Ígérem |Oikawa × Reader - Befejezett|

- 41 -

Csak álltunk ott. Talán percekig, de lehet, hogy akár negyed óra is eltelt. Nem tudom. Egyikünk se tudja pontosan. Mindössze annyit tudtunk, hogy szükségünk van egymásra jelenleg. És én nem hagytam egyedül Oikawat. Nem.
- Oh, basszus - hajolt el Oikawa egy idő után, s idegesen kezdte el törölgetni a szemét - Minden oké, bocs, hogy jelenetet csináltam, de rendben vagyok már.
- Miért hazudsz? - vontam őt kérdőre egyből.
- Mi? - szeppent meg az előttem álló fiú.
- Hogy lenne már minden rendben? Egyáltalán miért csinálsz úgy, mintha minden rendben lenne? - kérdeztem tőle élesen, nem foglalkozva a körülményekkel - Nem csináltál jelenetet, ilyeneket ne is beszélj!
- Nagyon gáz, hogy elbőgtem magam - nézett oldalra, mire ajkamba haraptam.
- Én hányszor sírtam el magam előtted? - léptem hozzá közelebb - Sokszor. Igen tudom, te fiú vagy, és nektek ez ciki. De ez is megmutatja, hogy nektek is vannak érzéseitek. Oikawa, - emeltem tekintetemet az arcára, s közben lágyan szólítottam meg - ha nem szeretnél, nem kell beszélned róla. De ha kiakarod magadból adni, én itt vagyok. Itt leszek, hogyha eljön a megfelelő idő arra, hogy elmeséld nekem a történetedet.
- Az én történetem sokkal sötétebbre sikeredett, mint másoknak - ejtett ki ajkain egy halk nevetést. Egy olyan nevetést, melyben ott cikázott a fájdalom.
- Tudom. De nem csak a tiéd. Itt vagyok én is - fogtam meg óvatosan a kezét - Mit szeretnél most? Őszintén?
Az előttem álló, mogyoróbarna hajú fiú egy aprót sóhajtott, majd lehunyta a szemét. Pillanatok múlva sikerült választ adnia kérdésemre.
- Elmesélni a barátnőmnek a történetemet, melyet már régóta tudnia kellett volna - a mondata végén felnyitotta barna szemeit, s tekintetét az enyémbe fúrta.
- Nem muszáj, ha nem akarod. Csak had legyek melletted.
- De. Elakarom - hajolt közelebb, majd egy apró puszit ejtett a fejemre - Elszeretném mondani - szorította meg a kezemet, mindeközben homlokát az enyémnek döntötte.
- Jó. Elmenjünk hozzátok? Apukád otthon van?
- Otthon - vett egy szaggatott levegőt - Nem fog örülni, ha ezt elmondom neki. De ezt majd később. Előbb te.
Ahogy Oikawa befejezte a beszédet, felpipiskedtem, és egy puszit adtam a szájára. Ő viszonozta a puszimat, remegő ajkaival.
- Mehetünk? - hajolt el barátom, mire én bólintottam.
Oikawaval csöndben ródtuk az utca sötét köveit, miközben az én szívem egyre gyorsabban dobogott. Megfogom tudni a történetét.
  Lassan a fiú házához értünk. Ott szó nélkül mentünk be, és csak addig szólaltunk meg, míg köszöntünk Oikawa apukájának. Ezt követően szó nélkül mentünk fel a szobájába. Én voltam az első, aki a szobába ért. Oikawa engem követett, s e is csukta mögöttünk az ajtót. Szó nélkül ültem le az ágy szélére, és vártam, hogy barátom is efféleképpen cselekedjen.
Amint leült, ismét csönd telepedett ránk. Meg kéne szólalnom? Vagy ne?
