járom miatta.
  - Én is megyek, csak összeszedem magam.
  - [Név], sötét van, veszélyes lenne kint egyedül, én pedig a városhatárnál vagyok - szólt rögtön.
  - Kérlek, megakarom találni. Nagyon aggódom - szóltam nehezen, miközben minden álmosság kiment a szememből.
  - Nem, mondom, hogy nem biztonságos!
  - Tooru, nagyon aggódom - repedezett meg a hangom, miközben már cipőmet kezdtem el húzni.
  - Babu - szólt hirtelen Tooru, nekem pedig összeszorult a szívem - Nem akarom, hogy bajod essen, ugye tudod? Kérlek, maradj otthon, vagy akkor menj át Mattsunhoz, ő nagyon közel lakik hozzád. Mindegy melyik, csak kérlek ne legyél egyedül a sötét utcákon. Könyörgöm.
  - Tooru - szóltam alig hallhatóan és egyben fájó hangon.
  - Sajnálom azt, ami délután történt. Mindent bánok és azt is, hogy nem mentem utánad. Kurvára szeretlek téged, az istenért is. Szeretlek, szerelmes vagyok beléd, és az életemet is adnám érted. Legyen bármekkora vita, nem hagylak el téged, megoldjuk. De figyelj rám most, kincsem. Hívd fel Mattsunt, bár lehet Hajime anyukája már hívta. Hívd fel, menj el hozzá, keressétek együtt, én pedig elmegyek Makki felé. Menj el a Mattsunhoz és ne legyél egyedül este kilenc órakor, mert nem élem túl, ha bántódásod esik, jó? 
  - Ugye megtaláljuk? - kérdeztem félve, miközben már a kabátomat húztam, hiszen kint biztos hideg van.
  - Megfogjuk, hidd el. Ha szeretnéd, addig beszélek veled, míg Mattsunhoz nem érsz, csak kérlek ne sírd el magad, babu. Minden rendben lesz, Hajimenak nem lesz baja, és újra együtt nevetünk majd. Légy erős, és vigyázz magadra, míg Mattsunhoz érsz. Ha bármi van, rögtön mondd a telefonba, és menj sietősen. Nagyon vigyázz magadra, kérlek - szólt aggódva.
  - Megleszek, ígérem - csuktam be magam után az ajtót, majd kiléptem a hideg éjszakába - Elkezdem hívogatni Mattsunt és ígérem, hogy vigyázok magara, Tooru.
  - Ha van valami, hívj fel és szólj, jó? - szólt rettentően aggódva.
  - Szólok - ígértem meg.
  - Szeretlek - csuklott el a hangja.
  - Én is téged - suttogtam halkan, majd letettem a telefont.
Ezt követően Mattsunt kezdtem el tárcsázni, és közben az agyam tele volt gondolattal és egyszerűen nem értettem, hogy Izumi miért szökött meg otthonról, és semmi mást nem akartam jelenleg, csak megtalálni őt, és biztonságban tudni a legjobb barátomat.

______________________

Kicseszett 6000+ szót írtam ehhez a részhez, holott maximum csak 2000-ret akartam. Közben eszembe jutott pár dolog, és eredetileg a veszekedés se lett volna benne, de így utólag rájöttem, hogy jó, hogy beleírtam ezt is.

Mindenesetre remélem elnyerte a tetszéseteket a rész. <3