Ígérem |Oikawa × Reader - Befejezett|

- 78 -

Hevesen dobogó szívvel kezdte el tárcsázni Mattsunt és bíztam benne, hogy első csörgésre fel is fogja venni a telefont nekem. Ő azonban nem vette fel, sőt. A telefon azt jelezte ki, hogy éppen foglalt a vonal, szóval éppen mással telefonált. Ez már egy jó jel volt, hiszen ez azt jelentette, hogy fent van. Nekem már csak meg kell várnom azt, hogy tényleg befejezze a telefonálást és feltudjam hívni. Remélem nem Rinnel telefonál, mert akkor nem mostanában fogják letenni. Közben elindultam a fiúhoz, hogyha már nem veszi fel a telefont, azért elé menjek. 
  Kint hideg volt, és a szél is fújt. Pár kutyát hallottam ugatni pár utcával arrébb, de nem igazán tudott megrémiszteni. A kezeimet a zsebembe tettem, a telefonomat pedig felhangosítottam, hogyha valaki hívna, akkor meghalljam. Szerencsére, amikor Mattsun utcájába kanyarodtam, akkor elkezdett csörögni a telefonom. Kihalásztam a kabátom zsebéből, és felvettem Mattsunnak a telefont. 
  - Téged is hívott Iwaizumi apukája? - szólt egyből a telefonba, köszönés helyett.
  - Engem az anyukája hívott - csuklott el a hangom - Tooruval beszéltem és mondta, hogy ő már keresi és valahol a város határánál jár most, de még nem találta meg. Mondta, hogy ő elmegy Hanamakihoz én pedig jöjjek hozzád. Nem akarta, hogy egyedül keressem őt ilyenkor.
  - Igen, ez érthető. Én se örülnék, ha egyedül csatangolnál ilyen időtájban. Hol vagy éppen?
  - Mindjárt előttetek.
  - Már a cipőmet húzom, várj meg a kapuban - szólt, majd kinyomta a hívást.
Időközben én odaértem a bordó színű kapuhoz, majd megálltam előtte. Éreztem a torkomban a nagyméretű gombócot, mely amiatt volt, hogy Izumi eltűnt. Mégis min veszhettek össze, amiért arra vetemedett, hogy elszökjön otthonról? Eddig akármennyire is vesztek össze, nem csinált ilyet. Éppen ezért félek nagyon, hogy történt vele valami.
  - [Név] - szólított meg Mattsun, aki szinte a semmiből került elém - Hívtad már Iwaizumit?
  - Jaj, hogy kerültél ide ilyen hirtelen? - néztem rá megszeppenve.
  - Kicsit elbambultál - világosított fel.
  - Oh - néztem fel rá - Még nem.
  - Jó, mert ki van kapcsolva - sóhajtott - Az apukája azt mondta, hogy nem érik el sehol sem, és ők is keresik jelenleg. 
  - Nagyon aggódom érte, Mattsun - vettem mély levegőt, majd kifújtam és a leheletem meglátszódott a levegőben.
  - Én is, de megfogjuk találni. Viszont hol keressük elsőnek?
  - Menjünk a játszótérre, lehet ott lesz. Vagy nem tudom. Tényleg nem tudom - remegett meg a hangom.
  - Nyugodj meg, jó? - simogatta meg a karomat - Nem szabad pánikolni, mert az nem fog semmin se segíteni. Helyette abban kell bízni, hogy megtaláljuk őt, és minden rendben lesz vele. Gyere, menjünk a játszótérre, közbe kitaláljuk, hogy hol lehet még.
  - Jó - suttogtam, majd elindultam 
Az éjszaka csendje szinte maró volt. A tücskök ciripelése erősödött, a kutyák hangja elcsendesedett. Semmi zaj nem volt megtalálható a környéken, és éppen ezért volt ez olyan zavaró. A szívem zakatolt, a tenyerem izzadt, a fejem sajgott és a gondolataim összevissza cikáztak. Nem értettem, hogy miért büntet minket az ég, és miért nem lehetünk végre boldogok. Mit ártottunk? Mit követtünk el az égiek ellen, amiért ilyen élettel sújtanak minket? Szerettem volna tudni, azonban lehetetlen volt, hogy erre választ kapjak. 
  - [Név], én itt nem látom - szólt Mattsun, ahogy a játszótérhez értünk, mely ki volt világítva.
  - Fenébe már - húztam el a számat - Hol lehet akkor? Hova menne szerinted?
