Ígérem |Oikawa × Reader - Befejezett|

- 40 -

  - Meghaloook! - húzta el a szót barna hajú barátom, miközben kilépett az öltöző ajtaján.
  - Semmit se csináltál órán - húzta a száját Izumi.
Jómagam kint álltam a lányok öltözőajtaja előtt, és csak néztem, ahogy a fiúk beszélgetnek. 
  - Ő sem - mutatott rám hirtelen Oikawa.
  - Ő tényleg fel van mentve. Te pedig jössz itt a kis hazugságaiddal, és azt hiszed, hogy mindenki beveszi. Aztán csak a tanárt tudod megtéveszteni - mutatott Izumi barátjára. 
  - Jó színész vagyok! - jelentette ki Oikawa.
  - Vagy a francokat - fintorgott Izumi, majd mellém állt.
  - A fiúk miért nem menstruálnak? - motyogta a barna hajú fiú maga elé.
Hirtelen jött Oikawa kérdése, én pedig hirtelen nevettem el magam. Olyan fura dolgokat tud kérdezni. 
  - Ne kezd megint - tette az arcára Izumi a kezét - Az öltözőben ezzel zaklatott. 
  - Inkább örülj neki - szólaltam meg - Egy órát se bírnátok ki ilyen állapotban.
  - Hé! - horkant fel Izumi - Azért ezt kikérem magamnak!
  - Pedig ez az igazság - néztem rájuk.
  - Milyen igazság? Ezt csak magadnak gene...
  - Iwa-chan ne! - kapta el ijedt tekintet mellett Oikawa a fiú vállát - Ki tudja, hogy mikor robban, és változik át egy ijesztő démonná. Ilyen állapotban nem lehet tudni.
  - Én is szeretlek téged, Oikawa Tooru... - motyogtam az orrom alatt. 
  - Én jobban - mosolygott rám édes mosolyával, majd ezt követően adott egy puszit a homlokomra.
  - Végre péntek - fújta ki a levegőt Izumi.
  - Elmegyek haza, átöltözöm, és akkor majd megyek hozzátok. Az úgy jó neked? - nézett le rám a barátom.
  - Azért vagy most tesi cuccban? - mértem őt végig.
  - Csak lusta voltam visszaöltözni. Olyan macerás - rázta meg mindkét kezét hirtelen.
  - Mindent értek - nézte fel rá - Nekem jó, csak hétre kérlek legyél akkor nálunk. 
  - Mindenképpen - igazította meg a hátán a táskáját, majd ezt követően megfogta a kezemet, s összekulcsolta az övével.
Hárman indultunk ki az iskolából, magunk mögött hagyva a pénteki tanítást.
  - Izumi te mit csinálsz a hétvégén? - néztem fel legjobb barátomra kíváncsian.
  - Összeakarok állítani egy listát, hogy miket nézek majd meg Párizsban, amikor szabadprogram lesz. Csatlakoztok? Ha hárman tervezgetünk programokat, akkor hamarabb végzünk, és mókásabb is - mosolygott a sötétbarna hajú fiú.
  - Én benne vagyok! - mosolyogtam rá kedvesen, és a szívemet melegség töltötte el. 
  - Iwa-chan, ugye tudod, hogy Párizs a szerelem városa? - szólt Oikawa lenézően - Mi lenne, ha minket hagynál, és keresnél magadnak valami csajt?
  - Tudod, rám nem tapadnak úgy a csajok, mintha valami ragacsos undorító légyfogó lennék. Persze ez alól [Név] kivétel - vont vállat Izumi.
  - Ch, csak féltékeny vagy - morogta az orra alatt Oikawa.
  - Oikawa, nem szeretném azt, hogy Izumi ellegyen hanyagolva. Ugyanúgy szeretnék vele is eltölteni az időt, ahogy régen. Oké, most már együtt vagyunk, de ez nem ad okot arra, hogy ő ne lehessen velünk - néztem őszintén a barátomra.
Oikawa lenézett rám, mogyoróbarna szemeivel. Láttam benne, hogy nem tetszik neki az, amit mondtam.
  - Nem hanyagolhatod el a legjobb barátodat, egy kapcsolat miatt. Szerintem ez egy nagyon aljas dolog - közöltem a barna hajúval élesen.
  - [Név]? - illetődött meg.
  - Ezt megkaptad - sóhajtott fel Izumi.
  - Te mióta vagy ilyen bunkó? - nézett mélyen a szemembe Oikawa.
  - Őszinte vagyok, nem bunkó. És van egy saját véleményem erről - szemeztem vele, közben pedig a mellette álló fiúra mutattam, aki a legjobb barátom volt - És én nem fogom elhanyagolni Izumit. Nem fogom hagyni, hogy valaki kiessen ebből a baráti körből. Nem fogom vele azt éreztetni, hogy harmadik kerék. Mert nem az. Ő a legjobb barátunk - mondtam határozottan. 
