Ígérem |Oikawa × Reader - Befejezett|

- 21 -

Mivel ma hétfő volt, ezért jól tudtam, hogy anya késő estig dolgozik, míg apa hamar otthon lesz. Őszintén megvallva, nem akartam hazamenni. Legalábbis úgy nem, hogy ő is ott volt.
  Amióta anyával veszekednek, és apa iszik, nem jó a kapcsolatunk. Ahogy csak tudom, úgy kerülőm el őt, és minden módot kitalálok, hogy ne keljen egy társaságban lennem vele.
  - Min gondolkodsz? - simogatta továbbra is a kezemet - Hm?
  - Csak azon, hogy apa ma előbb otthon lesz, anya pedig csak este ér haza. És nem igen akarok otthon lenni. Viszont nem tudom. Nem menekülhetek mindig, haza kell mennem. Csak semmi kedvem ott lenni.
  - Menjünk el valahova addig? Vagy nincs hozzá kedved? - kérdezte kíváncsian.
  - Én inkább másra gondoltam - néztem hirtelen a fiú szemébe.
  - Még pedig?
  - Aludhatnék nálatok? Persze ha zavarok, vagy nem, akkor nyilván nem erődködöm.
  - Nem zavarsz - tápászkodott fel a padról - Csak akkor elkell mennünk a cuccaidért. Ami azt jelenti, hogy szinte biztos, hogy találkozni fogunk az apáddal.
  - Jó. Gyorsan összeszedem a cuccaim, hiszen nem kell sok. Anyának sms-ben megírom majd, így tudni fog róla.
  - Tudod - dőlt hátra, majd a plafont kezdte el bámulni, ezt követően kifelé nézett az ablakon, ahol a nap sugarai bevilágítottak - Szeretném, h végre békesség lenne. Úgy...mindenhol. Az osztályban, hármunk közt, kettőtök közt. Szeretném, hogyha mindenki lelke végre megnyugvásra leljen, és ne legyenek problémák. Annyira jó lenne. Noha, ezzel nem azt mondom, hogy problémám van azzal, hogy megosztjátok velem a gondotokat. Csupán szeretném, ha boldogok lennétek. Hiszen mindenki megérdemli azt az utat, amit annyira szeretne végre megtalálni. Rossz nézni, hogy min mentek keresztül, és mindemellett én nem tudok segíteni nektek. Csupán annyit tudok tenni, hogy itt vagyok, és meghallgatlak titeket. Ha úgy van, valami buta tanácsot is adok. De tudom jól hogy az nem elég - pislogott párat - Ilyenkor rossz barátnak érzem magam, aki nem tud segíteni azoknak, akiknek szeretnék. 
  Nagyon megleptek a szavai. Ezt gondolná magáról?
  - Próbálok mind a kettőtöknek ott lenni.... - szólt immáron halkabban  - De nem megy. Veled is itt akarok lenni, és vele is. Épp ezért fáj a mellkasom, hogyha a másikkal vagyok. Mert tudom, hogy az, aki egyedül maradt, ugyanúgy vágyik arra, hogy vele legyek. De nem megy, [Név]. Nem tudok ketté szakadni és ez a legrosszabb az egészben.
Ekkor előre hajoltam, majd meghúztam némileg a haját.
  - Hé, mit művelsz?! - szólt rám indulatosan.
  - Miket beszélsz, Izumi? - néztem rá kérdően - Mindig itt vagy, még akkor is ha nem láthatlak magam előtt. Oikawanak is itt vagy. És ha most itt lenne, szerintem jól megütne téged, amiért ilyet mondasz! Még hogy nem vagy jó barát? Most azonnal vond vissza! Nagyon sokat segítettél nekem, és nem tudom elégszer meghálálni. Ha valaha elvesztenélek azt nem tudnám magamnak megbocsájtani. Sose akarlak téged elengedni, ugye tudod? Ha baj van itt leszek, és fogni fogom a kezedet, hogy ne ess a mélybe. Itt leszek veled, mindenképpen.