  - A suliba nem tud bemenni. A tópartra biztos nem. A cukrászda zárva van. 
  - És ezzel minden olyan helyet kilőttünk, ahol lehetne - sóhajtott Mattsun - Oikawa vajon összeszedte Makkit? - gondolkodott el.
  - Hívd fel - tanácsoltam neki, mire ő előkapta a telefonját és csörgetni kezdte a fiút.
Mattsun kihangosította a telefont, Oikawa meg szinte pillanatok alatt felvette.
  - Megtaláltátok? - szólt bele gyorsan.
  - Csak a játszótéren voltunk eddig, de nincs itt - magyaráztam - Összeszedted Hanamakit?
  - Ja, itt vagyunk a tóparton, de nincs itt - magyarázta Tooru - Komolyan megesz az ideg! Mégis mit képzel? Minek szökött el otthonról? Minek tűnt el? És még csak az okot se tudjuk, mert a szülők nem mondták el!
  - Akkora ez a város, bárhol lehet - szólt a telefonba Hanamaki - Azt se tudjuk, hogy hol keressük és még az autót se vitte magával.
  - Francba már - idegeskedett Mattsun, miközben körbenézett - Mennyi esély van, hogy így megtaláljuk? Este, a városban, mindenféle kiindulópont nélkül.
  - Snapchat! - szóltam fel hirtelen.
  - Snapchat? - kérdezett vissza Hanamaki.
  - Úristen, babu, te zseni vagy! - szólt Tooru örvendezve, ugyanis rájött, hogy mire gondolok.
  - Miről beszéltek? - nézett rám Mattsun.
  - A Snapchat térkép kimutatja, hogy hol van az illető jelenleg - szóltam sietősen, mire Mattsun elkerekedett szemekkel nézett rám.
  - Bazd meg, tényleg - szólt hamar és a telefonján belépett az alkalmazásba.
  - Na, megvagytok? - sürgetett minket Tooru.
  - Picsába - szólt hirtelen Mattsun - Ki van neki kapcsolva a láthatóság.
  - Pfu, bazd meg már - szólt hirtelen Tooru - Csak találjam meg, komolyan szétütöm ezt a gyereket.
  - Nyugodjunk meg, és keressük tovább. Mi elmegyünk [Név]-vel a suli felé - nézett rám Mattsun, én pedig bólintottam.
  - Jó, akkor mi elmegyünk a parkhoz - szólt Hanamaki - Ha tudtok valamit, írjatok, vagy hívjatok.
  - Ti is, mi pedig elmegyünk a sulihoz - szóltam, Mattsun pedig kinyomta a hívást. 
Mattsunnal elindultunk az iskola felé, én közben pedig megszorította a nyakláncot, ami a nyakamban lógott és Izumitól kaptam. Ha bármi baja esik, akkor én abba belepusztulok.
  Egy öt perce gyalogolhattunk, amikor a telefonom csörögni kezdett. Kivettem a zsebemből, és amikor megláttam, hogy ki hív, majdnem kiesett a készülék a kezemből.
  - Mattsun, Mattsun, Mattsun! - néztem a fiúra, miközben a szívem ezerrel vert.
  - Mi az?
  - Izumi hív! - mutattam fel a telefont.
  - Jesszus, vedd már fel! - nézett rám, majd rányomott hirtelen a zöld gombra, én pedig rögtön kihangosítottam.
  - Izumi, merre vagy?! - szóltam egyből a készülékbe.
  - [Név], egyedül vagy? - szólt megtört hangon, nekem pedig már akkor beleszakadt a szívem ebbe az egészbe. És akkor még nem tudtam, hogy mi is történt pontosan. 
Ránéztem Mattsunra, aki megrázta a fejét, és csöndben maradt.
  - Igen - szóltam remegő hangon - Hol vagy, Izumi? Tudod mennyire aggódunk érted?
  - Szükségem van rád - csuklott el a hangja, én pedig úgy lettem egyre jobban szomorú.
  - Hol vagy? - kérdeztem esetlenül.
  - A tornaterem mögött - remegett meg a hangja.
  - Pár perc és ott vagyok - szóltam halkan.
  - Jó - suttogta, majd letette a telefont.
  - Menj oda, én elmegyek Oikawaékért és szólok nekik, hogy hol van Iwaizumi.
  - Te is hallottad a hangján, igaz? - néztem Mattsun szemébe aggodalmasan.
