Ígérem |Oikawa × Reader - Befejezett|

- 17 -

Vasárnap.
  A nap, amikor tudatosult bennem, hogy holnap iskola, és újra kell őt látnom. Nem akarom. Félek, hogy elsírnám magam ettől.
  Az a kedves arc. Az a kedves tekintet. Azok a kedves érintések. Mind egy-egy emlékhez köt, és képtelen vagyok megszabadulni tőlük, hiába szeretném.
Fáj amit tett. És nem is kicsit. A kicsinek ehhez semmi köze, hiszen a mellkasomban lévő fájdalom nagyon nagy. Szeretném, ha kisebb lenne, de ez sajnos nem lehetséges. Hiszen nem tudok felejteni.
- Basszus már - tettem le a tollat a kezemből, egyenest az íróasztalomra.
Nem megy. Képtelen vagyok a tanulásra, vagy más egyébre koncentrálni. Folyamatosan az ő hangja megy a fejemben. És folyamosan azok a szavak, amiket a fejemhez vágott. Mi más menne? Mi másra tudnék gondolni, ha nem erre?
- Miért? Miért? - szorítottam össze az ajkam, ahogy a szavak elhagyták a számat.
De tudom. válasz nem fog érkezni a kérdésemre. Csak nagy üresség, semmi más. Ott lappang bennem a fájdalom, és az se tud segíteni, hogy Oikawa eljött hozzám. Eljött hozzám, és megtörve könyörgött, hogy bocsájtsak meg neki. Mintha az olyan könnyű dolog lenne. Mert az nem olyan könnyű, ezt mindenki tudja. Ha olyan ember bánt meg téged, aki számodra fontos, akkor nem tudsz egyhamar megbocsájtani neki, hiába fontos számodra. Hiszen ott van benned a fájdalom, amiatt, mert fontos neked. És mégis bántott. Pedig megígérte, hogy nem fog soha. Aztán te összetörsz a tudattól, hogy mit csináltál eddig rosszul, amiért ezt érdemled az élettől. A válasz semmit. A legtöbb esetben. Vannak dolgok, amik rosszul alakulnak, de utána általában jönne a jó dolgok. Vagyis így szokott lenni az életben. Másnak lehet, hogy így van. Hogy nekem? Nem tudom, hogy őszinte legyek. Mivel ilyen csalódás nem ért még, nem tudom, hogy mit fog hozni a holnap. Lehet, hogy semmit. Lehet, hogy minden rosszabb lesz, mivel Oikawat lehet nem is fogja már érdekelni. Más lány után fog teperni, akit meg is kaphat, és nem kell érte küzdenie. Hiszen miért várna rám, ha mást is megkaphat? Akár egy aprócska csettintéssel is.
  Nehéz az élet. Mindenki számára. Valakik képesek elnyomni, valakik pedig szabadon engedik a bennük lévő fájdalmat, és hagyják, hogy eluralkodjon a testük, és az életük felett.
Honnan tudod, hogy valaki, akit épp bántasz nem szenved már eléggé? Honnan tudod, hogy aki bunkó, és mindenkit lenéz, könnyű életet él? Lehet, hogy nem véletlenül lett belőle bunkó ember. Hiszen a fájdalom sok dologra képes. Képes bántani másokat. Képes valakit erőssé tenni. És képes valakit összetörni, míg végül az utolsó választásnak, a halált választja.
Én nem tudom, hogy milyen csoportba tartozom. Sose akartam belegondolni, és sose akartam tudni. Jobban éreztem, hogy ennek az információnak a hiányában maradok.
Viszont a mostani helyzet más. Teljesen más. Most olyan gondolatok járnak a fejemben, amiknek nem kéne szabad ott lenniük. Olyan gondolatok, amik egyről a kettőre tönkre tehetik a lelkem, vagy az életem.
- Elegem van... - szorítottam ujjaim közé a fehér lapú füzetet, majd felálltam a székemből.
Anya jelenleg a konyhában tartózkodott, apa pedig tévét nézett. Tökéletes alkalom, hogy senki se tudjon zavarni.
