Ígérem |Oikawa × Reader - Befejezett|

- 19 -

Ahogy Izumihoz bújtam, teljesen átéreztem az illatát, mely bejárta a fiút testét. Némileg izzadt volt, mivel tesi órán eléggé kimelegedett. Ám ennek ellenére parfümje illata teljesen benne maradt a fiúban.
  Arcomat szorosan nyomtam a mellkasába, ő pedig annál szorosabban ölelt magához. Nem akartam elengedni őt. Biztonságban éreztem magam, teljesen.
  - Ne sírj, kérlek... - suttogta a fiú, majd egy apró puszit adott a fejemre - Nem akarom, hogy szomorú legyél, [Név].
Képtelen voltam bármit is szólni. Annyira, de annyira nehéz volt jelenleg megszólalni.
  Izumi ajkait egy apró sóhajtás hagyta el.
  - Gondot okozok, igaz? - húztam el magam, és a sóhajtásra céloztam.
Szememet elkezdtem törölgetni, de nem volt jobb. Nagyon nem.
  - Baszki, ne legyél már hülye, könyörgöm - szólt kissé idegesebben - Csak képtelen vagyok rájönni, hogy mivel segíthetnék.
  - Biztos? - néztem rá könnyezve.
  - Biztos - szólt kedvesebben, majd a hasamat kezdte el bökdösni.
  - Izumi, állj le. Nincs ehhez kedvem, és nem is lesz tőle jobb kedvem.
  - Akkor hogy segíthetnék? - sóhajtott egy aprót - Nem tudom mit tehetnék, [Név]. Én nem vagyok jó az ilyenekben.
  - Csak legyél velem. Ennyit kérek, semmi mást - suttogtam magam elé.
Mielőtt Izumi szólhatott volna, egy mások hangot hallottunk
  - Iwa-chan! - hallottuk meg, a könnyeim okozójának hangját.
Ahogy a fiú közelebb ért, megállt mellettünk.
  - Mit csináltok? - kérdezte meglepve, majd lenézett rám - [Név]...te... - blokkolt le.
  - Mit szeretnél, Oikawa? - nézett felé Izumi.
  - Beszélni szerettem volna, vele - nézett le rám.
  - [Név], beszélni szeretnél vele? - nézett le rám Izumi, mire felnéztem Oikawara.
Láttam szemeiben az aggodalmat, és azt a tekintetet, amivel mindig nézett rám. Akaratom ellenére is folyni kezdtek ismét a könnyeim.
  - Ez egy nagyon erős nem - nézett Izumi a barátjára.
  - [Név], kérlek... - fordult felém a fiú.
  - Shittykawa, hagyd már őt békén, mit nem értesz? - sóhajtott, közös barátunk.
  - Én...értékelem a csokit...és az igyekezeted. De időre van szükségem... - vettem mély levegőt.
  - Mennyi időre? - kérdezte nehezen a fiú.
  - Nem tudom. Csupán azt, hogy képtelen vagyok rád úgy nézni, mint régen...
  - Értem... - szólt halkan, majd tovább állt.
  - Túl kemény voltam? - néztem fel Izumira.
  - Egyáltalán nem - sóhajtott, majd közösen néztük, ahogy Oikawa elhagyja társaságunkat.

