Ígérem |Oikawa × Reader - Befejezett|

- 70 -

Reggel Oikawaval még egy kicsit pihentünk és az volt az igazság, hogy ő nagyon nehezen akart kibújni az ágyból. Folyamatosan hozzám bújt, ölelgetett, puszilgatott, elmondta, hogy mennyire szeret, rám feküdt és az istenért se akart volna legalább engem elengedni. Azonban mivel rettentően szerettem őt , ezért képtelen voltam elmenni mellőle. Emellett eszméletlen aranyos is volt, és a szívem televolt melegséggel miatta. Úgy éreztem, hogy mivel normális körülmények között és végre nem fájdalommal feküdtünk le, sokkal felszabadultabb és rámenősebb lett, valamint nem utolsó sorban bújósabb. Én ezt nem bántam, hogy őszinte legyek, még örültem is neki, mert megmelengette a szívemet a viselkedésével.
  Már dél is elmúlt, azonban Oikawa nem igen szeretett volna kikelni az ágyból. Az egyik pillanatba felült velem, majd magához szorított, így a mellkasa az enyémhez tapadt. Mivel nem volt rajtunk ruha, még mindig, érezhettem teste melegét.
  - Nem lehetne, hogy egész nap így leszünk? - kérdezte angyali mosollyal az arcán, miközben szabad kezével megsimogatta a hajamat.
  - Éhes vagyok, Oikawa - nevettem el magamat.
  - Majd eszünk - hajolt közelebb és ugyanabban a pillanatban beletúrt a hajamba a tarkómnál és megcsókolt.
Csókja domináns volt és a reggeli pillangóim ismét felkeltek. Oikawa falni kezdte az ajkaimat én pedig próbáltam vele tartani a lépést, de őszintén szólva elég nehéz volt. Minden csókja megbolondított, főleg az ehhez hasonlók. Ám csókunk nem tartott sokáig, ugyanis valaki hirtelen benyitott a szobába.
  - Naplopó Oikawa, megerősítették a tá... - Izumi hangja félbemaradt, amint meglátott minket.
Az arcom pipacsvörös lett, és az volt a szerencsém, hogy Izumi csak a hátamat láthatta, egyéb részeket nem.
  - Iwa-chan? Mi járatban? - szorított mind a két kezével magához Oikawa.
  - Ti...mégis mi a fenét csináltok? - csuklott el Izumi hangja, elég furcsán.
  - Történt pár dolog tegnap este - szólt nevetve Oikawa - Igaz, baba? - simogatta meg a hátamat, de választ nem kapott tőlem - És jól is alakultak a dolgok.
  - Értem - halkult el Izumi.
  - Oh, Iwa-chan - szólt hirtelen Oikawa, majd eltávolodott tőlem, mire hirtelen magam elé szorítottam a takarót, és szerencsém volt, ugyanis Izumi semmit se látott.
  - Mi az, Oikawa?
  - Megkaptuk a megerősítést? - kérdezte érdeklődve, közben kiszállt az ágyból és úgy ahogy volt, anyaszült meztelenül sétált legjobb barátja elé.
  - Vegyél fel valamit - nézett az arcára Izumi.
  - Nem tudom hol van - vont vállat Oikawa, miközben barna és egyben kócos tincsei közé túrt. 
  - Ott az ágy mellett az alsód, csezd meg - mutatott a pontos helyre a kreol bőrű fiú.
  - Az [Név]-é, nem az enyém.
  - Oikawa! - szóltam rá zavartan.
  - Oké, akkor most kimegyek, és ha sikerült mind a kettőtöknek felöltözni, - emelte ki a kettőtöknek szócskát - akkor szóljatok és visszajövök - szólt, majd kilépett az ajtón.
  - Hát, gyorsan elment - fordult felém Oikawa, mire lángvörös arccal néztem a plafonra - Na, ugyan, előbb vagy utóbb úgyis láttál volna így rendesen meztelenül - nevette el magát, majd a szekrényéhez lépett, ahol szerencsére nekem is voltak ruháim. 