  Kijöttem a szobámból, majd halkan, hogy senki se tudhassa meg, hogy hova megyek, a fürdőbe siettem. Amint beértem, az ajtót magamra zártam. A tükör elé állva konstatáltam, hogy rémesen nézek ki. Mit aki vagy 1 hete nem fürdött, nem evett, nem ivott, és nem volt emberek között. Hogy őszinte legyek, úgy is éreztem magam jelenpillanatban. A szemeim vörösek voltak, a jelenlegi sírás miatt is.
Remegő kezekkel nyitottam ki a szekrényajtót, mely a tükör mellett volt elhelyezkedve. Ott kicsit kutakodtam, míg meg nem találtam apa cuccai között azt az éles tárgyat, amelyre jelenleg szükségem volt. Tudom, ez nem megoldás, és hülyeség, de ha valaki tényleg, iszonyatosan mélypontra kerül, ott nincs mese, nincs megállás. Ezt fogja találni a legjobb megoldásnak. Én sose akartam ehhez folyamodni. Még akkor sem, amikor a legjobb barátom elment az iskolából, magamra hagyott, és utána el is hanyagolt, és soha többé nem is beszéltünk onnantól kezdve.
És most itt van. Az a nagy döfés, mely erre késztet. Amikor azt mondom elég volt, és szabad utat engedek a pengének. Túl sok ez nekem. A szüleim veszekedése, Oikawa viselkedése, a félelmem a röplabda iránt, mely egyáltalán nem jó emlékeket juttat eszembe. Valamint, a megfelelés. Hogy jó barát legyek, jó gyerek, jó tanuló. Valamint bennem van az érzés, hogy senkinek nem felelek meg. Senkinek nem vagyok fontos. De főképp, hogy senkinek nincs rám szüksége. Hogy pótolható vagyok. Mert így van. Az vagyok. Mindig is az voltam.
  Időközben, ahogy ezeken gondolkodtam, cselekedtem is. Leültem a kád szélére, majd a kezem belső részét, magam felé tartottam. Remegő kezemmel közelítettem meg hófehér bőrömet, melyben ott volt a penge. A penge, mely ha rosszul használják, véget vethet mindennek.
Végül erőt vettem magamon, hogy megkíséreljem első cselekedetemet. Óvatosan nyomtam a pengét a bőrömnek, miközben könnyeimet nagy iramban nyeltem le. Fájni fog. De utána jobb lesz. Tudom.
  A kezemben lévő eszközt közelebb nyomtam a bőrömnek, így ezzel együtt el is kezdtem eme fázist. A következő pillanatban pedig nem túl erősen, de a bőrömbe nyomtam az éles tárgyat, majd végig húztam a csuklóm alatti részen. Éles fájdalom kezd belehasítani a karomba, s pillanatok alatt meglátom a vérem apró cseppjeit. Valamiért az elmémet eltorzítja a fájdalom, és képtelen vagyok ezt abbahagyni. Jó érzés. Fájdalommal kezdődik, viszont jóérzés. Lejjebb vezetem a pengét, majd újabb vonást végzek magamon. Persze figyelek, hogy komolyabban ne vágjam fel magam. Viszont azt a hatást megteszem, hogy a vérem sikeresen kifolyjon.
Amint úgy vélem, hogy több vágásra nincs szükségem, kiejtem a sebzőeszközt a kezemből, majd könnyeket ejtve néztem magam elé. A kezemen több vágásnyom talált otthonra, és nem voltak a legszebbek. Megtettem. Voltam olyan gyenge, és képes voltam megtenni, eme bűnt. S itt rájöttem valamire. Hiába tettem most meg, többet nem akarom. Ennek nyoma fog maradni, méghozzá elég nagy. Örökre itt lesznek velem, és emlékeztetni fognak arra az időre, hogy volt rossz korszakom. Hogy mit művelt velem Oikawa Tooru. Vannak dolgok, amiket ha elkövetünk, utána azonnal megbánjuk őket. Ez pedig most ilyen volt számomra.
- Mit műveltem? - bőgtem magam elé keservesen.
A zsebemből előhalásztam a telefonomat, amit szándékosan hoztam magammal. Homályos tekintettel nyitottam fel, majd kerestem ki annak az embernek számát, akire mosta legnagyobb szükségem volt.
Tárcsázni kezdtem Iwaizumit, és egy nagyon nagy kő esett e a szívemről, amikor felvette a telefont nekem.
