Ígérem |Oikawa × Reader - Befejezett|

- 3 -

Abban a pillanatban, ha nem tetszett volna nekem, az előttem ülő, barna hajú fiú, instant lekevertem volna neki egy pofont. Egy olyan pofont, melyek után azt se tudná, hogy fiú, vagy lány. De mivel Oikwavaról volt szó, nem tettem meg.
  - Töröld le azt a vigyort az arcodról... - szólaltam meg, hangomban pedig némi düh volt felfedezhető.
  - Miért? - nézett rám kíváncsian, barna szemei mögül.
Amint kimondta a szavait, azt hittem, hogy menten lefogok fordulni az ágyról.
  - Mégis hogy tudsz ilyet kérdezni? - emeltem meg rá egyből a hangomat - Ez tudod mennyire bunkó dolog?
  - Csak feltettem neked egy egyszerű kérdést... - vonta fel aprón a szemöldökét.
Mélyen, legbelül csalódtam benne. Most járok másodszor a házukban, és először a szobájában. És neki, szinte azaz első szava, hogy megkérdezze, szűz vagyok-e még.
  - Ez nem egy egyszerű kérdés volt - ültem hátrébb a puha ágyon, amit ő értetlen tekintettel konstatált végig - Lehet más lányoknál bejött, de én nem vagyok olyan lány.
  - Más lányok? - vonta össze szemöldökét, szinte már sértődött arccal - Más lányoktól nem kérdeznék ilyet! - kezdte el védeni magát, de jelenleg nem tudott érdekelni.
Rosszul esett, nagyon is. Csak erre kellenék neki? Esetleg semmi másra?
  - Akkor tőlem miért kérdezted meg? Nem fogok neked válaszolni. Ez most szarul esett. Azt hittem te nem vagy olyan, aki csak arra megy, hogy megfektesse egyből a lányt! - emeltem meg kissé indulatosan is a hangomat, miközben kimondtam azokat a szavakat, melyek a szívemet nyomták.
  - Te mégis miről beszélsz? - vont egyből kérdőre férfias hangján - Veled soha nem tudnám megtenni azt, hogy lefekszünk, és ott hagylak! Különben is, nem is vagyunk együtt! - amint kicsúsztak a szavak a száján, egyből meg is illetődött.
Látszott a tekintetében, hogy elszólta magát, és az előbbi szavakat nagyon nem akarta volna kimondani, főleg nem úgy, hogy én is itt vagyok, az ő társaságában.
  - Nem. Valóban nem vagyunk - néztem rá semmitmondó tekintettel, majd felálltam az ágyról, rá se hederítve.
  - [Név], ne csináld már...Randizgatunk. Nem véletlenül van ez, vagy de? - nézett rám, szinte kétségbeesett, barna szemével.
  - Igen. De az előbb mondtad. Nem vagyunk együtt - mondtam élesebben - Így semmi jogod nem lenne ilyet kérdezni.
  - Most sértődj meg, egyetlen kérdésért - sóhajtott egy nagyot, majd közelebb lépett, és csuklómat kezdte el simogatni.
  - Most mit vársz? - néztem a szemébe egyből.
  - Hogy azt mondd, hogy "semmi baj, nem haragszom."
  - Nem haragszom. Tényleg - szóltam őszintén hozzá - Mindössze picit szarul esett, ez a faggatás.
  - De nem volt szándékos. Mindössze érdekelt csak. Ha én elmondom, akkor te is?
  - Miért akarod ennyire tudni? - forgattam meg a szememet, majd elhúztam a csuklómat, hogy ne tudja fogni.
  - Érdekel, hogy milyen az a lány, akivel randizgatok. Eme csodás lány... - vezette fel ujjait arcomra, majd lassú cirógatásba kezdett. Bevallom, és nem is tagadom azt, hogy jól esett az érintése.
Nem tudtam megszólalni, így egy szó se hagyta el a számat. Csak közelebb léptem hozzá, majd karját kezdtem el cirógatni. Közben mindvégig a szemeibe néztem, hátha rájön arra, mit szeretnék tenni.
  - Mit szeretnél, hercegnő? - kérdezte egy nagyon édes mosoly mellett.
Hogy lehet valakinek ennyire édes, és gyönyörű mosolya?
  - Megölelhetlek? - hangomban zavartság költözött, ami nem akart elmúlni.
Egyetlen egy mosollyal megtudott békíteni, és magam sem értettem, hogy erre miképp is volt ehhez lehetősége.
  - Ezt miért kérdezed ilyen bátortalanul? - nevette el magát kedvesen, majd körül ölelte a testemet, meleg karjaival.
Teljesen belebújtam meleg ölelésébe, mely szinte már biztonságot adott nekem. Nem tudom, meddig álltunk így. Talán percekig, de lehet, ezek csak másodpercek voltak.
  - Viszont... - szólalt meg a kellemes csend után.
  - Hm? - beszéltem egyenest a pólójába.
  - Bármikor megkaphatnálak, hiszen ellenállhatatlan vagyok, nem igaz? - mosolygott rám, teljes erőbedobással.
A szívem ott hagyott ki egy ütemet. Erősen megmarkoltam erős karjait, és úgy toltam el magamtól, mintha az életem múlott volna rajta.
  - [Név]? - szeppent meg eléggé az előttem álló fiú.
  - Undorító vagy, komolyan mondom! - emeltem meg rá a hangomat.
Ahogy elhagyták a szavak a számat, úgy igyekeztem elhagyni csodálatos szobáját. A lépcsőn gyorsan futottam le, és jelenleg az se érdekelt, hogy előre esek, vagy esetleg leesek, jobb esetleg legurulok a lépcsőn, mivel annyira sietek. Csak elakartam menni ebből a házból, melyben Oikawa lakott. Nem akartam jelenleg a társaságában lenni.