Oikawa kivett számomra fehérneműt az én cuccaim közül, és ruhát is. A tegnapi szennyest egy helyre tette, hogy majd a mosodába vigye. Ő maga felvette a bokszer alsóját, és egy rövidnadrágot és már kész is volt. Én pedig felhúztam a fehérneműimet, egy rövidnadrágot és egy pólót. Hajamat összekötöttem és megcsináltam az ágyat.
  - Iwa-chan! - kiabált ki Oikawa - Készen vagyunk.
  - Ennek örülök - lépett vissza a szobába a fiú - Szóval, belekezdhetek? - nézett Oikawara, aki lehuppant az egyik babzsákra, míg a másikra Izumi. Én az ágyon ültem törökülésben és őket néztem.
  - Ma szóltak róla? - kérdezte Oikawa.
  - Igen.
  - Miről van szó, ha szabad kérdeznem? - néztem rájuk kíváncsian.
  - Te is tudod, hogy megyünk az edzőtáborba, mint minden nyáron - kezdte el magyarázni Oikawa - Eddig mindig egy hetes volt, azonban most egy különleges edzőtábort csinálnak, ami hosszabb ideig tart.
  - Mennyi ideg? - nyeltem aprót.
  - Épp erről döntöttek most. A helyzet az, hogy eléggé kemény lesz az idei edzőtábor, éppen ezért három hetesre csinálják - magyarázta Izumi az új információkat.
  - Szóval a múltkori edzőtábori megbeszélésen a Fukurodanisok nem csak hülyítették a többieket, hogy ennyi ideig is eltarthat - gondolkodott el komorabban Oikawa - Ismét Tokióban lesz akkor?
  - Igen - bólintott Izumi.
  - Hé, várjatok ez most mit jelent akkor? - kérdeztem rémülten - Három hétig nem lesztek itthon? Három hétig nem látlak titeket?
  - Sajnálom, nem akartam korábban mondani, mert semmi biztos információ nem volt arról, hogy milyen hosszú is lesz - nézett rám Oikawa.
  - Ugy...ugye ráfogtok érni beszélni? És telefonálni? - remegett meg a hangom.
  - [Név] - nézett rám Izumi és próbált finoman fogalmazni - Edzőtáborba megyünk. Sajnos nem lesz időnk erre.
  - De ne már...Nélkületek kell töltenem a nyarat?
  - Azért megyünk, hogy jobbak legyünk és kijussunk a Nemzetire. Ne legyél már ennyire önző... - nézett rám Izumi.
  - Hé! - lökte meg a vállát Oikawa.
  - Sajnálom. Természetesen szeretném, ha kijutnátok és hogy erősebbek legyetek. Azonban ti vagytok a barátaim, és nem szeretnék ismét egyedül maradni - szóltam halkan - Bocsánat, tényleg.
  - Kageyamaék iskolája is jön - szólt maga elé Izumi.
  - Akkor ez a lehetőség elúszott - vettem mély levegőt.
  - Viszont a Shiratorizawa nem jön - nézett ránk Oikawa.
  - Jó, de Watakotshival nem vagyunk annyira jóban. És különben is. Az anyukája múltkor beszélt anyával, és mondta, hogy a nyár legnagyobb részében az iskolában lesz a többiekkel és edz. Mindegy, bocsánat tényleg, nem akartam hisztizni, csak rossz, hogy itt maradok egyedül - halkultam el.
  - Nem vihetjük magunkkal? - nézett Oikawa Izumira.
  - Oikawa, nem lehet. Te is tudod - rázta meg a fejét Izumi, majd felnyúlt az ágyra és megsimogatta a kezemet - Megoldjuk, jó? Próbálunk sokszor jelentkezni és beszélni veled.
  - Mikor indultok? 
  - Jövő hét hétfőn.
  - Értem - suttogtam magam elé.
  - Hé, ne legyél szomorú - mászott az ágyra Oikawa, majd elfeküdve felnézett rám - Jelentkezünk, ahogy csak tudunk és majd küldök sok-sok képet, hogy jobb legyen!
