Ígérem |Oikawa × Reader - Befejezett|

- 37 -

S ott, abban a pillanatban tudtam, hogy egy teljesen új korszak jön az életembe. Hiszen megkaptam azt a fiút, akit mindennél jobban szeretek.
Azt a fiút, aki képes volt betartani egy ígéretet. Egy olyan ígéretet, mely nem másról szólt, mint...

1 hónappal ezelőtt, Február 20.-a

Fájt. Fájt. Rettenetesen fájt. Mardosta a szívem körül magát, eme érzés. Széthasította a mellkasomat. Próbáltam erősen magamba szippantani, eme rossz érzést, de nem ment. Túlzottan emésztett. 
  Miért fáj ennyire? Mit tegyek, hogy ne fájjon? Valaki. Valaki könyörgöm, segítsen. 
  - [Név]... - szólt egy kedves hang, mire még jobban meghúztam magam a szertár sarkában. 
Utánam jött. Miért jött utánam?
  - Elmennél? Kérlek... - szóltam alig hallhatóan. 
  - Melyikünk? - szólalt meg a másik fiú is, mire a szívem gyorsabban kezdett el verni.
Tekintetem felemeltem, s megpillantottam Oikawa Toorut, valamint a mellette álló, Iwaizumi Hajimet. A barátaimat. Az egyetlen barátaimat, akik voltak számomra a középiskolában. 
  - Menjetek el, kérlek - szóltam remegő hangon, majd visszahajtottam fejemet a karomra. 
  - Miért rohantál ki a tesi teremből? - guggolt le elém Izumi.
  - Csak röpiztünk. Ha nem akartál játszani, miért álltál be? Nem kötelező - szólt semlegesen Oikawa.
  - Hagyjatok már békén... - engedtem ki magamból halkan a szavakat. 
  - Most komolya. - sóhajtott Izumi - A barátaid vagyunk. Miért nem mondod el, hogy mi bánt?
Ekkor félve, de felemeltem a fejemet, s könnyektől csillogó szemeimmel felnéztem Izumira, majd Oikawara. Oikawa megdermedt, amikor meglátta, ahogy könnyeim elhagyják a szememet. 
  - [Név]... - suttogta a mogyoróbarna hajú fiú.
  - Ahj - sóhajtott Izumi, majd felállt - Nekem elakarod mondani mi a baj? - nézett le rám.
Csak oldalra fordítottam a fejemet.
  - Oikawa - fordult a fiú, legjobb barátja felé - Te randizol vele, valamint idegesítő a személyiséged. Segíts neki te.
  - Ez, hogy függ össze, Iwa-chan? - vágott fapofát OIkawa.
  - Úgy, hogy az idegesítő személyiségednek hála, addig faggatod, míg el nem mondja. 
  - Ennek semmi értelme - motyogta az orra alatt Oikawa, majd törökülésbe leült elém - Menj, mondd a tanárnak, hogy intézem - legyintett a kezével.
  - Ha mégis beszélni akarnál velem, akkor csak csörgess meg - mutatott Izumi egy telefon jelet a kezével, majd füléhez emelte, s egy apró mosolyt mutatott meg nekem.
Aprót bólintottam, majd végig néztem, ahogy Izumi elmegy, és becsukja maga mögött az ajtót. 
  Csönd telepedett ránk. De nem az a kellemes, hanem a zavaró. A nagyon zavaró.
Szememet törölgetve próbáltam elhessegetni a gondolataimat. De nem ment. Egyszerűen nem.
  - Szóval? - szólalt meg egy idő után Oikawa - Mi a baj?
  - Nem akarom elmondani...
  - Akkor mégis, hogy várod el, hogy bárki is segítsen? - vágta hozzám szárazon, mire éreztem, hogy szemeim ismét könnyesek lesznek. 
  - Nem tudok beszélni róla - böktem ki halkan.
  - Akkor el is mehetek, igaz?
  - Talán ide se kellett volna jönnöd - bukott ki halkan ajkaim között, eme pár szó.
  - Lehet - sóhajtott mosolyogva, majd hátra támasztotta a kezeit, és arra engedte a testsúlyát. Mindeközben szemeivel engem vizslatott - De mégis itt maradtam. Szóval? Miért rohantál ki a meccs közben, amikor ment feléd a labda?
Ajkaim összeszorultak, ahogy visszaemlékeztem a rossz pillanatokra. A szörnyen rossz pillanatokra. 
  Végül nem bírtam tovább. Elszakadt a cérna, és utat engedtem sós könnyeimnek, melyek végig folytak az arcomon. 
  - Fáj... - takartam el kezeimmel arcomat, miközben kibuktak belőlem a szavak.
  - Mi? - lepődött meg Oikawa.
  - Ez az egész... - suttogtam
  - Mi történt? - kérdezte most már aggódva Oikawa.
  - Általános iskolában... - nyeltem aprót, majd elvettem a kezemet az arcomtól, és Oikawa cipőjét kezdtem el vizslatni - ...amikor volt az osztályverseny, röplabdában megsérültem... - szorult össze a torkom hirtelen - Azóta rettenetesen félek a labdától. Sokszor ha labdát látok, akkor látom, ahogy a labda eltalálja a fejemet, és megismetlődik az, ami régen. Rosszul leszek. Agyrázkódást kapok, és két hétig nem mehetek iskolába. Egy hétig a kórházban kell lennem, egy hétig otthon. Nem akarom ezt még egyszer! Egyszerűen rettegek a labdától! - vallottam be keservesen, s éreztem, hogy szinte már zokogok.