  - Hallottam, sajnos. De siess, és legyél ott vele, jó? - simogatta meg a karomat, mire aprót bólintottam - Minden rendben lesz, ne aggódj.
  - Megyek Izumiért - néztem Mattsun szemébe, ő pedig bólintott.
Mattsunnal pedig elváltak az útjaink. Ő sietett Tooruékhoz, én pedig legjobb barátomhoz, a tornaterem mögé. Szinte futólépésben tettem meg a megmaradt távot, és ahogy az iskola elé értem, rájöttem, hogy a kapu be van zárva, így átkell másznom a kerítést. Nagyon remélem, hogy a kamerák ezt nem veszik fel és nem kapunk érte büntetést. 
  Nehezen, de átmásztam sértetlenül a kerítésen, és amikor az iskola udvarára értem, elfogott egy ijesztő érzés. A suli sokkal ijesztőbb éjszaka, az is biztos. 
Elindultam a tornaterem felé, és közben a telefonommal világítottam. Szinte az egészet körbejártam, amikor a hátsó részénél hangokat hallottam. Őszintén reméltem, hogy Izumi lesz ott és nem egy hajléktalan vagy egy megvadult borz. Ám szerencsémre, amikor közelebb értem, megláthattam, hogy legjobb barátom ül a földön. A térdeire támasztotta meg a kezét, teste mellett pedig egy cigis doboz, egy öngyújtó és a telefonja hevert. Közelebb mentem hozzá, majd leguggoltam, és a telefonomat a földre helyeztem, hogy felfelé világítson, így volt nekünk fény is.
  - Szia - szóltam aggódva.
Izumi lassan felém fordította a fejét, majd megláthattam könnyáztatta arcát, meggyötört és fájdalmas tekintetét. A szívem megszakadt érte, és emellett még fájdalmas hangok is távoztak belőle. Elvette a kezét a lábairól, majd egy apró mozdulat mellett ölelt magához hirtelen, miközben kitört belőle a zokogás. Könnyes szemekkel tartottam magamhoz és úgy éreztem, hogy a szívem kiszakad a helyéről, annyira sajnáltam és aggódtam miatta.
  - Mi történt? - kérdeztem remegő hangon, miközben azon voltam, hogy nem sírom el magamat.
Izumi nem válaszolt, csak kapkodta a levegőt, miközben folyamatosan éreztem, hogy a bőröm különböző helyeire csöppennek a könnyei. Az élet egyik legfájdalmasabb dolga az, hogyha összetörve látod egy közeli barátod. És még rosszabb érzés, ha nem tudsz rajta segíteni, mert esetleg nem tudod, hogy mi baj lehet.
  - Megtudtam az igazat. Megtudtam [Név] - zokogta keservesen.
Soha nem láttam még ennyire kikészülve és nem is értettem, hogy miért beszél.
  - Megtudtam, hogy örökbe fogadtak - mondta ki hirtelen, bennem pedig még a levegő is megakadt. 
Hogy mi? Tessék? Jól hallottam?
Éreztem, hogy hosszú percekig a tüdőmbe szorul a levegő és nagyon nehezen tudok lélegezni. Mozdulatlan maradtam és csak akkor eszméltem fel, amikor Izumi egyre jobban szorított.
  Megkérdezném tőle, hogy ez csak egy vicc-e, de a jelenlegi helyzet miatt tudom, biztos, hogy nem viccel.
Felvezettem a kezemet a hátára, és lassan simogatni kezdtem, miközben a fejemet az övének támasztottam és engedtem, hogy pár kósza könnycsepp elhagyja a szememet.
  - Mondd el, hogy mi történt - kértem őt, mire ő elhúzódott.
Izumi a falnak támasztotta a hátát, majd megtörölte az arcát, és belekezdett.
  - Otthon kerestem pár papírt - kezdett bele fájdalmasan hangon, melytől a szívem csak jobban fájni kezdett - Kellett a suliba és nem szóltam a... - itt elakadt és úgy láttam kereste a megfelelő szavakat - ...a felnőtteknek - szólt hirtelen - Aztán találtam a szobájukban pár papírt, mélyen eldugva. Elolvastam és rajta volt, hogy...Hogy...
  - Hogy örökbe fogadtak? - segítettem ki nehezen, mire bólintott.
