Ígérem |Oikawa × Reader - Befejezett|

- 58 -

Rövid buszutat követően végre megérkeztünk az iskola elé, én pedig nagyot nyújtózva szálltam le a járműről. Nagy meglepetésemre a szülők között ott volt a saját anyukám is. Amint észrevett engem, hozzárohantam, majd szorosan megölelgettem őt. Hiányzott már nagyon.
  - Szia kincsem - adott anyu puszikat a fejemre, miközben szorosan öleltük egymást.
  - Annyira nagyon hiányoztál. Olyan rég láttalak.
Pontosabban azóta nem láttam anyát, amióta Oikawaéknál vagyok, apa miatt. Anyával csak telefonon beszéltem, és élőben nem találkoztam vele.
  - Te is nekem - adott egy utolsó puszit a fejemre - Milyen volt a kirándulás?
  - Majd otthon elmesélek mindent. Itt most túl hosszú lenne - szóltam kicsit halkabban.
  - Nem csak jó dolgok történtek? - vezette állam alá ujjait, majd maga felé fordította.
  - Sajnos nem - ráztam meg a fejemet - De hogy, hogy te jöttél ki elém?
  - Van egy nagyon jó hírem, kincsem - vette két keze közé az arcomat, majd hüvelyujjával megsimogatta az arcomat - Mostantól csak ketten leszünk.
  - Mi? - tágult ki a szemem, miközben nem értettem, hogy anya miről beszél. 
  - Kiálltam apád ellen, és megmondtam neki, hogy nem szeretnék többé hozzátartozni. Megmondtam neki, hogy elszeretnék válni, és téged magamnál szeretnélek tudni. Furcsamód beleegyezett, bár azért nem minden tetszett neki, de belement. Már beszéltem az Nanaval is, és ha minden jól megy, akkor júniusra kerül a tárgyalás, és akkor onnantól kezdve már nem apádhoz tartozunk. Már csütörtökön elment, minden cuccával együtt, viszont most lett minden biztos. Szombaton voltam Oikawaéknál, és az apukája segített elvinni a cuccaidat.
Ahogy anyu elmondta, hogy mi történt ameddig én nem voltam itthon, hatalmas mosoly keletkezett az ajkaimra. Szorosan megöleltem az előttem álló anyukámat, és szinte már majdnem sírva fakadtam a boldogságtól. Végre vége lesz. A hosszú évekig tartó undorító viselkedésnek, a megcsalásoknak, taszító beszédstílusnak, az alkoholista apának. És végre anyával tényleg boldogok lehetünk, csak ketten.
  - Ígérem, amiben csak tudok segítek neked otthon, bármit megteszek ezentúl, és tényleg olyanok leszünk végre, mint egy igazi család! - szóltam érzékeny hangnemben, miközben szorosan fogtam anyát.
  - Hiszen eddig is ilyen voltál - nevette el magát kedvesen, majd eltolt magától.
  - Csak nem boldogok vagyunk? - lépett mellém Oikawa mosolyogva.
  - Ezt ne! - néztem rá hüledezve - Te tudtad?
  - Én? - mutatott magára megilletődve, majd lazán elmosolyodott - Persze, hogy tudtam. Apa szombaton mindent elmondott nekem. Iwa-chan is ott volt, ő is tudott róla - mutatott legjobb barátom felé, aki épp a csomagját szedte ki a csomagtartóból - Bár kicsit szomorú leszek, amiért nem fogsz nálunk lakni mostantól, de nagyon örülök, amiért apukád végre elmegy tőletek.
  - Hát még én - néztem fel az égre - Végre, annyira vártam már ezt a napot - sóhajtottam fel megkönnyebbülve.
  - Oikawa, apukád jön érted? - kérdezte tőle anya.
  - Nem, dolgozik. Iwa-chan anyukája jön értünk, és haza is visznek - magyarázta a fiú.
  - Ez nekem is új - néztem fel rá.
  - Hát figyelj, elmegyünk fagyizni hazafelé - vont vállat mosolyogva - Ki nem hagynám!
  - Anya, elhozom a cuccom, meg elköszönök a fiúktól - néztem fel rá.
  - Rendben, én addig az autónál leszek - forgatta meg a ujjai között a slusszkulcsot - A parkolótábla mellett parkolok.
  - Beszélt az anyukájával? - néztem fel Oikawara.
  - Nem tudom, hogy őszinte legyek. Csak azt tudom, hogy az anyukája írt neki, hogy érte jön és elmennek fagyizni utána - szólt halkan a barna hajú fiú, majd megcirógatta az arcomat - Végre békésen lehetsz otthon - adott puszit a homlokomra.
  - Igen. Nagyon boldog vagyok. Tényleg egy mérgező ember volt a családunk életében.
  - Nézd - biccentett Oikawa a busz mellé, ahol Izumi állt az anyukájával.
Az anyukája megsimogatta a fia arcát, másik kezével pedig a karját. Közben valamit folyamatosan mondott a kreolbőrű fiúnak, aki csak felfelé bámult, és sűrűn pislogott. Ez ment szinte percekig, majd ezt követően Izumi lenézett az anyukájára, és fájdalmas arckifejezés mellett mondott neki valamit. Az anyukája csak bólintott, majd a fiú megölelte őt.
