Ígérem |Oikawa × Reader - Befejezett|

- 30 -

Ahogy kiléptünk az iskola kapuitól, Oikawa lenézett rám.
  - Szeretnél valahova beülni esetleg? Vagy valami? - kérdezte megnyugtató hangon. 
  - Ha lehet, most egy ideig nem ülnék be sehova - mondtam őszintén, miközben a földet néztem.
  - Miért? - kérdezte kíváncsian.
  - Kazukival elmentünk limonádézni... - szóltam alig hallhatóan. 
  - Basszus, igaz. Ne haragudj. Messze elfogjuk kerülni a kávézókat, és az ehhez hasonló beülős helyeket! - szólt határozottan, gyermeki hangon.
  - Semmi aj, Oikawa - ráztam meg lágyan a fejemet.
  - Mit szólnál akkor ahhoz, ha mondjuk elmennénk a parkba, és leülnénk a szökőkút környékén? Úgy jó lenne neked?
  - Igen, jó lenne - bólintottam rá.
  - Jó, akkor elmegyünk arra felé - halkult el.
Ezt követően csendben ballagtunk a park felé. Őszintén szólva nem tudtam volna most beszélgetni. Valahogy nem jöttek ki a számon a szavak. Fájt a torkom, valamint a fejem. A mellkasomba egy ismeretlen érzés költözött, és minden jó kedvem elszállt.
  - Nagyon csöndben vagy - szólalt meg az út felénél a barna hajú fiú.  
  - Nem igen tudok mit mondani - mondtam el őszintén.
  - Fáj?
Ekkor csak értetlenül néztem rá, hiszen nem tudtam, hogy pontosan mire is céloz.
  - Itt - mutatott rá a saját mellkasára.
Őszintén? Fájt. Tényleg fájt. Olyan fájdalom volt bennem, ami nem volt a többihez köthető. Másmilyen volt. Máshogy nyomta a mellkasomat. Máshogy éreztem miatta. De ez az érzés nem volt jó. Közelről sem volt jó.
  Csak egy apró bólintottam, hisz nem tudta kimondani azt az igent, mely sújtotta a szívemet. Túl nehéz volt.
  - Ugye otthon nem csinálsz semmi hülyeséget? Mint...legutóbb... - szólt halkabban.
Oikawa nem volt hülye. Jól tudta, hogy mit csináltam magammal, és az is lehet, hogy Izumi elmondta ezt neki.
  - Nem fogok. Megbántam, hogy akkor azt tettem magammal. Soha többet nem csinálom, ezt neked is megígérem. Jó? - néztem fel rá, majd egyből magam elé.
  - Jó - mosolygott rám, és még pont láthattam eme mosolyát.
Lassan megérkeztünk a parkba, ahol a szökőkút be is volt kapcsolva, így a víz szépen áradozott benne. Gyönyörű volt ez a szökőkút. Éjszaka világított, melytől még szebbé tette ezt a nagy, zöld parkot.
  - Verseny, hogy ki ér oda előbb? - nézett rám a mogyoróbarna szemű fiú.
  - Nincs ehhez kedvem. Mindig én veszítek, ha ilyen van... - vontam vállat.
  - Akkor... - nézett körbe - Nem szereted a fagyit, ha jól tudom.
  - Nem.
  - Jégkása?
  - Nem.
  - Jégkrém?
  - Nem - válaszoltam harmadjára is a nemet.
  - Pedig ilyenkor nincs más - nézett körbe már szinte kétségbeesetten, hogy az egyik árusnál tudjon nekem szerezni valamit.
  - Nem kell semmi, Oikawa.
  - De, mert szeretném, ha mosolyognál!
  - Nem fogom erőltetni a mosolygást. És jelenleg nem is tudok mosolyogni  - mondtam el őszintén.
  - Pocky? - vetette be utolsó esélynek.
  - Nem akarok jelenleg se puszit, csókot pedig végképp nem - jelentettem ki érzelemmentesen, majd a szökőkút felé igyekeztem.
Nem akartam vele bunkó lenni, és semmi ehhez hasonló sem. Viszont tényleg nem volt kedvem semmihez sem. 
  - És mit szeretnél akkor? - jött utánam, majd leült a szökőkút szélére.
Megvontam a vállamat, majd leültem vele szembe.
  - Kérlek már, [Név]! Nem akarlak szomorúnak látni! - nyögte be végül nehezen - Mit tehetek érted, ha nem adhatok neked puszit? Megölelhetlek?
  - Most arra se vágyom - szóltam halkan - Ne haragudj, Oikawa. Én tényleg értékelem, hogy itt vagy, és nagyon jól esik, és hálás is vagyok érte. Ahogy mindenért. Tényleg, hidd el nekem. És köszönöm, hogy jöttél. Hogy ott voltál, és megvédtél. Ha nem jössz, nem tudom, hogy mi lett volna. Szóval én nagyon köszönöm neked. Viszont most, hogy ez megtörtént, nem érzem jól magam. Csak pihennem kell, és feldolgozni. Ez nem jelenti azt, hogy nem akarom, hogy megölelj, vagy hozzám érj. Csupán nem kívánom ebben a percben ezeket a dolgokat.
  - Amint hallottam a hangod, rohantam. És sajnálom, hogy nem előbb jöttem. Ha előbb megyek lehet, hogy még ennyi se történik. Hibásnak érzem magam.
  - Nem kell, tényleg. Erről nem tehetsz - simogattam meg a kezét - Tényleg köszönöm, hogy jöttél.
  - Persze, hogy mentem - húzta el a kezét, majd az enyémre helyezte, és simogatni kezdte.
Olyan jó érzés volt ez az egész, hogy simogatta a kezemet. 
  S addig ment ez így, amíg lépteket nem hallottam, amik felénk jöttek. A hang felé vezettem a tekintetem, és egy nagyon mérges Iwaizumit láttam felénk jönni. Amint elénk ért, egyből meg is szólalt, köszönés nélkül.
  - Most szépen elmondjátok, hogy mi az isten fasza történt! - szólalt meg kicsit se nyugodtan, mire Oikawaval csak egymásra néztünk.
  Elkell mondanunk neki.

___

Új borítócskát kapott a könyv. 👀🦔