Ígérem |Oikawa × Reader - Befejezett|

- 2 -

  Reggel a szokásosnál is kipihentebb voltam. Nem mondtam azt, hogy nagyon jól aludtam, mégis kitudtam magam kellően pihenni, hogy a mai nap ne aludjak be, egyik órán se.
Felkeltem puha ágyamból, és csak akkor konstatáltam, hogy a telefonom végig ott volt a fülem mellett. Megnyitottam, majd meglepve néztem, hogy Oikawaval 3 órán keresztül telefonáltunk. Illetve...Lehetséges, hogy 1 vagy 2 óra után én más be is aludtam. De nem ez a lényeg. Hanem, hogy Oikawa itt volt velem, és tartotta bennem a lelket. Nagyon hálás vagyok neki emiatt. Kellett egy olyan ember, az apró lelkemnek, aki helyrehozza őt, a nehéz napokon.
  Pár éve, engem is utolért a szörnyű baj. Az a baj, melyet depressziónak neveznek. Az elején próbáltam úgy felfogni az egészet, hogy csak beképzelem a dolgokat. Vannak olyan fiatalok, akik csak beképzelik a rosszat, mindemellett pedig jobbnál jobb dolgok történnek velük az életben. Azonban rákellett jönnöm, hogy én sajnos azok közé tartozom, akiknél valóban a depresszió lépett fel. Akaratom ellenére estem ebbe az állapotba, és próbálok nap, mint nap kigyógyulni belőle. Egy ideig jártam szakemberhez, azonban segíteni nem tudott. Így feladtam az egészet, és inkább hagytam a fenébe azt a lehetőséget, hogy én bármikor is pszichológushoz menjek a közeljövőben.
  Lassan kimásztam az ágyból, majd nagyot nyújtózva néztem az ablak felé. A reggeli nap sugarai meleget árasztottak be a szobámba, mely még az ébredő fázisban volt.
A szekrényemhez léptem, majd elővettem egy fekete farmert, valamint egy fehér inget, melyen apró kis flamingók voltak. Fehérneműt, valamint egy törölközőt is kiemeltem, mivel este nem volt alkalmam fürdeni. Ezekkel a ruhadarabokkal mentem be a fürdőbe. Ott a zuhany alá álltam, majd magamra engedtem a kellemes meleg vizet. Kész voltam, elég hamar, hisz tudtam, hogy sietnem kell. Amint kiléptem, egyből megszárítkoztam a szürke törölköző segítségével. A ruhákat, melyeket magammal hoztam, felkapkodtam magamra. A tükörbe nézegettem magam. Nem is értem. Oikawa miért egy ilyen lányt visz el randizni? Nem vagyok szép. Se jó testalkatú. Akkor? Mit eszik rajtam, amiért velem szeretne lenni, ennyi időt? Nem értem őt.
Hajamat simán csak kifésültem. Dezodort, valamint parfümöt fújtam magamra. Amint ez megvolt, némi szempillaspirált tettem fel, és már kész is voltam azokkal a teendőimmel, amik a fürdőhöz tartoztak.
  Elhagytam a helyet, majd a szobámba mentem, hogy minden cuccomat összetudjam szedni. Telefonomat a kezembe fogtam, táskámba pedig elpakoltam mindent. Remélem semmit sem fogok itthon hagyni.
Apróbb gondolatokkal mentem le a konyhába. A szüleim már nem voltak itt, csak a reggelim, és a pénz, amit viszek az iskolába, hogy tudjak magamnak venni kaját.
Gyorsan elfogyasztottam a melegszendvicsemet, majd táskámat felkaptam. Ahogy mentem ki a házból, úgy nyitottam meg az üzeneteimet. Szinte mind Oikawatól jöttek.

Oikawa: Szerintem bealudtál, én pedig letettem a telefont. Jó éjszakát, majd írok reggel.💕

Oikawa: Nemrég keltem, szóval jó reggelt hercegnő! Hogy aludtál? Minden rendben van?

Oikawa: Nemsokára indulok a suliba. Mit szólnál hozzá, hogyha elmennék eléd?

Oikawa: Igazából már itt vagyok. Remélem hamarosan jössz. Hiányzol már...

