Ígérem |Oikawa × Reader - Befejezett|

- 10 -

Heyho!🤗
Igen, elég hamar jött a rész. Unatkoztam a kollégiumban, és hát elkezdtem írni az új részt.😂
Tegnap volt a szóbelim, szerintem egész jól el is mondtam a tételt, ma pedig kikapjuk az eredményeket. Remélem jó is lesz, ez az eredmény.👀

___

  - Srácok - hallottam meg Izumi hangját, magunk mellől - Most akkor, mi is van köztetek?
Meglepve néztem Oikawara, és pislogtam párat. A fiú ugyanígy cselekedett, és itt már az én fejemben is elindult egy gondolat. Mégis mi van köztünk jelenleg?
Oikawa eléggé gondolkodóba esett, és hirtelen nézett legjobb barátja felé. Pillanatokig egyikünk se szólt, sőt, még Izumi se. Mind a ketten azon gondolkodtunk, hogy mi is lehet a helyes válasz, arra a kérdésre, amit a mellettünk álló fiú kérdezett. Végül a nagy csend után, végre megszólalt az előttem álló fiú.
  - Őszintén? - pillantott Oikawa Izumi felé, miközben nekem háttal fordult.
Nem tudtam, hogy mégis miért teszi ezt. Azonban hamar választ kaptam a kérdésemre, amikor a fiú hirtelen ült bele az ölembe, miközben én még mindig a csúszdában ültem. Meglepett ez a tette, de nem zavart ez a dolog. Szerettem, amikor így viselkedett, hiszen valami furcsa módon nekem aranyos volt ez a viselkedése.
  Ilyenkor mindig egy kisgyerekre hasonlított, aki nagyon sok törődést akart magának, azoktól az emberektől, akik fontosak voltak nekik.
  - Oikawa? - kérdeztem rá a fiúra, miközben ő teljesen elhelyezkedett az ölemben.
Azt kell, hogy mondjam, nem volt nehéz. Sőt, könnyűnek is mondanám.
  - Ha nehéz vagyok, akkor leszállok - nézett rám hátra, miközben a kezemért nyúlt, és amint megfogta azt, maga elé helyezte, és pedig kaptam az alkalmon, és szorosan magamhoz öleltem őt - Ez jó érzés - szólt kedvesen, és szavai kellemesen hatottak a szívemre.
  - Szóval? - sóhajtott Izumi, miközben már a csúszda mellett állt, és várta a megfelelő választ.
Mindegy volt neki, hogy akkor kiről kapja meg azt a választ, a lényeg az volt, hogy valaki adja már meg neki.
  - Tetszik nekem, [Név] - szólt végül Oikawa - Nagyon is tetszik. Ahogy nevet, ahogy viselkedik. Igazából nem tudok olyat mondani, ami ne tetszene benne. Ez furcsa lesz, de még az is tetszik, amikor hozzám jön, ha baj van. Mert ez mutatja, hogy megbízik bennem, és elmondd nekem olyan dolgokat, amiket másoknak nem. Viszont nem szeretem, amikor szomorú. Olyankor mindig azon vagyok, hogy megmosolyogtassam. Szeretném őt mindig boldognak látni. Ezért is szeretnék mindent megtenni, ami tőlem telik. De nem akarok semmit elsietni. Nem tudom, hogy ő miképp áll hozzá, ehhez az egészhez, de én szeretnék majd tőle valamit. Lehet nem most, mert nem jött még el az idő, de szeretnék. Hisz egy ilyen lányt ki ne akarna maga mellé? - mosolygott teljes szívvel, miközben megszorította a kezemet.
A levegő különös érzést keltett, mind a hármunkban. Olyan különös érzést. Nem a rosszat, sőt. Csakis jót. Hisz ezek után, a mondatok, valamint szavak után, kinek ne lenne jó kedve? Személy szerint, én teljesen elérzékenyültem. Sose hittem volna, hogy lesz egy olyan ember az életemben, mint Oikawa. Egy fiú, aki tényleg elfogad olyannak, amilyen vagyok. Nem akar megváltoztatni, és tényleg szeretne tőlem valamit.