  - Tudom, [Név]. Tudom - mosolygott halványan - És köszönöm - nézett rám hálásan, viszont láttam rajta, hogy ez a fájdalom, melyet emiatt a dolog miatt érez, nem fog egyhamar eltűnni.
  - Mehetünk akkor? - álltam fel végül a helyemről, majd Izumira néztem. Eközben a táskámat is felvettem magamhoz.
  - Mehetünk - állt fel ő is, majd a táskáját a hátára kapta, miután belepakolta azokat a dolgokat, Melyek még a padon maradtak.
  Olyan fél órába se telt bele, mire eljutottunk a házunkhoz. Jól gondoltuk, hogy ki van itthon, mivel apának a kocsija a ház előtt parkolt.
Összeszorult gyomorral nyitottam ki a bejárati ajtót. Már régen volt az, hogy apával kettesben lettünk volna otthon. Igaz, itt volt Izumi, viszont az egészen más volt. Viszont ennek ellenére, féltem. Hiszen ki tudja, hogy miféle állapotban lesz itthon, és szégyellem miatt magamat, Izumi előtt.
  - Megjöttem - szóltam egyből, amikor a házba léptem, mellettem barátommal.
Ahogy beljebb léptünk a házba, megpillantottuk apát, aki a konyhában ült, az ebédlőasztalnál. Jobb kezében egy sörös üveg volt, míg bal keze az asztalon hevert. Ahogy beléptünk a helységbe, valószínűleg meghallott minket, mivel tekintetével felénk fordult. Nem tagadom, rémes volt a látvány. A szemei karikásak voltak, s látszott rajta, hogy alig aludt az utóbbi időben. Arcán a fáradság árnyalatai voltak megtalálhatóak, míg a sápadtság is észlelhető volt. Nem akartam, hogy Izumi is lássa ezt az egészet. Elég volt nekem látni.
  - Szia apa - köszöntem a férfinek, ahogy beljebb jöttem. 
A táskámat letettem a pult előtti bárszékre.
  - Jó napot - köszönt illedelmesen Izumi.
Féltem. Nem is Hogy őszinte legyek, rettegtem. Nem tudhattam, hogy apa miképp fog engem köszönteni, azt pedig végképp nem, hogy miképp fog Izumihoz szólni.
  - Végre, hogy hazatoltad a segged - kortyolt az arany színű üvegbe, majd felém nézett ismét - Hol a faszba voltál? - emelte meg ismét a hangját.
  Megrezzentem. Izumi pedig ezt megérezte. Lassan húzta a hátam mögé a kezemet, és lassan kulcsolta össze, és szorította meg. Meleg kezének érintése nem tudott megnyugtatni sajnos. Túlságosan is féltem a saját apámtól. 
  - Bent maradtam, hogy tanulhassak Izumival, és az egyik elsős fiúval. Rossz történelemből, és segítettünk neki - magyaráztam őszintén.
  - Vagy megint pasizni voltál, és csináltad azt, amit mindig is szoktál - nézett rám gúnyosan.
  - Amit mindig is szokott? - vonta fel Izumi a szemöldökét - Ezt, hogy érti?
  - Kurváskodott - horkant fel, majd ismét ivott egyet, és közben köhögött egy kicsit - Ahogy mindig is szokta. Ahogy látom - mért végig minket - Ismét másik fiúval vagy. Mi lett azzal a barna hajúval? Aki folyton rajtad lógott, és szinte a szemével megbaszott?
  - Hogy beszél maga a lányával? - lépett fel értem Izumi.
  - És te hogy beszélsz velem, fiacskám?! Mégis ki a fasz vagy te?! - csapta a tenyerét az asztalra apa.
  - Iwaizumi Hajime - válaszolt a fiú - A lánya legjobb barátja.
  - Vagy legjobb ágyasa - nevetett fel a férfi, ezen a kicsit se vicces megszóláson.