- Öt éve ment el - szólalt meg helyettem Oikawa, így elkezdődött a története - Öt éve nincs az életemben az anyám, és öt éve nem is hallottam felőle. Viszont ez az egész hat éve kezdődött - szorult össze az ajka, majd pár másodperc múlva lazított a szorításon - Hat éve anya munkanélküli lett, mivel az a cég, ahol divattervezőként dolgozott, megszűnt. Hetekig próbált új állást keresni, mivel nem akarta, hogy apa tartson el minket. Ekkor mindössze tizenegy éves voltam. Nem értettem a felnőttek dolgát, és azt sem, hogy mi történik. Ám csak idők kérdése volt, s pillanatok alatt belekerültem a felnőttek poklába - halkult el a hangja, s úgy folytatta - Anya kapott egy állásajánlatot egy férfitól. Persze azt csak később tudtuk meg, hogy mit is pontosan. Azt mondta apának, hogy irodai munkát kapott, és azért volt itthon olyan keveset. De nem. Az a férfi nem irodai munkát adott neki. A munka az volt, hogy mindenféle férfinak kellett a kívánságukat teljesítenie...A... - akadt meg a hangja - Anya pedig megtette... - Oikawa hangja itt eltorzul, s úgy folytatta - Egy éven keresztül ment ez, és apa tudomást szerzett róla. Nem volt mérges, amiért ennek árán megcsalta őt. Csalódott volt és szomorú. Képtelen volt bízni anyában attól a perctől kezdve. És anya - remegett meg a hangja, valamint az ajka is - Akárhányszor pénzt kapott, ezzel a mocskos munkával, odaadta azt apának, hogy tegye félre, mert csak miattunk dolgozik. Sokszor hallottam őt sírni este, de képtelen voltam átmenni, és megkérdezni, hogy mi a baj. Túl gyáva voltam. De miattunk sírt. Miattunk tette ezt, mert azt akarta, hogy mindenünk meglegyen, még ha ennek ez az ára is - a fiú álarca itt szakadt le, s könnyei elhagyták szemeit - Nem volt rossz ember...Nem. Mindig szeretett. Mindig a legnagyobb szeretetet adta meg nekem. Annak ellenére, hogy keveset volt itthon, akkor mindig velem, és apával foglalkozott. Mindig azt nézte, mi a jó nekem. Tanult velem, hiába volt fáradt. Esti mesét olvasott. Bíztatott, hogy mindig legyek kitartó, és ne adjam fel. Iwa-channal is mindig törődött. Neki is segített a háziban, elvitte őt is kirándulni, ha mi mentünk. Egy végtelenül kedves nő és nem érdekel - szakadozott meg a hangja - Nem érdekel, hogy miket művelt, mert szeretett engem, és apát is. Annyi szeretetet adott, ami más szinte túlzás volt. Mindig mosolygott, bármennyire is volt megtörve... - törölte meg a szemét, remegő kezeivel - De miután apa ezt megtudta, nem akarta azt, hogy elváljanak az útjaik anyával. Rám gondoltak, hogy milyen nehéz lenne nekem. Anya felmondott, és apával nehezen, de megbeszélte, hogy váljanak el, mert miután kiderült ez, képtelen a szemünkbe nézni. Én nem akartam ezt. Nem érdekelt mit tett, szükségem volt rá. Szükségem volt az anyukámra, aki itt volt nekem. Itt volt, megfőzte nekem a kedvenc ételemet, olvasott mesét, együtt nézett velem tévét, bármikor szólhattam neki ha baj volt. De nincs más - vette szaggatottan a levegőt a fiú - Nincs kit az anyukámnak hívnom. Nincs kihez mennem, ha olyan bajom van. Egyszerűen olyan üres vagyok, mióta elment. Elment, elköltözött, és nem keres. És tudom, hogy nem azért, mert már nem szeret. Hanem mert képtelen túllépni ezen, és nem akar csalódást okozni, majd rossz