Ígérem |Oikawa × Reader - Befejezett|

- 48 -

Remegve emeltem tekintetem az ajtóra. Apa nem lehet, hiszen az előbb ment el. Anya nem kopogna. Akkor...
  - Izumi? - szóltam magam elé halkan.
Nehezen, de felálltam a padlóról. A szívem hevesen vert, a testem remegett, az elmém nem volt tiszta, a lelkem pedig törött volt.
  Lassú léptekkel mentem el az ajtóig, és amikor odaértem, könnyező szemmel nyitottam ki, bízva abban a tényleg, hogy legjobb barátom áll az ajtóban. De nem. Nem ő volt.
  - Wakatoshi? - ejtettem ki nehezen az előttem álló fiú nevét.
Ő elkerekedett szemmel nézett rajtam végig, és szinte megborzongott a látványtól.
  - [N..Név]...?
  - Basszus - hajtottam le a fejemet, hiszen nem akartam, hogy így lásson.
  - Még is mi történt? - állt még mindig blokkolva az ajtóban.
  - Minden rendben van - szóltam halkan továbbra is.
  - Apád idegbeteg módjára majdnem fellökött, elküldött egy melegebb éghajlatra, te pedig itt zokogsz. Szerintem is minden rendben van - közölte higgadtan.
Szó nélkül hagytam a szavait. Mégis mit kellett volna mondanom erre? Szörnyen kínos nekem ez a szituáció. 
  - Bejöhetek?
Szó nélkül álltam odébb az ajtóból, és engedtem be őt a házba. Az ajtót becsuktam, és remegve fordultam meg, ahol szembe találtam magam az unokatestvéremmel.
  - Miért jöttél? - vettem mély levegőt, miközben megtöröltem a szememet.
  - Anyukáddal beszélni, a válás miatt.
  - Anyu nincs itthon...
  - Azt látom.
Nem tudtam mit mondani a fiúnak jelenleg. Nem láttam őt szilveszter óta, és azóta nem is beszéltem vele. Mit mondhatnék neki ezek után?
  - Mi történt? - nézett le rám komorabban.
Láttam a szemében, hogy tényleg érdekli az, hogy mi is történt velem az előbb, illetve apával. 
Könnyezve néztem felfelé a plafonra, hogy ne sírjam el magam. Közben az ajkamba haraptam, és szép lassan elmondtam Wakatoshinak, hogy mi történt negyed órája. Ahogy elmeséltem neki, többet akart tudni. A nappaliban foglaltunk helyet, és ekkor elmeséltem neki, hogy mégis mi ez az egész. Hogy mi folyik ebben a házban, és az életünkben. Az anyukájától gondolom halott pár dolgot, így nem igazán volt neki világos, hogy mégis miért akarnak elválni a szüleim. Azonban most mindenre fény derül számára. A sok megaláztatás, gyötrelem, borzalmas élmény felszínre kerül, és megtudja az unokatestvérem.
  Ahogy végeztem a történettel, Wakatoshi elképedve nézett rám.
  - Eddig komolyan nem is akartatok lépést tenni? - képedt el.
  - De akartunk, ahogy mondtam is. De egy ilyen embertől te nem félnél? Most őszintén?
  - De - sóhajtott végül - És nem is akarjátok feljelenteni?
  - Mi csak annyit akarunk, hogy végre eltűnjön az életünkből. Semmi mást. Csak ennyit... - suttogtam magam elé meggyötörten.
  - Ha bármi segítség kell, csak szólj. Jó? - nézett bele a szemembe őszintén.
Jól esett tőle ez a kedvesség, főleg, hogy eddig nem voltunk annyira jóban, mégis itt volt velem, meghallgatott, és próbál segíteni. 
