Ígérem |Oikawa × Reader - Befejezett|

- 24 -

Ahogy beértem a házba, egyből a szokásos hangok fogadtak. Veszekedés, és nem is kicsi szinten. Már nagyon kezd ebből elegem lenni.
  Megálltam a bejára előtt, majd csak hallgattam, amit mondanak egymásnak.
  - Hogy mit csináltál?! - szólt anya idegesen - Iwaizumit?!
  - Hát most na! Tudja, hogy hol a helye, és nekem ne beszéljen vissza, egy olyan kölyök, mint ő!
  - Mit képzelsz?! Ő még csak gyerek! Mi lett volna, hogyha szól a rendőröknek?
  - Hát akkor szól nekik. Nyilán nem egy hülye gyereknek hisznek!
  - Persze! Majd egy iszákosnak, nem?! - szólt anya még idegesebben.
  - Na most volt elég! - csapott apa az asztalra.
Nem bírtam tovább. Muszáj volt közbeavatkoznom.
  - Megfenyegetted Izumit! - néztem apámra idegesen. Most azt se érdekelt, hogyha engem bánt. Izumiról ne szóljon egy rossz szót se.
  - Neked meg ki osztott szót, idióta lány? - horkant fel, miközben rám meredt. Ismét bűzlött az alkoholtól.
 Nem hiszem el. Nincs olyan nap, hogy ne inna. Ez már kezd átalakulni egy rémálomba. Nagyon rosszul érzem magam, ami miatt egy ilyen apával áldott meg a sors. És nem elég, hogy iszik. Anyát is megcsalta, nem is egyszer. Viszont azt nem tudom, hogy emelt-e már rá kezet. De ha igen, akkor nem tudom mit csinálok. Tenni akarok valamit, viszont bizonytalan vagyok, és nagyon is félek tőle. Hiszen ő erősebb. Sokkal, de sokkal. Így azt tesz velem, vagy anyával amit akar. Félelmet nem ismerve szokott velünk kiabálni, azt se érdekelve, hogy a szomszédok mit mondanak. Mert hallják, biztos vagyok benne. Viszont ők tudják, hogyha valaki így kiabál a családjával, akkor mással is így fog. És félnek tőle, valamint nem akarnak ebbe belekeveredni.
  - Kicsim, hagyd - fogta meg anya a kezemet.
  - Nem! Nem fogom hagyni, hogy így beszéljen a legjobb barátomról! - néztem dühösen apám szemeibe.
  - Ez jó. Legjobb barát - röhögött fel a férfi - Aztán hányszor feküdtetek össze? Bár a másik gyereknél nem jött össze, gondolom azért lógsz ezzel most!
  - Oikawaval összevesztünk, azért vagyok vele kevesebbet - válaszoltam neki tisztelettel - És Izumi segít át engem ezen a korszakon.
  - Milyen korszakon? - nézett rám gúnyosan - Megint megjátssza azt a depressziós, nyávogós énjét? - mutatott rám, miközben anyára nézett - Jobb lenne, ha kiverném belőled ezt, és végre itthon tennéd helyette hasznossá magad. Amikor anyád nincs itthon, főzhetnél, ki is takaríthatnád a házat.
  - Te is megtudod csinálni...Utánad nem fogok takarítani és főzni se! - próbáltam magam erősnek mutatni, de remegtem. Nagyon is.
  - Hogy mit mondtál, te hálatlan kurva? - ingott meg apa, miközben megtámaszkodott a pultban.
  - Állj már le! - szólt anya, és kicsit hátrébb húzott engem - Hagyd őt békén, kérlek szépen!
  - Ez a szánalmas tekintet - röhögött apa, majd elindult mellettünk - Nem is érdekeltek engem. Feleslegesen pazarlom rátok az időmet.
  A következő dolog, amit hallottunk, azaz ajtó nagy csapódása volt. Szóval elment. Megint.
  - Jól vagy? - néztem anyára aggódva, mire ő hirtelen ölelt meg, és minden erejével szorított.
  - Sajnálom, hogy mindig ez van. Ha lesz elég erőm, ígérem, hogy lépek, és megszabadulunk tőle. Csak kérlek, adj nekem ehhez időt, és erőt - adott puszit az arcomra - Sajnálom édesem, tényleg. Sajnálom, hogy így kellett felnőnöd. Megtudsz nekem bocsájtani?
Anya arcát kémleltem. Az a tekintet, amit felém küldött, teljesen megtört. Rossz volt így látni, és nem is akartam, hogy többet így nézzen, mert fájdalmas volt a tekintete. Nagyon is. Láttam rajta, hogy tényleg bántja ez, hogy apa tökreteszi az életünket.
  De nem tudtam őt hibáztatni. Hiszen tényleg nagy erő kell ahhoz, hogy véget vessen ennek. Mégpedig azért, mert ki tudja, hogy apa mit csinál majd vele, vagy velem, ha anya beadja a válópert. 
  - Nekem mennem kell, mivel az egyik kolléganőmmel vacsorázom ma. Ugye nem baj édesem, hogyha itthon maradsz? Vagy hívjam át Iwaizumit? - simogatta meg az arcomat.
  - Nem kell, sietnie kellett haza, mivel az anyukájának kell segítenie. Megleszek hidd el. Oh, és anya...
  - Igen, édesem?
  - Holnap itthon maradhatnék? Eléggé rossz napokon vagyok túl, és jó lenne a pihenés. Kérlek.
  - Megértem - simogatta a hajamat ezúttal - Írok majd neked egy igazolást, és a szobádba teszem, már reggel. Így jó lesz?
  - Nagyon is jó. És köszönöm - öleltem meg őt szorosan, melyet viszonzott.
Anya egy erős nő, és nagyon tisztelem, hogy képes még állva maradni, ennyi sérelem után.
  Ahogy anya elment, én úgy temetkeztem magamba, a szobámban.
Annyi minden átfutott az agyamon, hogy akaratom ellenére is kifolytak a könnyeim. Annyira sok volt ez mostanában. Oikawa, az apám, a tesi tanár, hogy kezdek rontani az iskolában. Én csak azt akartam, hogy minden problémám megszűnjön. Bármit megtennék érte. Bármit. Bármit azért, hogy minden a régi lehessen az életemben.