helyzetbe hozni minket... - vett mély levegőt, majd a szemembe nézett. Tekintete mindennél jobban fájdalmas volt, s könnyeitől alig látott - Tudod, iszonyatosan magányos vagyok. Annyira, hogy azt szavakba nem tudom foglalni neked. Amint elment, egy darab kiszakadt belőlem, és azóta nem tud összeforrni. És soha nem is tud majd... - mosolygott rám egy hatalmas, hamis mosollyal - Anya mindig azt mondta, hogy mosolyogjak, ne legyek szomorú, bármennyire is fáj. Mások a bolondos, idióta Oikawat látják bennem, akiért oly' sokan odavannak. De az igazság az, hogy ezek csak emberek, akik rajonganak értem. Nem tudnak semmit se rólam. Semmit, egy olyan emberről, aki igazából küzd a belső démonjaival, és próbálja túlélni a valóságot. Tudom milyen érzés, ha nem találod a kiutat, a végtelen útvesztőből. Amikor sírva alszol el, és a penge az egyetlen megoldás, amit találsz... - ekkor ujjait végig húzta a csuklóján, és a karján, ahol nagyon, de nagyon halvány hegek voltak. Hogy nem vettem ezeket észre? Nem figyeltem rá eléggé - Apa próbált segíteni, mellettem volt, a mai napig. Nem hagy egyedül, mindig megbeszéli velem a dolgokat. Mégis nehéz...Hálás vagyok neki, amiért erős, és nem roppan össze. Iwa-channak is hálás vagyok, amiért itt volt nekem a nehéz időkben, és a mai napig mellettem van. És hálás vagyok neked - emelte rám ismét szemeit - Hálás, amiért megkaphattalak téged az élettől, és itt vagy velem. Habár a magányos üresség még nem tűnt el belőlem, de tudom, hogy te, Iwa-chan, apa, valamint Iwa-chan anyukája egy biztos támasz vagytok nekem. És ezt köszönöm - mosolygott rám könnyei közepette.
Ahogy Oikawa befejezte a beszélést, észbe kaptam. A könnyeim hullottak, ahogy egyre jobban fogtam fel a helyzetet.
- Sajnálom...Annyira sajnálom, hogy ezen kellett keresztül menned, és nem vettem észre soha, hogy baj van. Hogy neked is szükséged van a segítségre. Megtudsz nekem bocsájtani? - szóltam keservesen.
- Miket beszélsz? - mosolygott rám zavartan - Te vagy a legjobb dolog az életemben, [Név]. Ne legyél már buta... - ölelt magához minden erejével - Köszönöm, hogy meghallgattad a történetemet.
- Nagyon szeretlek téged. Iszonyatosan - szóltam alig hallhatóan, miközben őt öleltem.
- Én is, baba...Én is - hunyta le szemeit, s fejét a nyakamba fúrta.
Nem tudom, meddig lehettünk így. Csak azt, hogy nem kis ideig. Szüksége volt rám, én pedig ott voltam neki. Ahogy mindig is leszek.
Eltelt 2 óra. Eközben lementünk Oikawa apukájához, s elmeséltük neki, hogy mi történ nálunk. Nem örült neki, de miután elmeséltem neki az apámról szóló történetet, aggódni kezdett.
- Tudom, nem igen kellene beleszólnom, de nem lenne jobb nektek, ha ott hagynátok őt a fenébe? - nézett rám az apuka.
- Lehet. De ha bármi ilyet teszünk, lehet, hogy csúnya vége lesz, és nem mer anya kockáztatni. Ahogy én sem - válaszoltam őszintén.
- De ez nem maradhat így. Mi van ha bánt titeket? Még jobban?
- Anya tenni fog valamit - válaszoltam az apukának - Csak bátorság, és egy nagyon picike idő kell neki. És én tudom, hogy anya megfog tenni mindent, hogy ne legyen bajunk.
- Ha bármi van, ide jöhettek nyugodtan - dőlt hátra a székében Tomura, Oikawa apukája - Nagy ez a ház, elférünk bőven. És akkor kitalálunk közösen valamit.