  - Szerintem megbeszélték - szorította meg Oikawa a kezemet.
  - Szerintem is - dőltem neki a vállának.
Oikawa segített kivenni a cuccomat a busz aljából, majd ezt követően a sajátját is kihalászta. Ahogy ezzel megvolt, lenézett rám.
  - Holnap találkozunk a suliban - cirógattam meg a kezét.
  - Már most hiányzol - fogta meg másik kezemet is. 
  - Te is nekem - nevettem el magam kedvesen.
  - Mondd - lett zavart a hangja - Anyudnak elfogod mesélni a...Tudod...
  - El - bólintottam - Elkell mondanom neki.
  - Én nem tudom, hogy miképp mondjam el apának. Lehet instant kinyírna miatta.
  - Ugyan, dehogy nyírna ki - néztem rá meglepve - Elmondod neki, és ő majd ad tanácsot, és megpróbál segíteni.
  - Hát azért ha tanácsokat is adna, kissé kínos lenne - húzta el a száját a fiú.
  - Hidd el, nem lesz az. Ő sokkal tapasztaltabb, mint mi - simogattam meg a kézfejét.
  - Jó, ez is igaz - értett velem végre egyet. 
Oikawa ezt követően lehajolt, majd egy hosszabb csókot adott, amit én viszonoztam. Ahogy a csókunk véget ért, ő erős karjai közé vont, és megölelt. Fejemet belefúrtam mellkasába, és mélyen magamba szippantottam mennyei illatát. A külvilágot mind a ketten kizártuk, és csak egymással tudtunk foglalkozni.
  - Oikawa - hallottuk meg Izumi hangját percek elteltével - Indulunk.
  - Oké-oké - húzódott el tőlem, majd egy hosszú puszit adott a számra. Ezt követően felkapta a csomagjait, majd Izumira nézett - Én érek előbb a kocsihoz! - azzal rohanni is kezdett, melyet én csak egy nevetéssel konstatáltam végig. 
  - Tiszta bolond - ráztam a fejemet.
  - Holnap találkozunk - ölelt meg hirtelen legjobb barátom.
  - Minden rendben? - kérdeztem némileg aggódva.
  - Minden. Most már minden - zárt erősen izmos karjai közé.
  - Hála égek - sóhajtottam megkönnyebbülve.
Végül Izumitól is elbúcsúztam, majd a kocsihoz sietve, bepakoltam az összes cuccomat. Ezt követően a kocsiba pattantam, majd széles mosollyal néztem anyára. Nálunk rendbe jöttek a dolgok, és Izumiéknál is. Lehetne ennél is jobb ez a nap? Igen, lehetne. Ugyanis anyával hazafelé elmentünk bevásárolni, és vettünk egy egész torta Marlenkát. Nagyon boldogok voltunk, amiért végre véget ért számunkra a rémálom. Tudom, kissé bunkó módon hangozhat, hogy ennyire örülünk, hogy megszabadultunk apától. Viszont már ideje volt. Megkeserítette az életünket. Bántotta anyát, és engem is. Nem csak tettekkel, de szavakkal is. Mindig mocskos dolgokat beszélt, és nagyon csúnyán. Arról nem is beszélve, hogy mindig csalta anyát, és ha ezt anya felhozta, akkor apa keze mindig lendült. Épp ideje volt ennek, és most, hogy végre ketten leszünk, legszívesebben sírnék örömömben. 
  Ahogy hazaértünk, én az előtérben lepakoltam a cuccaimat, majd amikor megláttam hőn szeretett kiskutyámat, hozzárohantam, felkaptam, majd magamhoz ölelgettem.
  - Annyira hiányoztál, Haru! - szorítottam magamhoz  kis német juhászomat, aki elkezdte nyalogatni az arcomat - Anyu itt van, és eláraszt téged a szeretetével! - ültem le vele a kanapéra, majd a combomra helyeztem őt, és a hátára fektettem.
Hasát kezdtem el simogatni, mire ő csak ásított egyet, és hirtelen hátra vágta a fejét, és lehunyta a szemét. Elnevettem magam, majd a lábacskájával kezdtem el játszani. Olyan kis pici volt még, és egy kicsit nőtt is amióta itt van nálam.
  - Na most aztán fürdőzni fog a szeretetedben - ült le mosolyogva hozzám anya, miközben egy tányért és villát nyújtott felém, amin egy szelet marlenka volt található.
  - Igen - vakartam meg a nyakánál a kiskutyát - Olyan picur még mindig - néztem anyára.
  - Igen - mosolygott anya is - Szétrágta Oikawa tesi pólóját - szólt anya hirtelen, mintha semmiség lenne, majd nyugodtan kezdte el enni a sütit.
  - Hogy mi? - kerekedett el a szemem - És ő tud róla?
  - Nem. Az apukája még nem mondta neki.
  - Kincsem, mit tettél? Ezért apád kinyír - néztem vészjóslóan a kiskutyára.