  Vannak emberek, akik hiába a családunk részei, sokszor idegennek tűnnek. Nem beszélsz velük mindennap, elkerülőd őket, és van, hogy összeveszel velük. Valahol ez megszokott, valahol pedig megrémíti az embereket ez a fajta életmód. Pont, mint az apám. Vannak olyan emberek viszont, akik a családunk tagjai, és számíthatunk rájuk. Ilyen ember lehet kevés van valaki életében, lehet több. Számomra a legelső helyen az édesanyám áll, aki kiállt mindenféle nehézséget, és még most is képes erős maradni. Aki mindig itt volt nekem, legyen bármi. Mindig megvédett ha tudott, rengeteg szeretetet adott nekem. És nem utolsó sorban, vannak azok az emberek, akikkel semmiféle rokoni kapcsolat nem áll fent, mégis a napod részei. Boldoggá tesznek téged, és ha kell akkor tűzbe teszik érted a kezüket. Én találtam magam mellé kettő ilyen embert. Iwaizumit és Oikawat. Hiába vagyunk Oikawaval haragban, én hiszek benne a szívem mélyén, hogy egy nap minden helyrejön majd, és nem leszünk haragban. 
  Számos ember részese az életünknek, mégis van, hogy leváltják egymást, és következik az újabb érzés, és kapcsolat. Ám ennek ellenére egy valamit biztosan eltudok mondani. Egy olyan ember, akivel számtalan nehézséget éltél át, nem fog eltűnni. Nem fog elhalványulni a köteléketek apró fénye, nem fog elvékonyodni az a fonál, mely összefogja a kettőtök sorsát, és életét.
  - Megjöttem! - hallottam meg egy ismerős hangot az ajtóból, és nem sokkal ezután édesanyámat véltem felfedezni a nappali ajtajában - Oh...Mi? Wakatoshi te itt? Nálunk? - illetődött meg anya.
  - Anya küldött hozzád, de nem voltál itthon.
  - Értem - jött közelebb, majd adott egy puszit az arcomra - Édesem - mérte jobban végig az arcomat - Te sírtál?
  - Mondd el neki - biccentett Wakatoshi.
És itt jött egy negyed óra, még elmondtam anyának, hogy mi is történt.
  - Úristen! - kapott anya a szájához - Ugye jól vagy? Nem esett bajod?
  - A fejem és a vállam fáj kicsit, de megvagyok. Csak megijedtem tőle, hogy őszinte legyek.
  - Édesem - ölelt magához anya - Minél előbb elintézzük ezt az egészet, és akkor többé nem bánthat. Mondd - simogatta meg az arcomat - Mi lenne ha addig Oikawanál lennél?
  - Nem beszélünk... - néztem oldalra.
  - Nem beszéltétek meg? - szólt anya csalódottan.
  - Nem... - vallottam be.
  - Édesem, meg kell vele beszélned. Ez kettőtök dolga. Iwaizumi nem beszélheti meg helyetted vele.
  - Álljunk meg egy pillanatra - szólt közbe az unokatestvérem - Oikawa Tooruról beszéltek, igaz?
  - Igen - válaszoltam.
  - Te jóban vagy velük? - képedt el a zöld hajú fiú.
  - Iwaizumi a legjobb barátom, Oikawa pedig a barátom. Csak jelenleg össze vagyunk veszve. Nekik nem tettem említést arról, hogy az unokatestvérem vagy, és neked sem szóltam róluk. Ezzel nem titkolózni akartam, csak tudom, hogy miképp tekintetek egymásra, és nem akartam civakodást.
  - Ezt teljesen megértem - fonta össze a karját Wakatoshi - És még mindig olyan idegesítő, mint általánosban? 
  - Kinek mi - mosolyodtam el hirtelen picikét.
  - És jól bánik veled?
  - Jól - szóltam őszintén, hisz a veszekedés ellenére jól bánt velem.
  - Akkor jó - hunyta le a szemét a fiú.
  - Csinálok valamit enni. Mit szeretnél szívem? - nézett rám anya - Wakatoshi maradsz?
  - Megyek, mert csak beugrottam - állt anya elé, majd adott neki két puszit - Majd mondom anyának, hogy mi a helyzet - szólt, majd felém fordult - Renden lesz minden. Oké?
  - Oké - sóhajtottam egy aprót.
Egy darabig csak álltunk csendben, majd ezt követően Wakatoshi megsimogatta az arcomat kedvesen.
  - Kikísérlek - néztem fel rá, miközben ő megindult az ajtó felé.
Ahogy elértük a már említett helyet, én kinyitottam az ajtót, és szembe találtam magam Izumival.
  - [Né...]...Mi? - hökkent meg a barátom, majd végig mérte a mellettem álló fiút.
  - Iwaizumi Hajime - szűrte ki a fogai között Wakatoshi.