  - Odamentem hozzájuk, és számon kértem őket. Összevesztünk. Nagyon csúnyán - törölte meg a szemét - El...elmondták, hogy amikor négy hónapos voltam, a szüleim meghaltak egy autóbalesetben. Viharban jöttek haza, és balesetet szenvedtek az autópályán. A rokonaim közül senki se akart befogadni - csuklott el a hangja - Így..így..az igazi szüleim barátai fogadtak be, akik történetesen egy párt alkottak.
  - Ők..a mostani szüleid? - kérdeztem rá, mire bólintott.
  - Ők befogadtak, és a nevükre vettek. És nem mondták el nekem. Soha. És ha nem találom meg a papírokat, nem is mondják - suttogta alig hallhatóan - Semmi közöm hozzájuk. Nem köt össze minket semmi. Mindvégig úgy tettek, mintha tényleg a szüleim lennének, de nem azok. 
  - Izumi - szóltam halkan, majd közelebb ültem hozzá, és megfogtam a kezét - Ugye tudod, hogy rettentően szeretnek téged, és mindent megadnak, amit csak tudnak? Úgy szeretnek téged, mintha csak a saját fiúk lennél. Ha tudnád, hogy anyukád mekkora csodálattal és szeretettel néz rád, és mennyire édes dolgok mondd rólad, amikor kettesben vagyok vele. Ő tényleg azt szeretné, ha boldog lennél, és ezért bármit megtenne. Hiszen fontos vagy neki. És tudod, nem egyszerű egy ilyen dolgot elmondani, és szerintem csak nem tudták, hogy miképp mondják el.
  - Egy rakás szar az életem - mondta ki hirtelen, mire görcsbe rándult a gyomrom - Folyamat csak veszteség ér. Nem tudok jó teljesítményt nyújtani a röplabdában, szar barát vagyok, vannak emberek, akiknek nem vagyok annyira fontos, mint más, és még örökbe is fogadtak. Jöhet ennél jobb dolog? De most komolyan? - nevette el magát fájdalmasan.
  - Ez nem igaz, basszus. Tudom, hogy most nehéz, de minden jobb lesz. Nem vagy rossz a röplabdában. Egy rettentően tehetséges játékos vagy, Izumi. Nem vagy rossz barát, sőt! Egy rettentően jó barát vagy. Számomra és mások számára is. És kérlek, ne gondold azt, hogy nem vagy fontos. Számomra nagyon is fontos vagy - szóltam könnyes hangon - Az pedig változtat valamin, hogy örökbe fogadtak? Egy szerető családban élsz, Izumi. A szüleid mindennél jobban szeretnek téged, és bármit megtennének érted. Anyukád nagyon aggódik érted, hidd el. Sír érted, aggódik érted jelenleg. 
  - Nekem idő kell, [Név]. Jelenleg minden felhő a fejem fölött van és nem találom a napsütéses oldalt - csuklott el a hangja.
  - Én segítek neked megtalálni.
  - Hogyan? - nézett rám könnyes, megtört tekintettel.
  - Úgy, hogy barátok vagyunk, és nagyon szeretlek téged. Te is ott voltál nekem, amikor rosszra fordultak a dolgok, és nem is kérdés, hogy én itt leszek-e veled. Nem hagylak magadra és a többiek sem fognak. Tudod mennyire aggódnak érted? - töröltem le könnyeit.
  - Nem akarok hazamenni - görbült le a szája és könnyei ismét lefolytak - Had aludjak nálad, könyörgöm.
  - Jó - szóltam halkan, miközben bólintottam, majd ezt követően mellé ültem és szorosan megöleltem őt.
Izumi visszaszorított és ismét rákezdett a keserves sírásra. Én pedig ott voltam vele, hiszen szüksége volt rám.
  Minden embernek vannak sebei, és minden ember máshogy éli meg a dolgokat. Valakit lehet, hogy hidegen hagy az, ami mást akar össze is törhet. Senkit se szabad elítélni, mert nem biztos, hogy a első dolgok azt rejtik, amit a felszín. Minden embernek más okoz fájdalmat, Izuminak pedig ez okozta. A szülei voltak a mindenei, most pedig kiderült, hogy nem is ők az igazi szülei. Ez pedig szétmarta őt belülről, és úgy érezte, hogy a fájdalom széthasítja őt. És ekkor már világossá vált, hogy tényleg mindenkinek van egy története. De hármunké tényleg sötétebbre sikeredett, ahogy azt Izumi is mondta, hónapokkal ezelőtt.