Másnap a nap sugarai ébresztettek, melyek a szemembe sütöttek. Nagyot nyújtóztam, ezt követően pedig a szememet is kinyitottam. Régen éreztem magam ennyire kipihentnek, mint akkor, abban a pillanatban.
  - Végre. Már csak egy valami hiányzik - motyogtam magam elé.
Igazából kettő volt. Az egyik a reggeli, a másik pedig Izumi. Hiányzott, hiába láttam őt tegnap.
  Amint teljesen felébredtem, a telefonomat levettem a töltőről, majd ezt követően. Felnyitottam a képernyőzáramat. Pár üzenet Instagramról, pár üzenet Facebookról, és pár üzenet Messengerről. Az osztálycsoportból volt a legtöbb, valamint Izumitól is kaptam.
  Mióta összevesztünk Oikawaval, nem beszélünk a közös, baráti csoportunkban. Kimúlt a varázsa, és rossz érzéssel tölt el, hogy azok a pillantok nem jönnek már vissza.
Az osztálycsoportban mindenféle butaságról beszéltek, valamint elkérték a leckét. Igazából ennyi. Ezt követően Izumi üzenetét nyitottam meg, hiszen az jobban érdekelt ennél.

Morcoska🤬❤❤: jo reggelt logoska
Morcoska🤬❤❤: szoltak nekunk reggel hogy a meccseket nem holnap atrtajk meg
Morcoska🤬❤❤: *tartjak
Morcoska🤬❤❤: mivel Mizoguchi nem igazan van jol mert beteg ezert attettek keddre
Morcoska🤬❤❤: a lecket majd atveszem suki utan vagy majd ahogy akarod
Morcoska🤬❤❤: *suli
Morcoska🤬❤❤: nezd el nem tudok irni ez az idiota zaklat es mar elegem van

Nem tudtam nem mosolyogni azon, amiket Izumi írt nekem. Hiányzott, nagyon is.
  Visszaírtam neki, hogy még nem tudom, és elmegyek sétálni, és lehet be is nézek a sulihoz, de nem biztos még.
Ahogy elküldtem az üzenetet, összekészültem. Megfésülködtem, felkötöttem a hajamat. Egy farmer rövidnadrágot húztam fel, valamint egy fekete, picit tapadósabb pólót. Vans-emet a lábamra kaptam, majd fújtam magamra dezodort, és parfümöt is. Elmegyek a sulihoz, és megvárom szerintem Izumit, vagy még nem tudom. Majd útközben kitalálom.
  A szél kellemesen ringatta a hajamat, ahogy mentem az utcán, és már láttam is az Aoba Johsai épületét.
Valamiért jó kedvem volt, és ehhez szerintem az járult hozzá, hogy Izumi írt nekem reggel, valamint jó idő is volt. Ahogy közelebb értem a sulihoz, elővettem a telefonomat. Már léptem volna be, amikor hangokat halottam magam mögül, így megfordultam, és teljesen eltereltem a figyelmemet arról, hogy írjak legjobb barátomnak.
  A hangok nem mástól, mint két fiútól jöttek, akik épp a bejárat felé tartottak, de megálltak, ahogy megláttak engem. Mind a ketten az iskolájuk testnevelés cuccában voltak, és akármennyire is volt meleg, a fekete hajúnak ott volt a testén, piros pulcsija.
  Engem néztek, hiszen megismertek, ahogy én is őket. A két fiú elmosolyodott. És, hogy kik voltak ezek a fiúk? Kazuki Daiki, és Bokuto Koutarou.