A nap nehezen telt el. Izumival is alig beszéltem, mivel nem igen volt kedvem senkihez. Utolsó órán, nem egyben voltunk, hiszen nyelvi óránk volt. Ilyenkor szétvoltunk szedve. 
  Már mindenki kiment a teremből. A tavaszi szél lágyan lengette a függönyöket, és keltett bennem némi lelki békét. Ahogy néztem a már említett tárgyat, úgy kezdett belém hatni az a tudat, hogy pár hónap van vissza, és vége az iskolának. Majd azt követően itt a nyár, és elkezdődik az utolsó évünk az iskolában. Különös lesz. Ismét elkell mennem másik iskolába, és ott is új barátságokat kell kötnöm. Ami nehéz lesz, nem tagadom. Hogy a régiek megmaradnak, az csakis rajtunk múlik. Azokon, akik részesei eme barátságnak.
  Mire mindent elpakoltam, feleszméltem, hogy ismét elmerengtem a gondolataimban. Sokszor, ez nagy segítség nekem, hiszen tisztázni tudom ilyenkor az érzéseimet, valamint a lelkem számára egy nagyobb megkönnyebbülés is sokszor.
  Ahogy mentem volna ki, észrevettem, hogy valaki bejön a terembe. Az a valaki nem más volt, mint Oikawa.
  - Szia - köszönt, és azonban kikerültem őt, egy szólás nélkül, és úgy indultam meg hazafelé.
Oikawa azonban nem adta fel. Elkapta a csuklómat, és visszarántott magához.
  - Hallgass meg! - szólt kétségbeesetten.
  - Annyiszor meghallgattalak már. Nem volt elég, Oikawa? - szóltam rá erősen.
  - Nem. Nem volt elég - engedte el a csuklómat - Mert bizonyítani akarom, hogy megbántam. És különben is...meddig kérjek bocsánatot? Meddig menjek már el, hogy megbocsáss? - kért számon.
Meghökkentem ekkor. Még komolyan neki áll feljebb az, hogy megbántott. Na azért álljon már meg a menet.
  - Komolyan még neked áll feljebb, ez az egész? - néztem rá dühösen, miközben levágtam a táskámat az asztalra - Remélem egyszer valaki ugyanannyira megbánt, mint te engem!
Élesen néztem a fiúra, aki nem tudta jelenleg, hogy mit is mondjon.
  - Bíztam benned, elárultál!
  - Elárultalak, majd bíztam benned. 
  - Tessék? - néztem rá, eléggé meglepve.
  - Bíztam abban, hogy megtudjuk beszélni ezt az egészet, úgy, mint két értelmes ember. De nem... - szólt halkabban.
  - Nem érdekel. Nagyon szarul vagyok, a buli óta. Összetörtél bennem valamit, amit már nem lehet összerakni. Bíztam benned, Oikawa. Túlságosan is. Bíztam benned annyira, hogy tudjam, nem fogsz soha sem megbántani. De úgy látszik, tévedtem - néztem fel rá - Egy nagy, és tátongó lyuk van bennem, ami nem akar összeforrni. Hogy miért? Mert rohantul fáj az, amit tettél. És ha meg is bocsájtanék, akkor mi a garancia, hogy többé nem tennéd meg? Oké, megígéred. De nem fogod betartani. Most is megígérted, és mégse tartottad be. Nem lesz már semmi se olyan, mint régen. És ez fáj a legjobban, ebben az egészben - szóltam nehezen - Nem lesz többet olyan, hogy együtt megyünk haza, hárman. Nem lesz többet együtt nevetés, mert mindez a múlt homályába veszett. Sehova máshová. És ez a legrosszabb, a legjobb emlékekbe. Hogy tudod, soha nem fognak megismétlődni. Főleg nem ugyanúgy.
  - Ez nem igaz, [Név] - érzékenyült el a hangja - Szarul vagyok, ezt te is láthatod! Minden olyan lehet, min régen. Csak adj még egy esélyt. Visszanyerem a bizalmadat. Minden olyan lesz, mint régen. Csak te, csak én, csak Iwa-chan - nyelt aprót - Én helyre akarom hozni. De nem tudok enni, nem tudok aludni. Csak te jársz a fejemben, és az, amit tettem. Mit tegyek még, hogy megbocsájts?
  - Tedd meg nem történté.
Oikawa ekkor nem szólt semmit, csak cselekedett. Közelebb lépett, és hirtelen fogta két keze közé arcomat. Nem értettem, hogy mit akar tőlem, de aztán hamar rájöttem. Ajkait hirtelen nyomta az enyémnek. Én egyből kapcsoltam, s elhajoltam.
A kezem egyből lendült. Túl sok volt ez. Tudja, hogy hol a határ, és azt is, hogy én nem vagyok könnyen kapható.
  Egy nagyobbacska pofont kevertem le neki, melytől egyből piros lett az arca.
  - Nem vagyok a játékszered. Nem vagyok az a lány, aki ennyitől megbocsát neked. Nem vagyok azaz ember, aki eltud tekinteni mindannyi fájdalomtól, amit okoztál neki. Holott tudtad jól, hogy mennyire szenved jelenleg, valamint a múlt miatt, mennyit szenvedett. Legyen eszed, és gondolkozz! Mondtam is, hogy idő kell, mert ilyen könnyen nem tudom ezeket a dolgokat felemészteni! - néztem rá dühösen.
Oikawa arcán megannyi érzelem volt jelenleg. Harag, amiatt, hogy nem tud mit tenni, és magát okolja. Félelem, amiért elveszíthet engem, még jobban. Fájdalom, amiért mindent elrontott.
  De itt, ezen a ponton nem érdekelt. Önző akartam lenni, és azt akartam, hogy tapasztalja meg azt az érzést, amit én. Hogy tudja, milyen érzés, amikor a világ összetörik benned, és az egyetlen út, amit találsz magadnak, az lent van, a mélyben.