  - Három hétig nem látlak se téged, se Izumit, se Mattsunt, se Makkit. Nem látlak titeket, nem ölelhetlek meg titeket, nem hallom a hangotokat - néztem Oikawara kétségbeesetten - Annyira összevagyunk nőve, hogy ennyi idő szinte már fáj.
  - Ez igaz - szólt Izumi is, majd felállt és leült mellém az ágyra, majd a vállamnál magához ölelt - Viszont annál jobb lesz majd a találkozás, nem igaz? Való igaz, elmegy ezzel a nyarunk, de amíg nem megyünk, addig igyekezzünk kiélvezni, rendben? Ne aggódj, nem maradsz egyedül, mi pedig sietünk vissza hozzád.
Aprót nyeltem, mire Izumi egy puszit adott a homlokomra, és azon voltak Oikawaval, hogy jobb kedvre derítsenek. Ott akkor sikerült, azonban nem számítottam rá, hogy mennyire pokolian rossz lesz az a három hét.
  A fiúk hétfőn délelőtt elmentek, én pedig nagyon nehezen engedtem el őket. Rettentően nehezen. Aztán elkezdődött a három hét. Olyan kettő napig még nem volt probléma, mert a fiúkkal tudtam nagyjából beszélni és Oikawa esténként fel is hívott és a hangjára aludtam el. Azonban ahogy teltek a napok, és eltelt másfél hét, minden csak rosszabb lett. Mattsunnal és Makkival egyáltalán nem beszéltem, Izumival maximum egy jó reggelt és jó estét üzenetet tudtunk váltani, Oikawa pedig reggel írta, hogy  jó reggelt, szeret és meséljem el milyen napom volt, ő majd este megnézi és válaszol. Én így is tettem, de ő nem igen válaszolt nekem este és a reggeli üzenetek is elmaradtak. Ott voltam két hét egyedülléttel és nem beszéltem már rettentő sok ideje a barátaimmal és a barátommal. Ez az egész kezdett felfalni legbelül és olyan szinten hiányoztak, hogy szavakba se lehetne önteni. Főleg Oikawa. Hiányzott a hangja, az ölelése a puszijai, a mosolya, a jelenléte, hiányzott ő maga. Olyan egyedül éreztem magam, hogy képtelen voltam megálljt parancsolni esténként a könnyeimnek. Nyugtattam magam, hogy jobb lesz és hamarosan hazajönnek, de nem volt jobb. Anya segíteni akart nekem, és volt, hogy bevitt magával a munkahelyére, elmentünk fagyizni, moziba, vagy otthon csináltunk valamit közösen. De, mint felnőtt ember, ő se ért rá mindig, nekem pedig a velem egykorúakra volt a legjobban szükségem. Szükségem volt a barátaimra. A többi osztálytársammal nem voltam olyan jóban, így velük nem tudtam elmenni sehova. Ebben a két hétben történt az is, hogy a szüleim hivatalosan is elváltak, én pedig hivatalosan is anya mellett maradtam. Apát csak a tárgyaláson láttam és utána se szó, se beszéd, eltűnt. Igazából az volt az egyetlen tényleg boldog pillanatom ebben a két hétben, hiszen akármennyire is csúnya dolog ilyet mondani, örültem, hogy apa már nincs velünk. Nagyon sok sebet, könnyet és fájdalmat okozott nekünk és így volt nekünk a legjobb. A tárgyalás után napokban, anya testvére felhívta őt, hogy érdeklődjön felőlünk. Akkor szólt anya, hogy állítólag Wakatoshiéknak már nem annyira kemény az edzés, és ha szeretnék kimozdulni, akkor az unokatestvérem szívesen elvisz magával edzésre. Őszintén szólva, féltem ebbe belemenni. A Shiratorizawa ellensége az Aoba Johsainak. Mégis mit szólnának Oikawaék, hogyha elmennék és velük lennék? Aztán rájöttem, hogy itt nem rájuk kell gondolnom. Ő az én unokatestvérem, valamint a múlt ellenére, szeretnék saját magam dönteni arról, hogy kivel barátkozom és mutatkozom. Így belementem és megbeszéltük Wakatoshival, hogy kedd reggel értem jön és együtt megyünk el az iskolájához. Mivel neki meg van a jogsija, ezért autóval jön értem. Őszintén szólva nagyon izgulok, hiszen még nem találkoztam a csapata tagjaival. Körülbelül öt percig álltam a házunk előtt, amikor megjött az unokatestvérem, és sajnos nem volt egyedül. Az anyósülésen egy vörös hajú, bohókás arcú fiú ült, aki valószínűleg a csapattársa. Wakatoshi kiszállt az autóból, majd felém igyekezett.
