Assemble - Bosszúvárók 1.

Sigra

  Rykert egyedül a karja zsibbadása emlékeztette rá, hogy még életben van. Közel egy órája meneteltek a szeméttenger fölött elterülő város felé, ám mivel a csapat a fogságba esésük óta egy szót sem szólt, a saját gondolatain kívül nem maradt más társasága.

Megpróbált visszaemlékezni rá, mit hallott erről a bolygóról. Sakaar. Ismerős volt a neve, ám a legnagyobb rémületére egy alkalmat sem tudott felidézni, amikor pozitívan nyilatkoztak volna erről a helyről.

– A Sakaar? Egyszer jártam ott, azóta az egész rendszert kerülöm – mesélte egy kereskedő, mikor Ryker véletlen megemlítette egyszer a bolygót.

– Legközelebb a Tayo-rendszer felé tudnának kerülni, de én azt tanácsolom, inkább válasszák a hosszabb utat. – Így egy kormányzó, akit megszabadítottak az élősködőktől. – Maguk nem akarnak a sakaariak kezére kerülni.

– Ha valaha is arra a bolygóra kéne leszállnom, inkább ott helyben főbelőném magam! – Ezt pedig egy mulatozó férfitől csípte el egy kifőzdében.

– Olyan jót még sose mulattam, mint a Sakaaron! Igaz, hogy utána a szomszéd rendszerben ébredtem a vesém nélkül, de azért a sörért odaadnám a másikat is!

Tévedett, akadt egy pozitív vélemény. Bár, azért ezzel is vitába tudott volna szállni.

Lehajtott fejjel baktattak végig a város utcáin. Hallották, hogy a helyiek összesúgnak a hátuk mögött, de olyan szavakkal dobálóztak, amiket Ryker egyáltalán nem értett – és biztos volt benne, hogy nem is akarja. Ahogy közeledtek a legmagasabb, díszes épület felé, úgy nőtt a fiúban a pánik; úgy érezte, ha oda beteszik a lábukat, nem lesz visszaút.

Áthaladtak a kapu alatt, majd egy liftbe szállva elindultak felfelé. Ryker eltöprengett rajta, vajon megérné-e kiugrani a fülke üvegfalán, ám úgy érezte, egyedül egy gerinctöréssel nem húzná sokáig a városban. Inkább itt marad a többiekkel, és kivárja, amíg egyszerre el tudnak menekülni.

– Ha találkoztok a Nagymesterrel, ne szóljatok egy szót se – tanácsolta az elöl haladó férfi, jól szórakozva a csapat rémült arckifejezésén. – Úgy úszhatjátok meg a legkönnyebben.

– Mit kell megúsznunk? – kapott a szón Lila, de természetesen válasz nélkül maradt.

A lift puhán megállt, és az ajtón túl egy üvegbe és aranyba borított, hosszú terem tárult a szemük elé. Ryker, mikor meghallotta a Nagymester szót, egy aranyozott trónon terpeszkedő öreg, csuhás alakot képzelt el bottal és földet söprő szakállal – semmiképp sem egy alacsony széket benne egy festett arcú férfivel, aki olyan fiatalnak tűnt, hogy akár az apja is lehetett volna.

– Mit hoztatok nekem? – tette össze a két kezét, mikor a menet megállt előtte. Affektálva, nyájas hangon beszélt, mégis, Ryker érezte a szavak mögött meghúzódó csöndes agressziót. Gyorsan, mielőtt a pillantásuk találkozhatott volna, elkapta a tekintetét a férfiről és a padlót kezdte bámulni.

– Egy csapat képzett harcost – lépett előre büszkén a fogvatartójuk. A fiú kis híján felröhögött kínjában. Egy csapat milyen mit? – És ezeket.

Egyik társa előrelépett, és a lábuk elé szórta az összes fegyvert, amit elkoboztak tőlük. Lila kényelmetlenül fészkelődni kezdett az íja láttán, de szerencsére csöndben maradt.

– Szóval képzett harcosok? – mérte őket végig a Nagymester. – Biztosak vagytok benne. Eléggé... Hogy is mondják? Girnyók.

