Amint hazaértem, elbőgtem magam. Képtelen voltam megálljt parancsolni az érzéseimnek. Összetörve, és megalázva éreztem magam abban a pillanatban. A mellkasomban minden fájdalom összegyűlt, és nem akart kiszabadulni. Nem tudtam mit érzek jelenleg Oikawa iránt, de nem volt egy kellemes dolog. Viszont egy valamit tudtam. Jelenleg a pokol legmélyére kívántam őt, és azt, amit tett. Tudta jól, hogy hosszú ideig depressziós voltam és küszködtem azellen a fájdalom ellen, hogy bántottak. Sokat bántottak szavakkal általánosban, és ez most felkavart bennem mindent.
A szobámba siettem, amilyen gyorsan csak tudtam. Szerencsére nem szólt utánam senki. Most vagy nincs itthon senki, vagy nem vették észre, ahogy hazajöttem.
Amint beléptem, és az ajtót is becsuktam, durván elbőgtem magam. Elakartam tűnni a világról. Megakartam halni. Azt akartam, hogy ez az egész megszűnjön létezni. Ez a maró, és fájdalmas érzés.
- Mit ronthattam el? - suttogtam magam elé keservesen, miközben az ágyam felé igyekeztem.
Ahogy odaértem, szinte azonnal bebújtam a meleg takaró alá.
Az álom nem jött a szememre, így fájdalmamban voltam olyan hülye, hogy a számomra kedves üzeneteket néztem vissza, amiket Oikawaval beszéltem. Hiányzik, de emellett rohadtul haragszom rá, és látni se akarom. Furán kavarognak bennem az érzéseim.
- Francba már... - nyeltem le könnyeimet, és fejemet a párnába dugtam, hogy elnyelje a hangokat, melyeket kiadtam magamból.
Képtelen voltam megállni a zokogást. Sose hittem volna, hogy pont ő teszi ezt velem. Pont Oikawa Tooru fog engem lelkileg széttörni. Hogy megtudok-e neki valaha is bocsájtani ezért? Nem tudom.
Az idő csak telt, és telt. Szinte éveknek tűnt, eme lassúság. Olyan fél óra, vagy talán egy óra telhetett el, amikor csengetést hallottam lentről. Senki nem ment az ajtót nyitni, senki se reagált rá. Itt jöttem rá, hogy én vagyok az egyedüli, aki jelenleg itthon tartózkodik.
Lassan keltem fel az ágyból, és néztem az ágyam melletti tükörbe. Ráeszméltem, hogy rettenetesen nézek ki. De jelenleg olyan állapotban voltam, hogy ez érdekelt a legkevésbé. Valamint eléggé zavar, hogy az illető nem hajlandó elmenni az ajtóból, és folyamatosan nyomja a csengőt. Végül összekapartam magam, majd lesétáltam az ajtó elé. Biztos, hogy kifogom nyitni?
A kezem ösztönösen cselekedett, s helyeztem a kilincsre a kezemet. Ezt követően kinyitottam az ajtót. Ám, amikor megláttam, hogy ki van ott, egyből be is akartam csapni. Azonban ez nem jött össze olyan könnyen. Ugyanis a barna hajú fiú elkapta a kilincset, és megtartotta az ajtót, így esélyem se volt becsukni.
- Kérlek szépen - csuklott el a fiú hangja teljesen.
Ahogy kinéztem, beleláttam a szemébe. Könnyektől ázott, barna szemeibe. Tekintete félelmet árasztott, és zavartságot. De nem tudott meghatni egyik sem.
- Engedj be, kérlek...
- Takarodj el innen - szóltam alig hallhatóan.
Ám, mintha nem is neki beszéltem volna. Erőszakosan lökte be az ajtót, és csukta be azt. Ott állt velem szembe, és csak nézett rám. Teljesen megvolt dermedve.
- Az arcod, a szemed. Mi történt? - illetődött meg.
- Szerinted? - emeltem meg egyből a hangom - Mi a francért ilyenek a szemeim?!
- Sírtál. Miattam... - nyel aprót, és egy nagyon kicsi löket kell, hogy elsírja magát - Hé...Hercegnő, kérlek, Bocsáss meg. Egyik szavamat se gondoltam komolyan. Tudod jól, hogy mindennél fontosabb vagy nekem...
- Akkor miért beszéltél velem így? Ha ez igaz lenne, akkor nem tetted volna ezt! Gondolkodj már! Azt hiszed, hogy bejössz ide, ejtesz némi könnyeket, és bocsánatot kérsz, és minden helyreáll?!
- Nem... - szólt elfojtott hangon.
- Gratulálok, ezt jól látod. Most pedig, arra van az ajtó, ellehet menni!
