Assemble - Bosszúvárók 1.

Harcolunk

Morgan úgy nézett a húgára, mint egy értelmi fogyatékosra.

– Minek kell nektek időgép? – ráncolta a homlokát.

– Hogy visszamenjünk az időbe – felelte Ginny angyali türelemmel. A nővére gúnyos grimaszt vágott, de végül feltápászkodott a kanapéról, hogy az ujjongó Ginnyvel a háta mögött kivonuljon a fészerbe.

– Gőzöm sincs, anya hova rakta a chipet – vonogatta a vállát, odébb hányva néhány dobozt és szerszámot. – Eredetileg F.R.I.D.A.Y. merevlemezén volt az összes terv, de apa halála után inkább átmentettük egy mikrochipre, nehogy rossz kezekbe kerüljenek.

– Nahát, mégis ki akarná ellopni? – ironizált Ginny keserűen. Morgan megakadt a rakodásban, hogy felegyenesedve megpróbáljon a húga szemébe nézni, de a lány makacsul kerülte a pillantását, és inkább a körmét kapargatta egy csavarhúzóval.

Megvárta, hogy a nővére elforduljon, akkor tette csak le a szerszámot. Hálás volt a többiek támogatásáért, mert reggelre a kezdeti lendületéből szinte semmi nem maradt – ha nem állt volna mellette a csapat, lehet, inkább fogja a cuccát és hazaköltözik a családjához. Még maga előtt is kelletlenül ismerte be, hogy Tristannek igaza volt (mindenesetre ezt egyelőre nem kötötte a mágus orrára).

– Hé. – Ginny nagyot ugrott, mikor Morgan hirtelen megragadta a vállát. – Jól vagy?

– Aha, persze – bólintott minden meggyőződés nélkül. – Minden szipi-szuper.

Remélte, hogy már nem látszanak a vérerek a szemében, miután reggel zokogva ébredt egy rémálomból. Az emléktől kirázta a hideg, úgyhogy észrevétlenül összébbhúzta magán a kardigánját.

Morgan odalépett a sarokba állított hűtőhöz, amit még hárman raktak össze Peterrel ilyen-olyan alkatrészekből. Szerencsétlen eszköz úgy zúgott, mint egy szélturbina, de amíg ellátta a feladatát, a lányoknak nem volt szívük megválni tőle – az idősebbik pedig most kinyitotta az ajtaját, és két palackot vett elő belőle: egy sört és egy vörösbort, amely olyan sötét volt, mint az alvadt vér.

– Na, mesélj – lökte oda Morgan a sört a húgának. Ő maga előhalászott egy műanyag tábori poharat az egyik kredencből, és abba töltötte ki az italát.

Ginny felsóhajtva kényelembe helyezte magát egy rakás téli gumin. Morgan is leereszkedett az egyikre, de míg a húga úgy festett rajtuk, mint egy fagyi, amit kint hagytak a napon, ő még itt is képes volt hanyagul elfektetni egymáson a lábait, akár egy modell.

– Gőzöm sincs, mit kéne csinálnom – vallotta be Ginny lesütött szemmel. – Nem tudok elvezetni egy csapatot. Nincs bé tervem, ha az időgép befuccsolna. És attól tartok, ha erre a többiek rájönnek, egyszerűen lelépnek.

Morgan hümmögve belekortyolt a borába. Önkéntelenül elmosolyodott, ahogy az ital markáns, kesernyés íze végigkarcolta a nyelvét, ám észrevéve magát sietősen lenyelte a borral együtt a mosolyát is.

– Nem tudok tanácsot adni – tárta szét a karját bocsánatkérően. – Tudod, hogy soha nem voltam csapatjátékos alkat.

– Ja, az tuti. – Gyerekkoruk óta Morgan mindent külön csinált – és jobban – mint a többi gyerek, akik csoportban dolgoztak. Ginny még emlékezett, az anyjuknak mennyit kellett telefonálnia miatta, ahogy arra is, mit össze győzködte a tanárokat, hogy a lánynak semmiféle pszichológusi segítségre nincs szüksége – egyszerűen introvertált, és kész.

– De nem hiszem, hogy otthagynának – nézett hirtelen újra a húgára. Ginny kérdőn felvonta a szemöldökét.

– Miből gondolod?