Patricia megütközve pislogott párat, ám néhány pillanattal később megrázta magát, hogy túllendüljön a döbbenetén, és felemelve a fejét a férfi szemébe nézett.

– Ön ennek a helynek az uralkodója?

Ryker rémülten próbálta lecsendesíteni a lányt: az kellett még nekik, hogy ennél is jobban felhívják magukra a figyelmet! De már késő volt: a férfi szórakozottan feléjük kapta a fejét, és alaposan megnézte magának a szőke lányt.

– Uralkodó – bólintott elégedetten. – Ez tetszik.

Mikor észrevette, hogy továbbra is a válaszára várnak, halkan felnevetett, és legyezgetni kezdett a kezével.

– Persze, persze, én vagyok.

– Ez esetben közlöm önnel, hogy nagy kockázatot vállal, ha fogva tart minket! Én Wakanda hercegnéje vagyok, a trón várományosa! Ha nem enged el minket ebben a minutumban, politikai botrány lesz belőle! Sőt, háború, ezt megígérhetem!

A Nagymester egy pillanatig meglepve meredt a lányra. Ryker nem tudta, hova kéne húzódnia: minél távolabb, hogy egy esetleges lövés esetén kiessen a tűzvonalból, vagy közelebb, hogy megpróbálja megvédeni Patriciát. Mielőtt dönthetett volna, a férfi harsányan felkacagott, és összecsapva a tenyerét oldalra fordult.

– Politikai botrány! Hát ez jó! Nagyon jó! Mit szólsz ehhez, barátom? Ilyet még nem hallottunk, ugye?

– Kétségtelenül szokatlan – felelte egy bársonyos hang dallamosan. – Merész lány.

Ryker kíváncsian emelte fel a fejét. A terem oldalán egy másik férfi foglalt helyet egy Nagymesteréhez hasonló székben; zöld köpenye és fekete haja élesen elütöttek a terem díszítésétől, mégis, némaságával tökéletesen beleolvadt a környezetébe.

Az elsőre látszott, hogy nem idevalósi – ha nem azokat a zöld bőrruhákat viselte volna, Ryker akár terrainak is nézhette volna. Ránézésre magasabb volt a Nagymesternél, és bár nem csak ezért, de sokkal tiszteletet parancsolóbb is: fekete, hosszú haja, világos szemei, összeszorított ajkai és zárkózott pillantása egytől-egyig ravaszságot és gátlástalanságot sugároztak. Mellette egy arany emelvényen egy ragyogó, kék kocka pihent.

A férfi lassan rájuk emelte a pillantását – és elszabadult a pokol.

– Te nyomorult! – sikoltotta Sigra, és átbújva a fiúk keze alatt a szék felé lendült. A nyakába erősített sokkoló persze rögtön működésbe lépett, de a lány nem törődött vele: a földön rángatózva is egyre közelebb próbált kúszni az idegenhez, miközben vérben forgó szemeit le se vette róla. – Utolsó féreg! Senkiházi, gazember!

Rykert olyannyira megdöbbentette a jelenet, hogy még levegőt venni is elfelejtett. Lila és Patricia erőnek erejével odébb vonszolták a továbbra is átkozódó lányt, de Sigra lassan olyan hisztérikus állapotba került, hogy épp a szája nem habzott.

– Engedjetek el! – sikoltozta. – Megöllek, te féreg, megöllek! Eresszetek el!

– Te ismered? – fordult a ,,barátja" felé a Nagymester elhűlve. Érdekes, Ryker pontosan ugyanezt akarta kérdezni Sigrától, ezzel a hangsúllyal.

– Soha életemben nem láttam ezt a lányt – rázta a fejét ideges mosollyal a férfi.

– Hazudik! – kapálózott Sigra. – Hazudik! Megbízhatatlan, hazug, galád, senkiházi-

– Vigyétek őket innen – intett a Nagymester légiesen. Az őrök barátságtalanul oldalba bökték a sereghajtó Skendart, úgyhogy mit volt mit tenni, a csapat darabosan elindult egy mellékajtó felé. Ryker odalépett a lassan berekedő lányhoz, hogy mozgásra bírja, de nem volt egyszerű dolga: Sigra konokul vissza akart fordulni, pedig a fiú a saját bőrén is érezte az áram hullámait.