Annyira édes, hogy azt szavakba nem tudom önteni. Annyira megmelengeti a szívemet, hogy itt van velem.
  Ahogy kiértem a házból, ő már ott volt tényleg. Sietősen rohantam ki a kapun, mire kedves mosollyal engem vizslatott. Szinte a nyakába ugrottam, annyira megőrültem neki.
  - Szia [Név] - köszöntött úgy, hogy nagyon szorosan magához vont. Kellemes ölelése feldobta a reggelemet - Már aggódtam kissé, amiért nem írtál.
  - Nem néztem a telefonomat, sajnálom. A tegnapit pedig nagyon köszönöm. Tényleg.
  - Tudod jól mit mondtam - nézett rám morcos tekintettel. Igen. Jól tudom, hogy mit mondott - Szóval, mi a helyzet? - indult el az iskola felé, én pedig szorosan mellette mentem.
Beszámoltam neki a mai reggelemről, hiába tart csak 1 órája. Mire befejeztem a mondókámat, addigra elértünk az iskolába. Amint ez megtörtént, beléptünk a kék színű épületbe, s az osztályunk felé vettük az irányt. Amint a terembe érkeztünk, a helyünket vettük célba. Nem más állt ott, mint a jó öreg Izumi.
  - Iwa-chan! - integetett nagyokat legjobb barátjának a barna hajú fiú.
  - Eddig volt jó a reggelem... - motyogta morcosan az orra alatt, mint mindig - Szia, [Név] - mosolygott rám kedvesen.
  - Hé! Én is itt vagyok ám! - mutatott magára kétségbeesetten a feladók királya.
  - Tudom. Ezért rossz a reggelem - jelentette ki határozottan Izumi, majd a helyére ült.
Oikawa arcán gyerekes morcosság kezdett el uralkodni, és a kiskirály nem akart eltűnni róla. Határozottan megsértődött Izumira.
  A nap nagy unalmas volt. Semmi se történt konkrétan. Ahogy befejeződött a szenvedés, melyet mi csak iskolának hívunk, Oikawaval megbeszéltük, hogy átmegyek hozzá, a tegnapiak alapján. Hiszen ezt beszéltük meg. Többnyire.
- Mit szeretnél enni majd? - kérdezte édes mosollyal az arcán, miközben azt az utat tettük meg, hogy elérjük hozzájuk. Nem lakott annyira messze az iskolától, így ez az út nem bizonyult hosszúnak.
  - Hm. Nem tudom, nekem az is jó, amit apukád csinál - szóltam kissé kínosan.
  - Apa ma dolgozik késő estig, szóval miénk a ház. Csak kettőnké - emelte ki a szót, melytől nekem a pillangók elindultak a hasamban.
Ha csak belegondolok abba, hogy pont Oikawa Tooruval leszek egy házban, úgy, hogy mindössze csak ő, meg én leszünk, picit félni kezdek. És nem, nem azért, mert attól félnék, hogy bántani fog. Csak izgulok is részben, ha mondhatom ezt így.
Hamarosan megérkeztünk Oikawa házához. Az ajtóban megálltunk, majd ő a kulcsokat kezdte el keresni a táskájában.
  - Basszus...
  - Mi az? - kérdeztem tőle kíváncsian.
  - Iwa-channál maradt a kulcs! - csapott a fejére, de úgy, hogy a környék is lehet, hogy visszhangzott, attól a hangtól.
  - Te most viccelsz velem... - blokkoltam le teljesen azon, amit mondott.
  - Nem! - nézett rám kétségbeesetten, közben pár barna tincs a szemébe lógott - Baszki - csapott az ajtóba, majd előkapta fekete telefonját - Remélem, hogy felveszi - dünnyögte maga elé, majd tárcsázni kezdett.
Másodpercek teltek el, s a füléhez emelte a készüléket. Tekintete teljesen zavart volt. Gondolom nem így tervezte ezt
  - Iwa-chan! - szólt egyből a barna hajú fiú a telefonba - Igen...Nem! Hanem azért, mert nálad maradt a lakáskulcsom. Hozd el nekem! - kezdett el kisfiú módjára beszélni vele - Igen. Igen, a ház előtt. Nem, [Név] is itt van - ekkor rám nézett halványan - Rendben... - itt kis szünet volt - Jó, akkor 5 perc - szólt bele, még utoljára, majd letette a telefont.
  - Nos?
  - Iwa-can hamarosan jön. Ahj, annyira hülye vagyok - sóhajtott nagyot, majd az ajtójuk előtt lévő lépcsőre ült le.
  - Igen, az vagy - mosolyogtam el rajta.