Oikawa megszeppenve figyelte arcom reakcióit, közben tekintete hol rajtam időzött, hol Izumin. Végül szemeit lehunyta, s csak akkor kinyitotta ki, mikor már az égnek emelte szemeit.
  - Jó, igazad van - vont vállat, majd oldalra nézett - De azért nem kell ilyen keménynek lenned - nézett rám úgy, hogy közben feje oldalra volt fordítva.
Nem volt gúny, se csíny a tekintetében. Színtiszta normalitás volt csak. 
  - Úgy látszik, hogy kitudsz te nyílni, ha akarsz - sóhajtott, majd adott egy puszit a fejemre - De azért nálam bunkóbb soha ne legyél.
  - Ha tanfolyamra járnék, akkor se tudnék - forgattam meg a szememet.
  -[Név], egyre jobban imádlak - nevetett fel Izumi.
  - Olyan gyerekesek vagytok... - szóltam halkabban.
Ők nem tudják ezt még. Képtelenek felfogni, azért viselkednek így. Ők nem tudják, hogy milyen érzés az, amikor elveszítesz egy barátot. Egy olyan embert, aki mindig ott volt neked. Aztán a hiánya lassan felfal téged. Nincs kit keresned. Nincs kivel megosztanod a gondolataidat. Nincs kihez fuss, ha baj van. Nincs senki melletted, aki kitudna húzni a feneketlen gödörből. Mindenki csak elmegy melletted, és nem hallja azt, ahogyan segítségért kiáltasz.
  Tudom jól, hogy ez milyen. Éppen ezét nem akarom azt, hogy a kettő fiú közül akár egyikük is átélje ezt az élő poklot. 
Ahogy mentünk hazafelé, Oikawa az egyik utcában levált tőlünk, így Izumival ketten folytattuk az utat hazáig.
  - Mondd... - szólaltam meg hirtelen - Durva voltam?
  - Shittykawaval? - gondolkodott el, mire bólintottam - Nem. Azok után, amikor akkoriban csinált, nem. Te csak őszinte voltál. És őszintén szólva jól is esett, hogy ezt mondtad - nevette el magát kedvesen. 
  - Én tényleg így gondolom. Nem akarok még egy barátot elveszíteni.. - halkultam el a végére.
  - Nem fogsz - sóhajtott, miközben egy mosoly bújt meg az ajkai közt - Amíg én itt vagyok, nem fogsz.
  - Köszönöm - néztem fel rá [Szemed színe] szemeimmel, majd megálltam - Akkor holnap délután átmegyünk, jó?
Izumi a házunkra vezette a tekintetét, majd bólintott.
  - Majd írjatok, ha indultok. Oh, és majd meséld el, hogy milyen volt a vacsora. Kíváncsi vagyok a ciki sztorikra, amik ilyenkor feljönnek - mosolygott sunyin. 
Valóban meséltünk aznap este az asztalnál, Izumi. De nem olyan sztorikat, melyek mosolyt csalnak az ember arcára, hanem olyat, amitől az ember még élni se szeretne.
  Az idő hamar elfutott, s nem kellett sokat várni, míg este hét óra nem lett. A csengő hét óra előtt pár perccel szólalt meg, én pedig siettem ajtót nyitni. 
Amint kinyílt az ajtó, szinte a lélegzetem is megállt. Oikawa ott állt előttem. Fekete csőnadrágban, fehér Vans-ben, valamint szürke ingben. Haja nem állt kócosan, hanem tökéletesen volt beállítva. Kellemes illata beszivárgott az orromba, úgy ahogy mindig. Kezében egy üveg bor, egy doboz bonbon, valamint egy szál rózsa volt. Egyszerűen olyan tökéletesen nézett ki, hogy a hasam is görcse rándult, és nem akartam elhinni, hogy ő az én barátom.
  - Szia baba - mosolygott rám ezer wattos mosolyával, melytől majdnem összeestem.
Oikawa közelebb lépett, majd lehajolt hozzám, és egy hosszú csókot lehelt ajkaimra. Amint elhajolt kedves mosoly mellett adta át nekem a vörös rózsát.
  - Ezt miét kapom? - illetődtem meg.
  - Mivel a szüleidnek hoztam valamit, nem akartalak kihagyni téged sem - magyarázta kedvesen. 
Olyan aranyos volt, hogy azt hittem csak egy álomban vagyok, és ez nem a valóság. 
  - Édesem, Oikawa megjö...Oh, szervusz - jelent meg mellettem anya, s kedves mosollyal illette a fiatal fiút. 
  - Szép estét - villantotta meg ismét a mosolyát - Ezt magának hoztam - tartotta anya felé a bonbont.