  - Halloka! - köszöntem neki mosolyogva, mégis idegesen.
  - Jó reggelt - állt meg előttem - Hol szeretnél ülni? 
  - Mi? - néztem rá furcsán.
  - Elől vagy hátul? - mutatott a válla felett a kocsira.
  - Jó nekem hátul.
  - Rendben - bólintott, majd visszaindult az autóhoz, majd beült előre, én pedig hátra, középre.
  - Oh, hello! - fordult hirtelen hátra az ismeretlen srác, és a pörgős oldala kissé meglepett és még idegesebbé tett. 
  - Tendo, ha lehet, akkor ne terrorizáld - sóhajtott Watatoshi, majd becsatolta magát.
  - [Teljes Név] vagyok - mutatkoztam be neki.
  - Én pedig Tendo Satori - vigyorgott - Mondd, te valóban az unokatestvérére vagy? Nem csak egy ürügy, hogy elhozza a barátnőjét? - kérdezte titokzatosan.
  - Nem-nem - legyintettem - Az ő anyukája és az enyém testvérek. Nekem pedig van barátom.
  - Hooo, és ki? - kíváncsiskodott, miközben Wakatoshi elindult.
  - Oikawa Tooru - választ helyettem a vezető.
  - Ez érdekes, nagyon érdekes - nevette el magát Tendo, majd a vezető fiú felé nézett - Ekkora szerencsétlen nem lehetsz - nevette ki őt a fiú - Komolyan az unokahúgod pont Oikawa Tooruval van együtt?
  - Kidoblak a kocsiból - közölte vele Wakatoshi higgadtan.
  - Ugyan, Wakatoshi-kun - nézett felé a vörös hajú.
Szinte az egész út így telt, hogy Tendo Wakatoshit idegesítette és őszintén szólva nem tudtam, hogy szegénynek, hogy bírják az idegei. Amikor az iskolához érkeztünk, Wakatoshi leparkolt, mi pedig kiszálltunk az autóból. A csomagtartóból előszedték a cuccukat majd elindultak befelé. Én utánuk mentem és a szívem egyre jobban dobogott és éreztem, hogy a hasam görcsben van. Tendo tudott rólam, akkor a többiek is tudják, hogy megyek, igaz? Amint beértünk a tornaterembe, megpillanthattam a többi csapattagot is. Jesszusom, milyen magasak itt a fiúk? Köszöntek egymásnak, majd Wakatoshi bemutatott mindenkit.
  - Sziasztok, [Név] vagyok - köszöntem elcsukló hangon, hiszen nagyon ideges voltam még mindig. 
  - Wakatoshi, biztos jó ötlet volt eljönnie? - tette fel a kérdést Ohira - Olyan, mint egy elveszett bárány.
  - Biztos fel fog oldódni, csak úgy neki ez a környezet - mosolygott felém Semi - De ha úgy néztek rá, mint valami halott öregember, akkor persze, hogy félni fog - sóhajtott.
  - Én nem, csak Yamagata-kun - szólt hirtelen Tendo.
  - Tendo-san, pedig pont te nézel ki úgy, mint ahogy Semi-san leírta - magyarázta egyhangúan Shibaru.
  - Megleszek, tényleg. Igaza van Seminek - szóltam zavartan.
  - Játszunk egy 25-ös meccset aztán kitaláljuk, hogy mit csinálunk veled - nézett rám Wakatoshi egy apró mosoly mellett, mire bólintottam.