- Mondjad drága, mit tehetek érted? - szólt kedves hangon a telefonba, melytől a lelkemnek szüksége volt arra, hogy jobban kiadhasson magából mindent.
- Csak...csak... - kezdtem el kapkodni a levegőt, hogy végre rendesen tudjak beszélni.
- [Név], - hallottam meg aggódó hangját, a vonal mögül - te sírsz?
- Igen...Nagyon fáj - kezdtem bele egyből - Képtelen vagyok őt elfeledni, vagy elengedni. Kérlek...Csinálj valamit... - szóltam nehezen.
- Mit csináljak [Név]? Este 10 óra van. Nem tudok most odamenni. De beszélek veled, jó?
- Sajnálom. Nagyon sajnálom, hogy ennyi problémát okozok...
- Te? Problémát? Akkor Toorut minek hívjam? Egyáltalán nem okozol problémát, ezt jegyezd meg.
- Csak úgy érzem, hogy sok gondot okozok. Sajnálom...
- Ez nem így van, szóval ne érezd így magad, rendben? Vegyél mély levegőt, és egy valamit ígérj meg nekem.
- Mit? - kezdtem el szipogni erősen.
- Ne bántsd magad. Akármennyire is nehéz, ne. Kérlek. Ha meglátok rajtad, akár egy vágást is, akkor nagyon mérges leszek. Értve vagyok?
Itt teljesen elfogott a pánik. Ha holnap meglátja a karomat, akkor mérges lesz rám. Lehet, hogy el is veszítem őt.
- J...Jó. nem csinálok semmit - hazudtam be neki, hiszen már késő volt - Ugye beszélgetsz velem egy kicsit?
- Persze. De ha nem baj, majd 11 után elmegyek aludni. Holnap suli előtt még lesz egy edzésem, és nem szeretnék elkésni. Tényleg sajnálom. De leszek, amíg tudok. Nem haragszol, ugye? Tudom, hogy most szükséged lenne rám, én meg itt lerázlak téged, az edzés miatt.
- Nem - ráztam meg a fejemet, ám ezt ő nem láthatta -Tudod mit? Köszönöm, hogy felvetted. Jól esett beszélni kicsit. De szerintem egyedül leszek most. Jobb lesz úgy. Utána megpróbálok majd aludni egyet, és lehet, hogy jobb lesz.
- Biztos? Itt leszek még veled - volt kételkedő a hangja.
- Biztos - szóltam a telefonba, miközben lenyeltem a könnyeket - Mondd...Holnap...
- Igen?
- Ő jön iskolába?
- Igen, jön. Azt nem tudom, hogy mekkora életkedvvel, de jön. És ha neked úgy jó, akkor majd leszek veled. Beszéltem Oikawaval is amúgy. A legjobb barátom, és belátom, hogy hülyeséget csinált, meg sajnálom is, valahogy haragszom is rá. Szóval amíg le nem mennek a kedélyek, inkább leszek veled. Te most fontosabb vagy. Fontosabb, hogy felépülj.
- De Izumi...Ő a legjobb barátod. Ha nem leszel mellette, akkor elnyeli a sötétség, és soha nem fog tudni kimászni belőle.
- Miért, téged nem? [Név] kurvára nem könnyű a helyzetem. Döntenem kell, hogy melyikőtökkel töltöm el az időt, és kinek segítek. Nem könnyű. A szívem szakad meg, ahogy látom, hogy mind a ketten egyre szarabbul vagytok. Ma átmentem Tooruhoz. Egész nap szar kedve volt, alig akart velem beszélni. Az apukájának nem mondd semmit, pedig aggódik érte. Nagyon is.
- Csak rossz, hogy összezuhan.
- Drágám, ez itt a baj. Ő ártott neked, mégis most is csak arra gondolsz, hogy neki jó legyen. Lágy egy kicsit önzőbb, és törődj magaddal, kérlek.
- Mert szeretem. Vagyis...nem tudom már mit érzek - halkultam el.
- [Név] - halkult el Izumi.
- Mindegy, tényleg megleszek. Köszönöm, hogy felhívhattalak, és fel is vettem. Ez a picike beszélgetés nagyon sokat jelentett nekem.
- Bármikor, picur. Aztán holnap majd beszélünk. Oké?
- Oké - mosolyogtam teljesen halványan.