A lány még akkor is erősen rugdosódott, mikor beszálltak egy másik liftbe, ami ezúttal lefelé indult. Alig pár percnyi út után egy sötét folyosóra érkeztek, ahonnan egyetlen ajtó nyílt – az egyik őr kinyitotta, egy másik pedig sorban betaszította őket. Amint a belső, villódzó gázlámpa felgyulladt, és a zár ráfordult a reteszre, Sigra leroskadt a földre és keservesen sírni kezdett.

Az egész csapat döbbenten bámulta a jelenetet. Skendar kibújt közülük, és lekuporodva a mellkasára vonta a remegő lányt, de a pillantása elárulta, hogy ő se tud mit kezdeni a helyzettel.

Ryker jobbára körbefordult a cellában. Szűk, penészes falú teremben voltak, amelyet egyetlen lámpa világított be inkább kevesebb, mint több sikerrel. A falak és a padló is betonból készültek, mégsem volt bent hideg, amiért a fiú a sarokba épített szellőzőt dicsérte.

Sigra továbbra is úgy zokogott, mintha egyenesen a szívét tépték volna ki. Néhol elengedte, másszor megmarkolta Skendar kabátját, de egyébként nem fordította el a fejét a fiú nyakából. Lilán látszott, hogy örömmel felgyorsítaná a történéseket, de a fiúk lepisszegték, és Ryker is elkezdte simogatni a vállát.

– Hát ez remek – rúgott bele dühödten az ajtóba Patricia. – Ahelyett, hogy a szabadulásunkon dolgoznánk, itt pátyolgatunk valakit, akit nem is ismerünk! Térjetek már észhez!

– Nem, te térj észhez! – dörrent rá Skendar. – Sigra már velünk van.

– Te se vagy régóta velünk! – kiabált a hercegné magából kikelve. – Ha nem kellett volna megkeresnünk, mert ez a nagyeszű azt tanácsolta, most otthon lennénk szabadon, nem egy koszos, büdös cellában dekkolnánk a világűrben! Bár ne ismertem volna meg egyikőtöket sem!

– A legutolsóval nem értek egyet, de egyébként igaza van – bólogatott karba font kézzel Lila. Ryker hitetlenkedve kapta fel a fejét, és felállt a fal mellől.

– Úgy, szóval most már vele vagy?! – Amint az első szót kimondta, érezte, hogy hullámokban önti el a harag. Torkig volt az egész helyzettel: egyetlen szó nélkül elviselte mindkét lány összes nyűgjét, még azt is, hogy rajta és a barátján köszörülték a nyelvüket, de az, hogy most mindent a nyakába varrtak, már több volt a soknál! – Már nem tartod egy olcsó kurvának?!

– Úgy, szóval annak tartottál?!

– Nem mintha örülnél, hogy most a te pártodat fogom!

– Tényleg nincs fontosabb dolgunk annál, hogy ki kit tart kurvának? – szállt be Skendar is. Hamarosan az egész cella üvöltő hangok és hadonászó kezek orkánjává változott; mindenki most kiabálta világgá az összes felgyülemlett haragját és panaszát; a válogatott sértések úgy pattogtak le a falakról, akár a puskagolyó. Ryker nem értette, hogy került ide, de már esélye sem volt kiszállni; mindenki támadt mindenkit, hamarosan már azt se tudták, miért.

A fejhasogató üvöltésben először meg se hallották, mikor Sigra halkan megszólalt – egyedül akkor jutott eszükbe, hogy a lány is velük van, mikor középre sétálva eltolta egymástól Skendart és Lilát.

– Fejezzétek be – ismételte szelíden. – Nem ér ez meg ennyit. Sajnálom.

– Mit sajnálsz? – fordult felé Skendar kipirult arccal.

– Ez az egész miattam történik.