  - Ushijima Wakatoshi - szólt komorabban Izumi - [Név] - fordult felém mérgesen a legjobb barátom - Ő mégis mit keres itt nálad?
  - Basszus már...Pont ez nem kellett nekem most... - motyogtam magam elé halkan.
  - Asszem én most megyek inkább. Beszéljétek meg - nézett le rám az unokatestvérem, majd magunkra hagyott minket. 
  - Mi volt ez? - nézett rám dühösen a barátom, mire egyre szarabbul éreztem magam.
  - Nem az, aminek látszik.
  - Oh, nem! Csak itt volt Ushiwaka a házadban, aki mellesleg a legnagyobb ellenségünk! Sőt, az egész csapatnak! De leginkább nekem és Oikawanak! Mégis mi a franc ez? Idejövök hozzád, erre itt van ő! Hát ez röhejes - röhögte el magát.
  - Mi lenne ha meghallgatnál? Mi lenne ha nem ítélnél el engem? Mi lenne ha szépen beszélnél, és kérdeznél, mielőtt vádaskodsz?! - emeltem meg rá a hangomat.
  - Jó, hallgatlak - fonta össze a karját.
  - Ő az unokatestvérem. Azért nem mondtam el nektek, mert tudtam jól, hogy mekkora trauma volt nektek, hogy veszítettetek ellene általánosban. Nem akartam, hogy emiatt, ne barátkozzatok velem.
  - [Név], mi a franc bajod van? Nem ő szerint fogunk téged megítélni!
  - Hagyjál már békén - nyeltem le könnyeimet - Ha te is csak bántani tudsz, akkor menj el, Iwaizumi - hunytam le a szememet - Rohadtul elegem van ebből a napból, és még nincs vége. Oikawa nem beszél velem, bunkózik, az apám kis híján megver, elhord minden senkiházinak, és aztán még jössz te is. Rúgj belém, köszönöm szépen - folytak le a könnyeim, ma már sokadszorra.
Nem akartam sírni. Erős szerettem volna maradni, de képtelen voltam. Borzalmas napom volt, muszáj volt kiengednem a feszültséget. 
  - Hogy mit csinált az apád? - tágult ki a kreol bőrű fiú szeme.
  - Menj el - vettem szaggatottan a levegőt.
  - Bántott? - lépett közelebb Izumi.
  - Hagyj, Izumi - rezzentem össze.
  - Mit csinált? - kérdezte egyre dühösen, de nem rám volt mérges.
  - Megpofozott, megrángatott, és a falnak lökött - remegett meg a vállam.
  - Azt a rohadt... - szólt idegesen - Miért nem hívtál?
  - Majdnem pánikrohamot kaptam! Szerinted azaz első dolgom, hogy felhívlak? - emeltem meg a hangom.
  - Jó, jó, oké, nyugi - vette két keze közé az arcomat - Hé, nézz ide, jó? - simogatta meg az arcomat az ujjával, mire felnyitottam könnyektől úszó szememet - Nincs baj, itt vagyok veled. Most bemegyünk szépen, beszélek anyukáddal, összeszeded a cuccodat, és eljössz hozzám.
  - Bántani fogja anyát - szorítottam össze az ajkamat.
  - Nem fogja. Nem bántja anyukádat. Viszont szeretném, ha addig nálunk lennél, míg el nem válnak. Ott biztonságban vagy.
Ahogy kimondta, hogy ott biztonságban lennék, csak Oikawara gondoltam. A meleg, kedves ölelésére, és a biztonságot adó közelségére.
  - Annyira hiányzik - bőgtem el magam keservesen - Beszélni akarok vele. Nem akarom, hogy haragudjon...
  - Shh... - ölelt magához Izumi, és a fejemet kezdte el simogatni - Nincs baj, minden rendben lesz. Kérlek ne sírj, mert félek, hogy pánikrohamot kapsz - adott apró puszikat a fejemre.
  - Hiányzik - kapaszkodtam görcsösen a fiúba.
Izumi ekkor apró léptekkel juttatott be engem a házba, és becsukta utánunk az ajtót.
  - Menj fel, pakolj össze, én addig beszélek anyukáddal - távolodott el, majd a szemembe nézett - Minden rendben lesz, jó? Tudom, hogy hamarosan eljön azaz idő, amikor mind a hárman feltétel nélkül tudunk mosolyogni, és minden fájdalmunkat hátrahagyva, léphetünk tovább, egy szebb élet felé.