  - De basszus... - kezdtem el simogatni a térdemet - Ezt csak mondanod kellett volna, és nem játszol. Megértettük volna. Mattsunék se harapnak érte.
  - Nem... - ráztam meg a fejemet, miközben nehezen, de kiböktem ezt a szót - Nem csak erről szól. Miután agyrázkódást kaptam, apát hívták be hozzám a kórházba..És..És.. - vettem egyre nehezebben a levegőt.
  - Hé... - szólt halkan az előttem ülő fiú - Nyugodj meg. Vegyél mély levegőt.
Képtelen voltam mély levegőt venni. Képtelen voltam nem sírni. Képtelen voltam abbahagyni a remegést. 
  - Miután apa bejött, közölte, hogy semmi bajom, vagyis ő úgy látja, hogy a semmiért bekellett jönnie, és emiatt egy nagyon fontos tárgyalásról lemaradt, amin ha részt vett volna, akkor egy nagyon nagy cégnek a vezetője lehetett volna. De nem lett. Nem, mert bekellet jönnie...és...és... - kezdett el remegni a hangom - Azt mondta, hogy miután hazamegyek, ezért megkapom a magamét. Azt hittem viccel, és elfelejti. Én tényleg azt hittem... - nevettem el magam fájdalmasan - De...de...mikor hazamentem... - kezdett el remegni a hangom, könnyeim pedig patakokban folytak a szememből - Tényleg mérges volt rám és tényleg megtette... - kezdett el rázkódni a vállam is, majd felemeltem a tekintetem, s belefúrtam azt Oikawa tekintetébe. A könnyeimtől alig láttam, és annyira remegtem, hogy már fáztam is - Megvert...Nem érdekelte semmi. Megvert. Megvert engem. Nem érdekelte, hogy sírok, hogy kiabálok. Kíméletlenül bántott. Bántott... - zártam össze szemeimet, s próbáltam a fájdalom okozta hangokat magamba fojtani, de nem ment. Egyszerűen nem ment.
Oikawa nem szólt semmit. Csak cselekedett. Közelebb ült, majd olyan szorosan megölelt, ahogy csak tudott. 
  - Shh...Add ki magadból nyugodtan. Nem fogak elítélni. Add ki magadból, ahogy jól esik. Most már értem, hogy miért éreztél így - szólt halkan, de éreztem, hogy mennyi düh van abban a hangban - Komolyan. Egyszer lássam meg azt az embert, de kinyírom.
Képtelen voltam bármit is szólni a szavaira. Csak megmarkoltam a pólóját, és görcsösen fogtam őt magamhoz. Görcsösen fogtam, miközben bőgtem a karjaiban. 
  - Nagyon fáj. Izonyatosan fáj a mellkasom - bőgtem keservesen.
  - Itt vagyok. Jó? - puszilt bele a nyakamba, mire összerezzentem. Ezt követően elhajolt, majd hüvelykujjával kitörölte a könnyeket a szememből.
  - Oikawa? - szóltam hozzá fájdalmasan.
  - Itt leszek, csak ne sírj kérlek. Nem fogom hagyni, hogy többet kezet emeljen rád, az a rohadék. Ne sírj, jó? Minden rendben lesz. Most már itt vagyok. És Iwa-chan is. Vigyázni fogunk rád.
  - Megígéred? - szóltam rázkódó vállal.
  - Meg - mosolygott rám kedvesen, majd egy apró puszit adott a homlokomra - Itt leszek melletted. Megfoglak téged védeni. Elfogom érni, hogy az életed boldog irányba váltson át, és ne keljen szomorúnak lenned. Azt szeretném, ha mosolyognál. Sokat mosolyognál. És kerül, amibe kerül, de elérem, hogy ismét röpizz. Hogy úgy állj a pályára, hogy nem félsz többet. Segíteni fogok neked, hogy a labdára ne ellenségedként tekints, hanem barátként. És még valami - nézett édes mosollyal a szemeimbe - Elfoglak vinni randizni. Nagyon sokszor. Megfoglak puszilni, és elfogom érni a legfontosabbat. Elérem, hogy megszeress, és akkor már teljesen az enyém lehetsz, és minden pillanatban vigyázhatok rád. Itt lehetek melletted, és többet nem kell majd szomorúnak lenned. Elfogom érni, hogy egy boldog lány legyél. Édes beceneveken foglak téged hívni, hogy tudd, valaki számára fontos vagy - simogatta meg az arcomat, mire kedves melegség járta át a testemet - Jó, baba? - nézett rám édesen, miközben barna tincsei a szemébe lógtak - Ez az én ígéretem neked. Egy olyan ígéret, melyet soha nem fogok megszegni. 
Nem tudtam semmit se szólni. Csak néztem Oikawara, és egyre jobban kezdett verni a szívem. A gondolataim csak vele voltak tele, és azzal, hogy bízom benne. Bízom, hiszen elkezdtem kötődni hozzá. És a legfontosabb. Elkezdtem megszeretni őt.

....Egy olyan ígéretet, mely nem másról szólt, mint a kettőnk közti történetről, mely csak most vette kezdetét....

___

Nos, hát igen. 
37 rész kellett ahhoz, hogy a könyv címe értelmet nyerjen. Akár itt is lezárhatnám a történetet,
de rengetek tennivalóm van még a könyvvel. 
Az események tömkelege még csak most fog elindulni. 
Boldog részek lesznek? Esetleg szomorúan? Komolyak?
Kifog derülni, de ahogy magamat ismerem, még saját magamnak is meglepetéseket fogok okozni...