  - [Név] nem kurva! - emelte meg a hangját Izumi - Mégis hogy tud egy ilyen tündéri lányra, ilyet mondani?
  - Őszintén, te nem fektetnéd meg? Még soha nem ment át a fejedben, hogy milyen lenne a lányommal együtt lenni? Végig simítani a hófehér combjain? - vonta fel a szemöldökét, miközben egy ocsmány mosoly került az arcára.
Féltem apáról, és a hányinger kerülgetett attól, amiket mondott rólam. Nem tudhattam, hogy mikor ront nekem, emiatt pedig egyenesen rettegtem tőle.
  - Maga...miket beszél? - blokkolt le Izumi.
  - Gondoltál már rá, hogy megbaszd igaz? - nevetett fel az idősebb - Hiszen rád van írva!
  - Valóban gondoltam már rá.
  - Mi? - néztem Izumira ijedten.
  - Viszont nem erre! - emelte meg a hangját - Amikor megismertem őt nem tagadom, hogy nem tetszett meg! Tudni akartam, hogy milyen érzés őt megölelni. Milyen érzés megpuszilni, megcsókolni. Viszont arra egy percig se gondoltam, hogy milyen lenne őt ágyba vinni! Hiszen szeretni akartam, nem csak szexre használni! Viszont, ahogy észrevettem, hogy miképp állnak Oikawaval egymáshoz, és közelebb is kerültünk egymáshoz, rájöttem, hogy megakarom őt védeni, és szeretem. De nem szerelemből. Hiszen olyan nekem, mintha a húgom lenne! Akit megakarok védeni, ameddig lehet. Még a féreg apjától is, aki így mer vele beszélni! - szólt a lehető legkomolyabban a fiú.
  Tudtam. Mindezt tudtam, mivel elmondta nekem, hogy miképp érzett.
  - Menj fel a cuccaidért - suttogta nekem Izumi.
  - Na idefigyelj, te nyomoronc - állt fel apa, így magasabb volt Izuminál. Félni kezdtem, és a fiú kezét szorítani - Velem te ne beszélj így, főleg ne az én házamban! Egy ilyen kis senkiházi aljadék ne merjen ilyen hangnemet tanúsítani felém! Ha pedig nem értesz a szép szóból, a szüleidnek küldelek el postán, de úgy, hogy darabokban leszel, vagy egy két pofonnak, és ütésnek leszel gazdája! Értve vagyok?! - lökte meg némileg a mellkasát, mire kicsit hátrébb lépett - Ez a lány pedig nem megy sehová! - ragadta meg erőszakosan a kezemet, és elrántott Izumitól - Ha megtudom, hogy ma elmegy veled, ebből a házból, mind a kettőtöknek eltöröm a lábát! - kiabált ránk.
  Megijedtem. Teljesen sokk alá kerültem, és megszégyenültem. Ráadásul apa még meg is fenyegette őt.
  - Had...kísérjem ki legalább - szóltam halkan, mire apa elengedte a kezem.
  - Menj, engem meg hagyjatok békén! - ragadta meg a sörét, majd a szobájuk felé igyekezett.
  - Nem fogok elmenni! Ez az ember egy vadállat! És ha bánt? Vagy rosszabb? - nézett rám aggódva - Gyere el hozzánk. Ott semmi bajod nem lehet!
  - Nem...nem lehet...tényleg megteszi, ha elmegyek. Csak felmegyek a szobámba, és magamra zárom. Ha anya hazajött, lejövök. Csak kérlek, menj el, mert bántani fog.
  - Hogy mehetnék így el?! Biztos nem megyek!
  - Légy szíves! - néztem rá könnyes szemekkel - Kérlek...
  - Óránként írsz - nézett rám, majd szorosan megölelt - Vigyázz magadra! - puszilta meg a fejemet.
Végül Izumi elment. Én pedig próbáltam túlélni a valóságot, és nem meghalni még aznap este a fájdalomtól.