  - Biztos?
  - Biztos - mosolygott rám kedvesen - Na, szaladj fel pakolni. 
Aprót bólintottam, majd felsiettem a szobámba. A fontosabb dolgokat összeszedtem, az iskolai cuccaimmal együtt. Ahogy megvoltam, olyan negyed óra múlva lent álltam egy kisebb utazótáskával, majd anyára, és Izumira néztem.
  - Elintézek mindent, addig te ne fél, és izgulj. Csak pihenj, majd mindennap felhívlak, és pihenj Izumiéknál. Oikawaval pedig beszélj majd.
  - Szeretlek anyu - öleltem meg őt szorosan, és egy puszit adtam az arcára.
  - Én is kicsim - ölelt vissza szorosan - Köszönöm Iwaizumi. Tényleg - simogatta anya meg a fiú haját, majd a homlokára adott egy puszit.
  - Vigyázok rá. Mindennél jobban - vette egyik kezébe Izumi a kis utazótáskát, a másik kezével pedig megszorította az enyémet - Megyünk akkor - fordult az ajtó felé.
  - Rendben, vigyázzatok magatokra, és ha bármi kell, akkor gyere majd haza.
  - Rendben, anyu. Szia - intettem neki kedvesen.
Izuival végül kiléptünk a házamból. Ám ekkor megtorpantam.
  - Állj - álltam meg hirtelen - Haru is itt van.
  - Basszus, a kiskutya - blokkolt le Izumi - Nálam nem tudjuk hova tenni. Ne haragudj, de a szobámba nem igen akarom beengedni.
  - Nem akarom itt hagyni egyedül. Akkor inkább itthon maradok - engedtem el Izumi kezét. 
  - Vigyük el Oikawahoz - vakarta meg a tarkóját.
  - És mit mondasz neki? Nem beszél velem...
  - Tessék akkor - keresgélt a zsebében, majd kiszedett belőle egy kulcsot, majd a kezembe adta - Menj be, én elviszem Harut Oikawahoz. 
  - És ha nem akarja, hogy ott legyen?
  - Akkor a gyerek költözik ki a kertbe - szólt hirtelen, majd visszament a házba.
Csak aprót mosolyogtam, majd magamhoz véve a cuccomat, elindultam legjobb barátom házába.
  Nem volt otthon náluk senki, így kicsit kellemetlenül éreztem magam, amikor bementem. Egyből Izumi szobájába mentem, ahol a fiú ruhái némileg szanaszét voltak a szobában. A saját cuccomat lepakoltam az ágy mellé, majd ezt követően elpakoltam a legjobb barátom ruháit, hogy ne legyenek szanaszét. Tudtam, hogy nem haragudna érte, éppen ezért cselekedtem így. Ahogy ezzel megvoltam, ledőltem az ágyára, majd a telefonomat kezdtem el nyomkodni. A galériámra tévedt az ujjam, ott pedig az Oikawaval való közös képeinket néztem. Hiányzott. Szörnyen hiányzott. Fáradtan, és fájó lélekkel tettem le a telefont a kezemből, és fúrtam bele a fejemet a párnába.
  - Miért olyan nehéz ez? - suttogtam magam elé halkan.
Percekig, sőt lehet, hogy több, mint 20 percig feküdtem az ágyon, és merültem el a gondolataimban, amikor lépteket hallottam felfelé a lépcsőn. Mivel háton voltam, hasra feküdtem, és úgy néztem az ajtóra, várva Izumira. Lassan az ajtó is kinyílt, ám ott nem Izumi állt. Nagyon nem.
  Tekintetemmel a barna hajú fiúra néztem, és egyből fel is ültem. A szívem hevesen kezdett el dobogni, és a gyomromba görcs kezdett el költözni. Oikawa arca dühös volt. Tényleg dühös volt, és dühösen is nézett rám. Barna tincsei a homlokára omlottak, miközben belépett, és becsukta maga után az ajtót. Tekintete még mindig dühös volt, és látszott rajta, hogy feszült. Kellemetlenül éreztem magam, és kettő kérdés zajlott le bennem akkor ott. Hol van Izumi? És miért van itt Oikawa?