  - Szóval igazából ezért van az, hogy még csak randizni szeretnék vele. Megszeretném őt jobban ismerni. Minden hibájával együtt. Hisz azokkal együtt, is imádom őt - nézett rám hátra, majd egy kedves mosolyt intett felém.
  - Valahogy sejtettem, hogy ezeket fogod mondani - nevette el magát Izumi, miközben barna tincseibe belekapott a szél - Na és te? - guggolt le a csúszda mellé, és úgy tette fel nekem a kérdést.
Izumj arcán kedves mosoly volt, amivel jelezte, hogy őszinte lehetek vele. Végül belekezdtem.
- Igazából, ugyanaz a helyzet velem is, mint Oikawaval. Tetszik nekem. Nagyon is. Viszont semmit se akarok elsietni - szóltam egy apró mosoly mellett, de közben teljesen zavarban voltam, Oikawa szavai miatt.
  - Ahogy látom, nem a szavak embere jelenleg - nevetett ki kedvesen Oikawa - De nekem ez elég - szólt megnyugtató hangon.
Teljesen zavarba jöttem a szavaitól. 
  - Csak nem vörösek vagyunk? - nevetett ki Izumi, miközben engem fürkészett - Figyelj, [Név] - szólt kedves hangon - Vigyázz erre az idiótára. Jó?
  - Mindenképpen - sóhajtottam mosolyogva.
Ahogy elhagyták a szavak a számat, Oikawa telefonja megcsörrent. A fiú egyből a zsebébe nyúlt, majd kiemelte az eszközt.
  - Apa az - szólt meglepve, majd felvette a készüléket - Igen?
Csak hallgattuk, ahogy a fiú beszélget az apjával. Én közben párszor Izumira néztem, aki vicces arcokat vágott, én pedig nem bírtam megállni a nevetést. De erős voltam, és visszatartottam, nehogy megzavarjam a telefonáló félt.
  - Jó, rendben. Megyek. Jó, jó. Igen. Szia - azzal le is tette a telefont - Srácok, apa megkért, hogy menjek haza. Segítenem kell neki. Majd találkozunk péntek este.
  - Miért, mi lesz pénteken? - néztem kíváncsian a fiúkra.
  - Nem szóltál neki? - pattant ki az ölemből Oikawa, és morcosan nézett le barátjára.
  - Ihh, tudtam, hogy valamit elfelejtettem - nevetett kínosan, miközben felállt - Nem lesznek otthon a szüleim, és csinálok egy bulit. Azt hittem szóltam már neked, de ezeket szerint nem sikerült még. Szóval gyere el, jó? Ott leszek én is, és ő is - biccentett Oikawa felé.
  - Mindenképp - néztem rájuk izgatottan.
Végül összeszedtük magunkat, és elindultunk felém. A fiúk azt mondták, hogy elkísérnek, és ez így is lett.
  A házunk előtt, Oikawa szoros ölelésbe fogott.
  - Holnap találkozunk - suttogta maga elé, hogy csak én halljam.
Ezt követően egy puszit adott a fejemre, majd Izumi felé fordult.
  - Aztán jó legyen a buli - mosolygott Oikawa, majd egy öklözés mellett búcsúztak el egymástól.
A fiú integetve sietett el, hogy hazaérhessen az apukájához.
  - Olyan idióta ez a gyerek - kezdett bele Izumi, miközben barátja távolodó alakját nézte - Mégis... Ő a legjobb barátom - sóhajtott nagyot, miközben a mosoly ott volt az arcán.
  - Szerintem Oikawat nem lehet, nem szeretni - csatlakoztam be a beszélgetésbe, egy mosoly mellett.
  - Igaz is, [Név].
  - Hm? - néztem a fiúra.
  - Beszélni szeretnék veled.