- Jó éjszakát. Aludj jól, és tudod, hogy fontos vagy nekem? - szólt kedvességgel a hangjában.
- Tudom. Te is nekem.. - szorítottam össze az ajkaim, miközben ismét elengedtem könnyeimet - Szeretlek Izumi...Nagyon...
- Én is téged - ásított egyet, miközben halottam az ásításban a mosolyt - Szia - köszönt kedvesen, majd megvárta, míg leteszem a telefont.
Ahogy ez megtörtént, mély levegőt vettem. A kezemet letöröltem, majd ezt követően le is fürödtem.
  Fél óráig áztattam magam, mire kijöttem. A pizsamám már rajtam volt, amikor a szobámba léptem. Nagy meglepetésemre, anya ült az ágyamon. A kezemet egyből a hátam mögé rejtettem.
- Anyu? - kérdeztem kíváncsian - Hát te?
- Csak a társaságodra vágytam, valamint apádtól is megakartam szabadulni.
- Mi történt? - néztem rá aggódva.
- Ismét elment a kocsmába, és fél havi fizetését elitta - sóhajtott meggyötörten - Nem tudom mi lesz így, ha továbbá is ezt folyatja.
- Sajnálom. Tudok segíteni? - néztem rá aggódva.
- Nem, kincsem - nyújtotta felém a kezét - Ezt kettőnknek kell megoldani. Téged nem akarlak belerángatni. És én sajnálom. Nem ilyen gyerekkorodnak kéne lennie. Kérlek, ne haragudj rám.
- Nem mondom, hogy jól érzem így magam - szóltam kissé ingerülten - De amíg te itt vagy, addig rendben vannak a dolgok. Ugye nem lépsz le, és hagysz itt vele?
- Kincsem, szerinted képes lennék rá? - nézett rám aggódó, barna szemeivel - A világon téged szeretlek a legjobban.
- Szeretlek anyu - néztem rá hálásan.
- Lenne valami, amiről beszélni szeretnék veled.
- Igen?
A torkomban gombóc lett. Miről akar beszélni?
- Kérem a kezed - szólt hozzám nyugodtan.
Ne, ne, ne, és ne! Tudja, nagyon is tudja.
- Anyu, én...
- Iwaizumi felhívott, és elmondott mindent. Tudom, nem neki kellett volna, de elmondta. És megkért, hogy legyek veled.
Ahogy anyu száját elhagyták a szavak, úgy lettek a szemeim egyre könnyesebbek. Nem vagyok erős. Gyenge vagyok.
- Nem fogok semmit mondani. Nem mondom el a véleményem, mert azzal rontok a helyzeten. Csak had legyek itt veled, kincsem. Sírhatsz nyugodtan. Én is fogok szerintem, mivel nem akarlak téged szomorúnak látni. Szóval csak nyugodtan. És mondd. Csináltál magaddal valamit?
Itt nem bírtam tovább. Elbőgtem magam.
- Sajnálom. Könyörgöm, anyu...Tényleg ne haragudj... - mutattam felé a kezemet, mely már kezdett sebesedni - Nagyon fáj, sajnálom. Nem csinálom többet, esküszöm!
- Lefertőtlenítjük, és mit szólnál, ha utána néznénk egy filmet, és veled aludnék? - kérdezte kedvesen, miközben megsimogatta a kezem.
- Nem haragszol? - kérdeztem könnyezve.
- De, kicsit. Nem akarom, hogy még egyszer ilyet csinálj. Féltelek, és nem csinálhatsz ilyet, egy másik ember miatt. Nem éri meg. És kifogtok békülni. Tudom, hogy fontos neked, és nem tudod majd elengedni. És ahogy ismerem, helyre akarja majd hozni, és nem adja fel. Tudom milyen Oikawa, és tényleg küzdeni fog érted, jó kicsim?
Aprókat bólintottam, és szorosan anyához bújtam. Jóé esett, hogy itt volt nekem. Viszont félek. Nagyon is félek a holnaptól, és az Oikawaval való találkozástól.

___

Yahooo!❤️
Több, mint 2000 szó, ami azért valami, főleg, hogy mostanában rövid részeket hozok. Na de. Hogy tetszett a mai rész? Mit gondoltok a helyzetről?❤️