- Köszönöm, és hálás vagyok, de ez túl nagy szívesség lenne.
- Milyen szívesség? - nézett rám morcosan Oikawa - Bolond vagy?
- Toorunak igaza van - nevetett kedvesen a férfi - Sokat tettél már Tooruért, amiért hálás vagyok neked. Kérlek, vigyázz továbbra is a fiamra.
- Tudok magamra vigyázni - fonta össze a karját Oikawa morcosan.
- Persze-persze - nevette ki Tomura - És még valami. Tényleg tegezz bátran. Nem harapok.
- Rendben - mosolyogtam rá kedvesen.
- Na, én felmegyek, mert van még némi papírmunkám. Péntek van, de azért ne legyetek fent olyan sokáig. Jó?
- Értettük - bólintott Oikawa, majd végig nézte, ahogy az apukája magunkra hagy minket.
- Jól vagy? - néztem barátomra, majd arcát kezdtem el simogatni.
- Sokkal jobban, mint pár órája - hajolt közelebb, majd egy puszit adott a számra - És tényleg köszönöm - suttogta ajkaim közé, majd egy hosszabb puszit adott.
- Tudod jól, hogy mindig itt leszek. Mindig.
Oikawa ekkor hosszasan tapadt az ajkamra, s egy érzelmes csókot kezdett el velem. Ebben a csókban minden érzésünk benne volt. Ahogy a hosszú csókunk befejeződött, barátom a nyakamat hintette be csókokkal, és apróbb puszikkal.
Beleremegtem, hiszen nagyon érzékeny volt a nyakam, és némileg bele is pirultam ebbe az egészbe.
- Csak nem beleremegtél? - suttogta gúnyosan, mégis tudtam, hogy nem gondolja komolyan.
- Hagyjál már! - ütöttem a mellkasába.
- Milyen kis harciasak vagyunk - húzott hirtelen az ölébe, majd a kanapé támlájának dőlt - Maradjunk így - szorított magához óvatosan.
Jómagam belefúrtam arcomat a nyakába, s mélyen magamba szippantottam az illatát. Oikawa keze vándorútnak indult, s derekamról a fenekemre vezette kezeit.
- Hé... - szóltam morcosan.
- Én nem csináltam semmit - hazudta be, majd egyre jobban kezdett el szorítani az intimebb részemnél.
- Hé... - szólaltam meg hirtelen, teljesen vörösen - Érzem...hogy a...
- Rossz helyen ülsz - akadozott meg a hangja zavarában - Ez azért van...
- Bolond - suttogtam, majd leszálltam róla.
Oikawa ekkor a falhoz nyúlt, ahol a nagy lámpa helyezkedett el. Lenyomta, majd a kislámpát fel. A tévé ment előttünk, viszont egyikünk se figyelt rá, csak háttérzajnak volt jó.
A fiú elfeküdt a kanapén, majd óvatosan kulcsolta ujjait a csuklóm köré. Lassan kezdett el maga felé húzni, én pedig beakadtam a derekamat, s lefeküdtem, vele szembe. Édes, de egyben fáradt tekintete végig mérte arcomat.
- Baba...
- Hm? - kérdeztem halkan, miközben ő elkezdte cirógatni az arcomat, egyik ujjával.
- Szeretlek - szólt érzékeny hangon.
- Én is szeretlek téged - hajoltam közelebb, majd egy csókot adtam ajkaira.
Ő a derekamnál fogva közelebb vont magához, és elmélyítette a csókunkat. Komolyan. Oikawaval csókolózni a világ legjobb dolga. Nyelvével lassan, s érzelmesen kényeztette az enyémet. Amikor levegő hiány miatt elhajoltam, egyből vissza is tapadtam ajkaira. Hosszasan csókolt, és emiatt éreztem, hogy a pillangók egyre inkább repdesnek a hasamban.
Rövid időn belül, Oikawa magához ölelt, én pedig magamba szippantottam az illatát.