  - [Név]! - szólt rám, gyerekes tekintet mellett - Olyan gonosz vagy! - vágta be a szokásos morcos fejét.
  - Mindenki így szeret téged, Oikawa - nevettem el magam, majd lenéztem rá.
Ő engem nézett, gyönyörű, mogyoró barna szemeivel.
  - Még te is? - kérdezte egy kedves tekintet mellett.
Hirtelen nem tudtam, hogy mit tegyek, vagy mit mondjak. Viszont éreztem, hogy az arcom egyre vörösebb lesz, így gyorsan el is fordultam, hogy ne tudjon meglátni. Azonban ha csöndben maradok, az nagyon kínos lesz. Szerencsémre percek elteltével megérkezett a felmentősereg, egyetlen egy személyben.
  - Ekkor idiótát is régen láttam, mint te - ismertem ezt a hangot, nagyon is jól.
  - Köszönöm, isten vagy! - pattant fel Oikawa, majd Izumitól elvette a lakása kulcsát.
Oikawa hamar be is helyezte a kulcsot, a pici lyukba, majd kinyitotta azt.
  - Hölgyeké az elsőbbség - nézett rám, egy édes mosoly mellett.
Bólintottam egy aprót, majd éltem a lehetőséggel, és beléptem a csodás házba. Egyszer voltam eddig náluk, de ez a ház még mindig megtud lepni. Gyönyörű, halvány lila színűek a falak, és a bútorok elárulják, hogy Oikawa jó családi helyzettel rendelkezik. Ahogy beléptem, a két fiú is követett, míg az ajtó be nem csukódott.
  - Izumi, maradsz? - néztem a magasabb fiúra.
  - Ha már idáig eljöttem, maradok egy kicsit - sóhajtott, miközben sötétbarna hajkoronájába túrt - Shittykawa, nyugodtan foglaljátok el magatokat a szobádba, vagy mit tudom én hol. Én megleszek a nappaliban is. Úgyis akartam otthon TV-t nézni, de ezek szerint marad az, hogy itt nézem - szólt unottan, majd ahogy befejezte a mondatát, le is vágódott a szürke színű kanapéra.
  - Iwa-chan, - támaszkodott meg Oikawa a kanapéjukon - ezt úgy mondod, mintha valami rosszaságot akarnék tenni - nevette el magát kínosan - Még a végén elfogod őt ijeszteni.
  - Az egyedüli ember, aki [Név]-et elijesztené, az te vagy. Ha elkezdesz neki mesélni az ufó mániádról, szerencsétlen lány, a haját tépve fog elrohanni, és soha többet nem fogsz róla hallani, ebben az életben. Ez kell neked? - emelte Izumi tekintetét a rémült fiúra.
  - Mi? - ijedt meg, közben teste enyhén összerezzent.
Míg ők ezt a beszélgetést zajlították le, addig levettem magamról a cipőmet, és szépen elhelyeztem oda, ahol volt a többi cipő is.
  - [Név], komolyan nem látnálak többet, ha mesélnék neked az ufókról? - nézett felém rémült tekintettel. Olyan aranyos volt, ahogy bepánikolt.
  - Oikawa, már meséltél nekem erről a dologról - néztem rá zavartan. Elfelejtette volna?
  - És még mindig itt vagy mellette? Neked sincs ki a négy kereked - lepődött meg Izumi, miközben elnevette magát.
  - Nem is tudom ki a legjobb barátja, gyerekkoruk óta - fogtam meg az államat, s úgy tettem, mint aki nagyon gondolkodna.
  - Hé - fordult teljesen felém Izumi, majd állát a kanapé szélére helyezte - Mikor voltam én normális?
Apró nevetés hagyta el ajkaimat, ahogy Oikawanak is. A házigazda elém sétált, majd óvatosan megfogta a csuklómat, s ujjait köré csavarta.
  - Hagyjuk Iwa-chant, hogy nézzen valami bugyuta filmet. Menjünk fel, jó? - vetette be szívdöglesztő mosolyát, miközben megszorította kissé a csuklómat.
Belenéztem szép szemeibe, miközben helyes arcát vizslattam. Hogy lehet valaki egyszerre ilyen édes, helyes, és mámorosan megbolondító? Hisz igaz. Teljesen megbolondít.
  - Jó - válaszoltam a kérdésére, majd léptem egyet előre, mire ő teljesen megszorította azt a testrészemet, melyet eddig fogott. 