Vajon, erre gondoltak az emberek? Amikor olyanokat mondtak, hogy Oikawa Tooru, egy bunkó, arrogáns, valamint beképzelt ember? Ez az apró gondolat futott az bennük, amikor pár éve szavakat elküldték felém? Nem hittem nekik. Képtelen voltam hinni, eme szójárásnak. Bemeséltem, hogy Oikawa nem ilyen, ő teljesen tökéletes, minden téren. De most rákellett jönnöm, hogy minden embernek, még neki is vannak apróbb hibái. Lehet mások nem tudják ezeket felfedezni, de én most kellőképpen megtapasztaltam ezt.
Amint leértem, sietve kaptam fel magamra a cipőmet, majd a táskámat is szinte a hátamra csaptam.
  - [Név]? Hová mész? Kint zuhog az eső - képedt el a lent fekvő Iwaizumi, amint meglátott, mikor a kanapéról feltámaszkodott.
  - Nem érdekel - szóltam érzelemmentesen, holott nem akartam vele bunkó lenni. Egyáltalán nem, azonban az előbbi kihozta belőlem.
  - Összevesztetek? - ült most már fel rendesen, így sötét szemével engem kémlelt.
Egy szót nem tudtam kinyögni, hisz valójában én sem tudtam. Csak szarul esett, és esik is, hogy ekképp viselkedik velem.
  Csak kinyitottam az ajtót, ahol tényleg esett az eső. Nem érdekelve, hogy megfogok ázni, mentem ki a zuhogó esőbe. Egyenest haza siettem, szinte már rohantam. Nem tudtam, hogy utánam fog-e jönni, de jelenleg nem is tudott érdekelni.
  A levegőt kapkodtam, amikor már rendesen tudatosult bennem az a tudat, hogy egy ideje futok. Nem máshol, mint a házunk utcájában lévő sarkon álltam meg, egy fedett részén. Egy régi bolt állt ott, amit már nem használt a tulajdonosa. Kihasználtam a lehetőséget, és gyorsan beálltam a tetőrész alá. A ruhám teljesen átázott, ahogy a táskám is. És valószínűleg a tankönyveim is. Nagyszerű. Otthon az lesz az első, hogy azokat megszárítom. A kezemet összefontam a mellkasam előtt. Vizes tincseim az arcomra tapadtak, s szinte az egész hajzuhatagom vizes volt. Sírhatnékom volt a történtek miatt, és jelenleg még csurom víz is voltam. Ennél már nem lehet jobb ez a nap.
  Percekig álltam a tetőtér alatt, a gondolataimba merülve. Az autók jártak, keltek az úton, míg másokat nem igen lehetett felfedezni ezen az ösvényen. Senki nem jött ki ilyen időben az utcára, ha pedig ez meg is történt, az autóval volt.
  Nagy sóhajtás hagyta el a számat, s szememet lehunytam. Így voltam másodpercekig, majd felnyitottam látokáimat. Futást hallottam, s mivel kíváncsi természet vagyok, a hang irányába fordítottam a fejemet. Nem más, mint a barna hajú fiú jelent meg előttem hirtelen, aki már nem futott. Beért a tetőteres részhez, ahol jómagam is álltam. Szemébe lógtak a barna, piciny tincsek, a többi pedig a homlokára tapadt. Ajkait nagy lihegések hagyták el, a fáradság miatt. Közelebb vonta magát hozzám, azonban én hátráltam. Miatta jöttem el. Mit keres itt?
  - Légy szíves! Hallgass meg! - nézett rám könyörgő pillantással, s hangjában érezhető volt, hogy mennyire sebezhető jelenleg. Furcsa érzés járta át a testemet a hangja végett.
  - Minek jöttél utánam? - néztem a szemébe egyből.
  - Mert nem akarom, hogy egy utolsó tuskóként ismerj. Jó, oké. Beismerem, hogy egyébként az vagyok, de a te szemedben nem az akarok lenni! Hanem a fiú, aki képes megmosolyogtatni téged. A lányt, akivel randizik.
Gyorsan tapadtak a szavai a szívemhez. Istenem. Nem tudom mit gondoljak.
  - Sajnálom, [Név]! Tényleg bunkó voltam. Olyanokat mondtam, amivel simán eltaszíthatlak magamtól. De nem akartam. Hidd el, fontos vagy nekem. Ugye elhiszed? - tekintete egyre kétségbeesettebb volt.
Hittem neki. Ez volt az érzés, ami bennem honolt.
  - Elhiszem Oikawa. Elhiszem...
  - Tényleg ne haragudj. Sajnálom, nagyon, de nagyon. Egy békeölelést adhatok? - beszélt lágy hangon, így elérhette a szívemet is, ez a pár apró szó.
  - Igen - bólintottam rá.
Ő közelebb lépett, majd hirtelen úgy szorított magához, mintha nem lenne holnap. Arcát nyakamba fúrta, de nem tett semmit. Semmi olyat, melyet én nem szeretnék.
Viszonoztam kedves ölelését, mely kellemesen megnyugtató volt. Percek teltek el, hogy így öleltük egymást. Amint ezek a percek leteltek, ő elhajolt tőlem. [Szem szín] színű szemembe nézett, majd közelebb hajolt. Egy gyengéd puszit lehelt az ajkaimra, melytől kicsit megilletődtem. Ő elhajolt, majd bevetette mosolyát, melybe egyre jobban beleszerettem. Az ajkaim is automatikusan nyíltak szét, és formázták meg a szavakat, s mondták ki azokat.
  - Nem jössz be kicsit hozzánk?
És amint rájöttem, hogy mit is mondtam, egyre jobban zavarba jöttem, azelőtt a fiú előtt, akibe szerelmes vagyok.