- Beszéljük meg legalább. Kérlek. Baba, légy szíves. Szükségem van rád, hogy túléljem a valóságot. Nélküled képtelen vagyok rá. Nem akarok egyedül lenni. Megrémít ez a tudat, hogy nem vagy mellettem. Hogy egyedül vagyok, és nincs mellettem senki.
- Ott van Izumi - szóltam érzéstelenül.
- De ő nem te vagy. Nekem rád van szükségem. Az ölelésedre, a hangodra...
Az ajkaimat összeszorítottam eme mondatra. Fáj amit mondd. Nagyon fáj, mert tudom, hogy nem lesz már igaz. Lehet, hogy soha.
- [Név] - ejtette ki könnyes hangon a nevemet - Könyörgöm. Én...Szeretlek téged.
- Nem - nevettem ki minden fájdalmammal együtt - Kurvára nem szeretsz te engem. Nekem bármilyen lány megteszi, csak hódoljon be neked. Nálam elvesztetted az esélyedet, szóval mehetsz nyugodtan egy másik lányhoz. Ő biztosan majd szétteszi neked a lábad, és nem fog félni a csóktól sem. Ez kell neked nem?
- Nem! Nekem te kellesz, basszus! Nem akarlak elveszíteni!
- Már megtörtént. Szóval menj el. Nem akarok veled beszélni. Nem olyan könnyű ezt megbocsájtani. Hagyj most. Majd elöntöm, hogy akarok-e még veled beszélni a közeljövőben.
- De várj...Mit értesz ezalatt?
- Nem tudom neked ezt olyan könnyen megbocsájtani. Szóval egy ideig ne beszéljünk. Ne keress, erre megkérlek.
- Mennyi ideig? - blokkolt le teljesen - Viccelsz, igaz? - nevetett fel fájdalmasan - Lé...légyszi...én bármit megteszek. Bármit, de ezt ne csináld. Nem akarok összetörni lelkileg!
- Most is csak magadra gondolsz! Szerinted nekem mennyire tört össze a lelkem? Mennyire bőgtem?! Mennyire akarok jelenleg meghalni, és eltűnni erről a kurva világról?! Menj el innen! Menj!
- Nem megyek...
- Takarodj már el innen Oikawa! - kiabáltam rá.
- Hé... - lépett közelebb, s kezével végigsimított a karomon.
Kezét ellöktem, majd hátrébb léptem.
- Ne érj hozzám! Undorodom tőled!
- [Név]? - vált még könnyesebbé, valamint fájdalmasabbá a tekintete - [Név] - remegett meg az ajka, s láttam benne azt a személyt, aki tényleg, őszintén sajnálja a történteket.
Jelenleg olyan volt, mint egy sebezhető gyerek. Egy apró, sebezhető gyermek.
- Gyűlöllek... - szorult össze a torkom, ahogy kimondtam a szavakat.
Oikawanak se kellett több. Ajkai megremegtek, s apró könnyei elhagyták, mogyoróbarna szemeit. Összetört, ahogy én.
- Baba... - szólított lány hangon, miközben próbált erős lenni - Tényleg szeretlek...
Ekkor megragadtam a karját, másik kezemmel pedig a hátát kezdtem el tolni. Ahogy az ajtó elé értem, kinyitottam azt neki, majd kifelé kezdtem el lökdösni.
- Babu...kérlek...Nagyon szépen kérlek téged...Ne csináld...
Fájtak a szavai. Ne hívjon így.
Közelebb hajoltam hozzá, így pár centiméter volt az arcunk között.
- Babu? - nézett rám megilletődve, s láttam az szemében az apró reményt.
- Hagyj békén, Oikawa... - szóltam neki halkan - Nem akarok veled többé beszélni.
Ahogy kimondtam ezeket a szavakat, Oikawa szemöldöke az egyikbe futott, ajkai rettenetesen megremegtek, és elbőgte magát.
Tartottam magam, ám amint becsuktam az ajtót, nekidőltem, és összecsuklottam. Térdeimet felhúztam, arcomat tenyereimbe temettem, és bőgni kezdtem. Nem hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz ez az egész. Hogy ilyen nehéz lesz elengedni valakit, aki ennyire fontos neked. De jobb lesz így. Az idő majd segít, hogy minden renden legyen. Vagyis remélem.
YOU ARE READING
Ígérem |Oikawa × Reader - Befejezett|
FanfictionOikawa olyan ígéretet tesz neked, melynek véghezvitelének útja nem könnyű. Fájdalom, barátság, és felnőtté válás kemény útja kell ahhoz, hogy eme ígéret beteljesüljön. Egy történet Oikawaról, Rólad, Iwaizumiról, a Csapatotokról, kettőtök szerelmé...