A fiúk ekkor elosztották magukat csapatokba, én pedig helyet foglaltam a padon. Azonban kezdtem érezni, hogy itt se jobb a helyzet. Éreztétek már úgy magatok, hogy ott voltatok egy bizonyos társaságban, akik nem a ti barátaitok voltak, és bennetek volt az a különös, rossz érzés? Bennem az volt. Idegen helyen voltam és éreztem, hogy nem tartozom közéjük és egyáltalán nem is értettem, hogy én mi a fenét keresek itt. Miután sok ideig egyedül voltam régen, és ki is voltam szorítva más társaságból, megszületett bennem egy olyan érzés, miszerint gyomorgörcsöm van, ha ismeretlen emberek között vagyok, vagy szimplán a barátaim nélkül. Nem szerettem ezt az érzést, ugyanis fojtogató volt. Eszembe jutottak Oikawaék és a szívem szakadt meg, hogy nem láthattam őket. Legbelül azt kívántam, hogy ők legyenek itt és ők játszanak. Ne pedig egy másik iskola diákjai.
  A tekintetem felvezettem, hogy nézhessem a meccset, és a szívem majdnem kiugrott a helyéről, amikor Wakatoshi ott állt előttem hirtelen.
  - Miért nézel ki úgy, mint aki mindjárt elsírja magát? - kérdezte érelemmentesen.
  - Anyukád elmondta, nem? - erőltettem egy mosolyt az arcomra.
  - Nem mindent - guggolt le elém.
  - Oikawaék edzőtáborban vannak és itt maradtam egyedül három hétre. Tudod, nekem ők az egyetlen barátaim és nélkülük elveszve érzem magam. Napok óta nem beszéltünk, mert nem érnek rá, aztán kicsit most rosszul érzem magam egy idegen környezetben - magyaráztam őszintén - Sajnálom, hogy gondot okozok, csupán olyan idegennek érzem ezt a környezetet.
  - Ha mondtad volna ezt, még az elején, akkor elmentünk volna moziba vagy valahova. Nem volt kötelező idejönni, de anya azt mondta, hogy ki kéne mozdulnod, én pedig jó ötletnek tartottam azt, hogy a eljössz ide, egy társaságba - magyarázta a a zöld szemű fiú.
  - Jó ötlet is, csak az a rossz, hogy senkit se ismerek, ti pedig már megszokott társaság vagytok.
  - Akármit is mondott rólam, a csapatomról, vagy az iskolámról Oikawa Tooru, a saját szemeddel kell látnod, hogy milyenek vagyunk. Minden embernek más a véleménye, de te ne az ő véleményére adj. Való igaz, a röplabdában könyörtelenek vagyunk, de mi is emberek vagyok, [Név]. Mi is barátok vagyunk, és mi is ugyanúgy érzünk. Lehet, hogy a pályán egy erős és kemény csapat vagyunk, akik mindenkit elsöpörnek, de mi is tudunk szórakozni és nevetni.
Wakatoshit soha nem hallottam még ekképp beszélni. Amint befejezte a mondanivalóját, én előre néztem a csapatra. Semi és Tendo éppen egymással veszekedtek, miközben Tendo különféle arcokat vágott a többiek pedig nevettek.
  - Te nem vagy Oikawa, így nem kell ugyanazt gondolnod rólunk. Engedd, hogy saját véleményed legyen és döntsd el te magad, hogy milyenek vagyunk. Mi régóta rivalizálunk már, így túl sok jó dolgot nem tudok mondani neked róla. Csak annyit, hogy ide kellett volna jönnie.
  - Szóval a szokásos - nevettem el magam, majd Wakatoshi szemébe néztem - Köszönöm. Tényleg.
Ő csak legyintett egyet, majd felém tartotta a kezét.
  - Játszol velünk? - mielőtt válaszolni tudtam volna, ő megszólalt - Igen, tudom, hogy mi volt a múltban, amiért eltávolodtál a röplabdától. A fiúknak csak annyit mondtam, hogy volt egy kisebb baleseted, ami miatt nem játszottál egy ideig szívesen, és megígérték, hogy ma majd finomak lesznek. 