  - Leszedte a szárítóról, és széttépte. Annyira, hogy meg se lehet varrni.
  - Oikawa mérges lesz - mosolyodtam el.
  - Már ha hazaér, és keresi - nevetett anya.
  - Oh, fogja - dőltem hátra a kanapén - Holnap lesz tesink - néztem Harura - Kis rosszcsont. Remélem nem találkozol mostanában Oikawaval - nevettem el magamat.
Anyával elkezdtünk beszélgetni, miközben a tévé ment háttérzajként. Elmeséltem neki mindent a kirándulásról, végül azt is, hogy mi történt utolsó éjszaka. Anya figyelmesen hallgatott végig és amint befejeztem, ő következett a beszéddel.
  - Elsiettétek, kincsem. Lehet, hogy alapból is nagyon fájt volna, de azzal, hogy végigstresszelted az egészet, csak rosszabb lett. A hasad fáj még?
  - Nem, nem fáj. Vettem be gyógyszer, és azóta minden rendben van.
  - Rendben. Akkor nem lesz baj - nyugtatott meg - Nem te vagy az egyetlen ember a földön, akinek fájdalma volt az első szexuális együttlét közben, vagy után. Ez valóban nem fájdalommentes dolog a legtöbb esetben. Majd a következő alkalommal jobb lesz, és akkor már mind a ketten biztos akarattal fogtok ott lenni - simogatta meg az arcomat.
  - Köszönöm anyu - néztem rá hálásan, majd szorosan megöleltem őt. 
Az ölelkezés a telefonom csörgése zavarta meg. Elengedtem anyut, majd a telefont a kezembe vettem. Oikawa volt az. Egyből fogadtam a hívását.
  - Rohadt sürgősen add a kutyát - szólt bele köszönés nélkül.
Egy visszafojtott nevetés mellett tettem oda a kanapén hempergő kiskutyához a telefont, miközben kihangosítottam.
  - Ott vagy - szóltam Oikawahoz.
  - Na ide figyelj - kezdett bele a barátom - Nem érdekel, ha megharapsz. Nem érdekel, hogy rám végzed el a dolgod. Nem érdekel, ha egy őrült módjára rohangálsz össze-vissza a lakásomban. Még az se érdekel, hogy megetted a sütimet, amit [Név] csinált nekem. De ha még egyszer megtudom, hogy egy ujjal is hozzáérsz a sport cuccaimhoz, akkor csúnya világ jön!
Haru csak tovább hempergett, miközben játékos hangokat adott ki magából.
  - Igen? Visszabeszélsz és kinevetsz? Kinek hiszed te magad? Így hálálod meg a sok kedvességet? Hogy családot adtam neked? - drámázott Oikawa - Nélkülem még mindig Mattsunnál lennél!
  - Ez nem olyan rossz dolog - szóltam közbe.
  - Shh, az asszony hallgat, az úr beszél - szólt rám Oikawa, én pedig alig bírtam visszafogni a nevetést - Eljátszottad a bizalmamat! Ezek után nem fogok neked semmit se venni, és nem is szeretgetlek majd meg, amikor ott leszek!
  - Nem fogod kibírni. Túl édes. Most is hempereg össze vissza, és játsszuk a farkával - mosolyogtam.
  - Látod? Telibe szarja amit mondok neki - morgott Oikawa.
  - Baba, ő még kicsi - halkítottam vissza a telefonom, majd a fülemhez emeltem - Nem tudja hogy ezt nem szabad.
  - Komolyan mérges vagyok, [Név] - ezúttal tényleg lehetett hallani a hangján, hogy nem a legnyugodtabb - Holnap vehetek újat. Ráadásul márkás volt, amit szétszedett. 
  - Veszek neked másikat szülinapodra - ajánlottam fel.
  - Még 3 hónap - motyogta - És nem kell. Drága volt, és nem foglak téged lehúzni ennyi pénzzel.
  - Ha ettől boldog leszel, akkor nekem megéri.
  - Édes vagy babu, de nem kell - szólt kedvesen - Holnap suli után elmegyek veszek másikat az egyik ruhabotban. És most reménykedek, hogy mást nem szedett szét - szólt morogva.
  - Biztos nem.
  - Próbálja meg. Nem fizetem akkor többé az eltartását.
  - Eddig se fizettél semmit! - szólaltam fel.
  - Mert még nem jött el az idő, és nem is fog - zárta rövidre - Na, majd írok, de még kikell pakolnom.
  - Rendben, hajrá - mosolyogtam, bár ő ezt nem láthatta.
  - Szia babu, szeretlek - küldött egy puszit a telefonba.
  - Én is téged, szia - köszöntem el, majd letettem a telefont.
  - Egész jól fogadta - nevette el magát anyu.
  - Ja, szerintem is - nevettem vele együtt. 
Mindig is ezekre az időkre vártam, amikor anyuval feltételek nélkül nevethettünk, és nem éreztük úgy, hogy itthon ezt nem lehet, mert apa beszólna, vagy bármi hasonló. Már vártam ezt az időszakot, hiszen boldog akartam lenni, és végre boldog is lettem. Az pedig már más kérdés, hogy mennyi időre.