  - Igazán nem kellett volna - illetődött meg anya, majd elvette tőle az édességet - De köszönöm szépen, szép gesztus volt tőled! - adott anya két puszit Oikawa arcára.
  - Ugyan, semmiség - szólt édesen a barátom.
Oikawa végül bejött, s ekkor szembe találta magát apával, aki az asztalnál ült már.
  - Jó estét - a fiú itt már nem mosolygott, inkább komolyabbra vette a tekintetét.
  - Hali - köszönt neki apa.
  - Hoztam önnek egy kis ajándékot - tette le Oikawa a bort apa elé.
Apa ekkor előrébb hajolt, majd az alkoholt kezdte el kémlelni. Kérlek istenem, csak ne kössön bele.
  - Pont a legszarabbat kellett hozni? - vonta fel a férfi a szemöldökét, majd visszadőlt a székbe - Mindegy, ez is megteszi.
Láttam Oikawan, hogy megakar szólalni, ám mielőtt ezt megtette volna, erősen megszorítottam a karját, ezzel jelezve, hogy ne tegye. A fiú levezette rám a tekintetét, majd egy óvatos mosolyt küldött felé. Meghaltam attól a mosolytól.
  - Kérlek foglalj helyet Oikawa - mutatott anya egy székre.
  - Köszönöm - szólt a fiú, majd helyet foglalt. 
Én a mellette lévő székre ültem, anya pedig velem szembe, a másik oldalra.
  - [Név] elmondta a kedvenceidet, így azt készítettük el neked - szedett anya némi ételt Oikawanak - Ha nem elég, akkor szedj magadnak nyugodtan.
  - Wow, ezt te csináltad? - csillant fel Oikawa szeme, majd rám nézett.
  - Anya segített benne - szóltam zavartan.
  - Nagyon ügyes vagy - nézett rám boldogan, mire éreztem, hogy a szívem gyorsabban kezd el verni.
  - Anya nélkül soha nem lett volna kész - magyaráztam ki magam.
  - Mégis azért csináltad, mert én sze...
  - Elég már ebből - szakította félbe Oikawat apa, durva hanggal - Enni jöttél, akkor evésre használd a szádat, ne felesleges dumával.
  - Csak beszélgettem a barátnőmmel. Tán baj? - kérdezte élesen Oikawa, s már itt tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége.
  - Hah? - nézett apa rá hirtelen.
Basszus ne. Csak ezt ne. Miért nem vettem eddig észre? Miért csak most tűnik fel, hogy apa részeg? Megint. És pont most.
  - Magának muszáj mindig ekkora bunkónak lennie? - vonta őt Oikawa kérdőre.
  - Hé, nem kell... - néztem Oikawara, aki ügyet se vetett rám.
  - Belehalna, hogyha némi tiszteletet mutatna féléjük? - célzott a barátom rám, és anyára.
  - Eléggé eleredt a nyelved. Bár a mai lányok manapság ilyen kis semmirekellőkre buknak - nevette el magát apa - Ilyen szempontból ugyanolyan vagy, mint az a lotyó anyád.
Itt állt meg a szívem egy másodpercre. Nem akartam hinni a fülemnek. Mit mondott apa Oikawa anyukájára? Jól hallottam?
  - Az anyámat ne merje a szájára venni! - Oikawa elkezdett remegni, s ajkait összeszorította.
  - Te...ismered az anyukáját? - kérdeztem halkan.
  - A fél város ismerni. Mármint a férfiak - szólt apa közömbösen - Akkor egy kurvát, mint ő, már régen hordott a hátán a világ. 
  - Hagyja abba. Ne beszéljen így az anyámról! - Oikawa hangja egyre dühösebb volt.
  - Jó ég, fiacskám! Hát nem kell szégyellned, hogy az anyád egy belevaló nő, aki ráadásul olyan testtel rendelkezik, hogy áh! - legyintett apa röhögve - Ha nem ment volna el a városból, még én is fizettem volna neki egy kört.
  - Utoljára szólók - nem ismertem rá barátom hangjára. Ismeretlen volt. Nem pozitív oldalról - Hagyja abba, hogy az anyámról beszél... - hajtotta Oikawa egyre lejjebb a fejét.
  - Mert mi lesz? Talán [Név] nem tudja? - emelte meg a hangját apa.
  - Yamato, elég lesz! - szólt rá anya kicsit se nyugodtan.
  - Mit kéne tudnom? - csúszott ki a számon, és iszonyatosan megbántam utána, hogy ezt megkérdeztem.
Apa ekkor elröhögte magát, magas fokon. Mintha csak egy nagyon jó viccet mondtunk volna neki.