  - Wakatoshi, te vagy itt a legdurvább, ugye tudod? - néztem rá kedvesen, miközben megfogtam a kezét.  
  - Lehet - sóhajtott, majd felállt velem, közben a térdem ropogott párat.
  - [Név] is játszik? - kiabált nekünk Ohira.
  - Igen! - szóltam oda a fiúknak, majd Wakatoshival odasétáltunk hozzájuk.
  - Aki egy karcolást is ejt rajta, kiteszem a csapatból - szólt higgadtan az unokatestvérem, azonban pont ez volt ijesztő a hangjában. 
  - Szerintem akkor Wakatoshi [Név]-vel lesz - tette Tendo a kezét a vállamra.
  - Vagy választ ő csapatot - ajánlotta fel Shibaru.
  - Nem tudom, hogy ki mennyire erős, vagy milyen pozícióban játszik - szóltam zavartan.
  - Akkor ez zsákbamacska lesz - nevetett Tendo - Tizenegyen vagyunk veled együtt, szóval valaki leül és akkor öt fős csapatok lesznek. Vagy akkor csere. 
  - Akkor - gondolkodtam el, majd körbenéztem a fiúkon - Semi, Tendo, Kawanishi és akkor Shibaru.
  - Kettő középső blokkoló és kettő feladó. Érdekes lesz - mosolygott Semi - A többiek akkor Wakatoshival lesznek.
  - Ez érdekes lesz, ugyanis ha sebet ejtesz rajta, akkor magadat rúgod ki a csapatból, Wakatoshi-kun! - nevetett Tendo.
  - Ilyen nem lesz - sóhajtott Wakatoshi, majd beállt a pálya egyik részére.
  - [Név], melyik pozícióban szeretnél lenni? - kérdezett rá Semi.
  - Ász, liberó? 
  - Az ász jó lesz - szóltam halkabban.
  - Vigyázunk rád, ne félek. És majd Wakatoshi is biztos visszafogja magát, így lesz esélyünk nyerni - nevetett a szürke hajú.
Na igen, Semi csak azt hitte, hogy Wakatoshi visszafogja magát. Hiába voltam én is ott, az unokatestvérem egy kicsit se fogta magát vissza, és emellett még rám is vigyázott. Nem hittem volna, hogy valaha is ezt mondom, de azon a napon rettentően jól szórakoztam a Shiratorizawas fiúkkal. Tényleg ellehet velük lenni, van bennük emberség, nagyon is sok, és nagyon viccesek is. Valamint rettentőn jó játékosok. Képesek voltak a maximumot nyújtani úgy, hogy közben vigyázzanak rám. Miközben játszottunk, Tendo felvetette azt az ötletet, hogy játszunk három szettet és aki veszít az vesz a nyertes csapatban egy doboz üdítőt. Természetesen benne voltunk, viszont tudtuk, hogy esélyünk sincs Wakatoshi ellen. Ők nyerték meg, nagy előnyben. A meccsek után leültünk beszélgetni, én pedig hihetetlenül örültem annak, hogy felszabadultan és közvetlenül tudtam a fiúkkal beszélni. Lehet, hogy a barátaim ellenségei, de ez nem jelenti azt, hogy az az enyémek is. Én pedig jól éreztem magamat, de ezt Oikawanak is köszönhetem. Ő érte el, hogy ne féljek a labdától, túltegyem magam a traumán, amit apa okozott és ismét játszhassak egy jót. Abban a sportban, amit szeretek.
  Olyan három, vagy négy óra környékén mentünk el a közeli kisboltba és vettük meg a nyertes csapatnak az üdítőt. Én Wakatoshinak adtam, aki felajánlotta, hogy ha van kedvem, akkor tényleg elmehetünk moziba. Én pedig igent mondtam, ugyanis nagyon jól éreztem magam velük ma, és ők az okai annak, hogy nem fordultam teljesen magamba és szebbé tették ezt a szörnyű két hetet és nagy eséllyel a nyaramat is.

---------------

Úgy imádom a Shiratorizawat és Wakatoshit.