Elindultunk a lépcső felé, ahol az utunk az emeletre vezetett. Egy kék ajtón léptünk be, mely bevezetett Oikawa birodalmába. A szobája nem a legkisebb volt. Az egész világoskék volt, csodaszép fehér bútorokkal. Pár helyen ufós poszter, a fehér ágyon, pedig melyen kék lepedő volt, elhelyezkedett egy zöld kis űrlény. Nagyon édes volt. Ahogy beléptem, az ajtó mellett volt babzsák. Az mellett pedig a fal, ami előtt egy szekrénysor helyezkedett el. Mi meglepő, a babzsákon pici űrlények voltak meglelhetők. A szekrénysor egészen a falig kiment, s három szekrényt foglalt magába. Biztos vagyok benne, hogy több ruhája van, mint nekem. A szekrény előtt, ahol végződött a fal, egy íróasztal volt, telis tele dolgokkal, mégis rend volt. Ez mellett volt egy kuka a másik oldalán pedig az ágy helyezkedett el. Az ággyal szembeni falon volt egy lapos TV, mellette egy Xbox. A Tv előtt szintén űrlényes babzsákok voltak. Szám szerint kettő. Az ablak oldali részen egy terasz volt fellelhető. Egy csodaszép kijárattal hozzá. Szinte leesett az állam a szobáján. Komolyan kezdek félni, hogy majd azt terjesztik rólam, hogy csak a pénz miatt szeretem őt, és randizok vele.
  - Bocsánat a kupi miatt - szólt zavartan, majd elengedte a kezemet, s becsukta az ajtót. 
Jobban megnéztem a szobát. Az ágya fölött képek voltak. Az apukájával, kiskori képek, a csapattal, Iwa-channal, és egy velem. Ezt a képet pár napja csináltuk.
  - Az a kép... - szóltam halkan magam elé.
  - Uh, ne haragudj. Meg kellett volna kérdeznem, hogy kitehetem-e. Nagyon tetszett, azért tettem ki.
  - Nekem is tetszik - vallottam be őszintén. A kedvenc képem volt, még ha az is volt szinte az egyetlen normális kép, ami kettőnkről készült.
Kutyusos filter volt rajtunk, melyet a Snapchat segítségével kreáltunk magunkra. Oikawa mosolygott, mint egy kisfiú, s én is alig bírtam megállni a mosolygást. Így készült, az első közös, mosolygós képünk. Örülök, hogy kint van ez a kép. Hisz nagyon szeretem ezt a képet.
  - Szóval, mihez van kedved? - huppant le az ágyra, mely besüppedt alatta. Kezébe vett egy világoskék színű párnát, majd az ölébe húzta, és azt szorongatta.
  - Hm...Nekem mindegy - néztem körbe, miközben helyet foglaltam a fiú mellett, a puha ágyon. Nagyon puha volt, te jó ég. Hogy ezen milyen jót lehetne aludni. Főleg az ő karjaiban.
  - Beszélgessünk - mosolygott hirtelen - Mondd, kérdezhetek valamit?
Komolyan féltem attól, hogy amit mondd Izumi, beválik. Éreztem, hogy a szavai mit is árulkodnak. Általában ha egy fiú felhoz egy lányt a szobájába, azzal csak egy célja lehet. De Oikawa nem olyan, tudom jól.
  - Persze, kérdezz nyugodtan.
  - Megvolt már életed első csókja?
Nagyon meglepődtem ezen a kérdésen. A válaszom, nem. Nem volt még meg életem első csókja. De mi ez így hirtelen? Gáz lenne elmondani.
  - Hallgatsz, szóval nem - nevette el magát, mire én hozzávágtam egy párnát morcosan.
Nem haragudtam rá, nem is tudtam volna. Kellemes hangulat volt köztünk.
  - Olyantól szeretném, akivel emlékezetes lesz. Akit szeretek... - és itt mindvégig rád gondoltam Oikawa.
  - Én sajnos nem olyantól kaptam - nézett kifelé az ablakon. A kellemes szellő vígan fújta a halvány függönyt mely belepte az ablakot.
  - Miért, kitől? - kérdeztem meglepve és hirtelen.
  - Mindegy az - rázta meg a fejét - Nem olyannal volt, akit szerettem volna, így nem igazán élveztem. Jobb lenne elfelejteni. Na de mindegy is. Egy utolsó személyesebb kérdésem lehetne még?
Félve, de bólintottam. Mit szeretne még tudni?
  - Szűz vagy még? - kérdezte egy mosoly keretében, de jelenleg nem tudtam értékelni azt a mosolyt.
Hirtelen gyúlt bennem össze valami. Valami, ami eddig még nem volt Oikawa iránt. Az pedig a harag.

___

Huuuh, több, mint 2000 szó. Azt hiszem ezt fogom tartani vagyis megpróbálom majd. Addig is remélem tetszett a rész.👀💕