  - Ennek a kis takonypócnak az anyja egy ideje már abból él, hogy más férfiaknak teszi szét a lábát, egész jó áron. Bár ezen kívül lehet más szolgáltatást is nyújt nekik, de ezt nem tudom. Sajnos nem volt tapasztalom még vele. Viszont az a nő. Olyan testi adottságokkal rendelkezik, mely minden férfi fantáziáját beindítaná. Már számtalanszor fantáziáltam arról, hogy adok neki egy csomó pénzt, és utána azt teszek vele, amit akarok. Áh - legyintett apa - Egy vérbeli kurva az a nő. Nem is csodálom, hogy a férje elvált tőle, és itt hagyta rá a fiát. Jobban is tette, hogy ezt az életet választotta, és hátra hagyta ezt a kis semmirekellőt, az apjával együtt. Hiszen úgyis jobb dolga van ott, hiszen szétbasszák a picsáját - fejezte be apa röhögve.
A szívem gyorsan vert, és levegőt is alig kaptam. Nem akarta hinni a fülemnek, és szédülni is kezdtem. Úgy éreztem, hogy menten rosszul leszek. Apa gusztustalan beszéde a mai napig hányingert keltett bennem, és egyenesen rosszul voltam tőle. Rosszul, apa szavaitól, az igazságtól, valamint apa viselkedése miatt. 
  - Elég volt! - remegett meg Oikawa hangja, miközben az asztalra csapott, és ezzel egy időben fel is állt. Könnyeitől erősen csillogó, mogyoróbarna szemeivel felnézett, majd alig hallható, rekedezett hangon szólalt meg - Köszönöm a meghívást.
Se szó, se beszéd. Oikawa fogta magát, s amilyen gyorsan csak tudott, elhagyta az étkezőt, és a házat is. 
  Remegtem. Alig voltam magamnál, mégis ösztönösen cselekedtem. Felálltam, és próbáltam minél gyorsabban az általam szeretett fiú után sietni. Ahogy kiléptem az ajtón, a nap lemenő fényei megvilágították hófehér bőrömet. A nap rikító fényeitől alig láttam, de amit kellett, pont kitudtam venni.
Lesiettem a lépcsőn, majd a kapu felé szaladtam, s kirohantam rajta. Egészen addig rohantam, míg a szomszéd ház előtt el nem kaptam barna hajú barátom karját. Anélkül is észrevehető volt a remegése, hogy hozzáértem volna. De mivel nagyon is fogtam a karját, szinte én is beleremegtem.
  - Engedj el... - szólt rettentően fájdalmas hangon.
  - Nem.
  - Engedj el, [Név] - hangja akadozott, ahogy próbált erős lenni.
Itt már én sem tudtam erős maradni. Remegni kezdtem, könnyeim pedig marták a szememet.
  - Igaz...amit...apa mondott? - tettem fel nagyon nehezen a kérdést. 
  - Engedj el, [Név] - kezdte el erőtlenül rángatni magát a kezemben, s ennek ellenére szorosabban fogtam őt - Engedj már el! - kiabált rám erősen.
  Ekkor tettem meg, amit kért. Elengedtem őt.
  - Francba már...Francba...Francba...Francba! - kezdett el egyre hangosabban beszélni rekedt hangjával, miközben előtört belőle a fájdalmas zokogás.
Mi ez az egész? Milyen élete van Oikawanak? Miért nem tudtam róla? Mindez a szemem előtt volt, és mégse tudtam, hogy mi történik.
  - A kurva életbe... - Oikawa kapkodni kezdte a levegőt, ahogy egyre jobban tört rá a zokogás az utca közepén.
A lemenő nap megvilágította mindkettőnk árnyékát. Azt a sötét árnyékét, mely ötét volt, akárcsak a mostani helyzet. 
Tennem kell valamit. Sose láttam őt ennyire kikészülve. Tennem kell valamit. Valamit tennem kell...
  - Tooru... - szólítottam meg őt lágy hangon - Nem értem ezt az egész helyzetet. Nem tudom, hogy mi igaz, és mi nem. Hogy mit kéne elhinnem. De segíteni akarok, és az úgy nem fog menni, hogy nem mondod el mi történt. Szeretlek téged, és legyen bármi, nem ítéllek el téged. Csak hagyd, hogy segítsek - hangomban érezhető volt, hogy mindjárt elsírom magam.
Oikawa ekkor oldalasan elfordult, s fejével is csak ennyi mozdulatot vitt véghez. Ekkor megláttam fél arcát, mely a könnyektől teljesen szét volt ázva. Ajkai remegtek, s arcán látszott, hogy mennyire szenved jelen pillanatban. 
  - Fáj...Nagyon fáj... - nyögte ki nehezen.
Gondolkodás nélkül léptem hozzá közelebb, majd öleltem át minden erőmmel őt. Eszem ágában sem volt őt egyedül hagyni. Mellette leszek, legyen bármi.
  Oikawa minden erejével szorított, miközben a fájdalmas hangok egyre inkább távoztak belőle.
Mégis mi a története Oikawanak?