– Ugyan, ne vedd magadra! Ezt egyikünk se így tervezte, ne foglalkozz azzal, amit haragjukban mondanak...

Sigra vett egy mély levegőt, és karba font kézzel a falnak támaszkodott.

– Nem arról beszélek. Én tudom, hogy ez miattam történik.

Mielőtt bármelyikük megszólalhatott volna, a lány teste finoman fényleni kezdett; majd, mintha csak egy darab szövet hullott volna alá, az aranyló fény süllyedni kezdett, mögüle pedig sötét fürtök, jádezöld tekintet és magas, szikár alkat kerültek elő. Mire a ragyogás kialudt, Sigra helyén egy vékony, fekete hajú, hosszú arcú, végtelenül szomorú lány állt.

Egy lány, aki pontosan úgy nézett ki, mint a férfi az előtérben.

– Azt a kettéba... – suttogta Lila, ám az ámulattól szerencsére nem jutott a végére.

– Nem akarok indiszkrét lenni – lépett előre Ryker. – De a pasas, aki miatt annyira kibuktál... Ő a te...

– Az apám. Igen. – Sigra hosszú ujjai olyan mélyen vájtak a bőrébe, hogy félő volt, átdöfik a karját. – A neve Loki. A csínytevés istene, és... – reszketeg lélegzetet vett, majd lassan, szinte félve Skendarra nézett. – Az apád testvére.

Egy pillanatig mindenkit csöndben várta, hogy az információ elvándoroljon a tudatáig – majd egyszerre támadtak szegény lányra.

– A csínytevés istene? – meresztette a szemét Lila. – Te félisten vagy?!

– Ha ő Skendar apjának a testvére, akkor ti unokatestvérek vagytok, nem? – számolta Patricia.

– Szóval ezért mondtad, hogy nem vagy terrai és asgardi, mert mindkettő vagy!

Sigra lesütött szemmel, vöröslő arccal bólogatott, de a pillantását le se vette Skendarról. A fiú gyanús csöndbe süppedve dobolt a lábával a sarokban; ha nem rágcsálta volna a száját, azt lehetett volna hinni, nem is hallotta az egész beszélgetést.

– Meghalt – suttogta végül. – Loki meghalt. Apám egész életében gyászolta. Hogy lehet... Ő is... De ha te az ő... Akkor ő már nagyon régen... Mi?!

– 2012. New York. – Sigra lassan előrelépett, és óvatosan megérintette a fiú karját. – A hivatalos verzió az, hogy elfogták és Asgardba vitték, de ez nem igaz. Amikor a Bosszúállók a Köveket keresték '23-ban, visszamentek oda, de a küldetés félresikerült. Loki megszökött és magával vitte a Tesseractot is.

– Gyors keresztkérdés: mi az a Tesseract? – szólt közbe Lila.

– Egyesek úgy hívják, hogy a Tér köve. Egy nagyon erős, mágikus elem, egyike-

– A hat Végtelen kőnek – túrt a hajába Ryker, és hogy valamivel levezesse a feszültségét, körbe-körbe járkált a teremben. – Őrület! Egy légtérben vagyunk egy Végtelen kővel!

Abszurd módon az jutott eszébe, Tristan elájulna örömében, ha ezt meghallaná.

Apropó, Tristan. Valahogy haza kéne menniük.

– Ha ő az apád, akkor csak segít nekünk, nem? – fordult reménykedve Sigrához. A lány azonban lehorgasztotta a fejét, és szomorúan elmosolyodott.

– Kétlem, mert... Szóval, mert nem tudja, hogy a lánya vagyok. Bár talán sejti. Az anyám egy terrai nő volt, akivel egyetlen éjszakát töltött együtt. Megígérte neki, hogy majd visszatér hozzá és elveszi, de persze ebből semmit nem gondolt komolyan. Meglépett, anya meg ottmaradt terhesen. Amikor rájött, hogy Loki átverte, öngyilkos lett.

Skendar átkarolta a lány vállát – látszott, hogy a gesztus sokat segített, mert Sigra visszanyelte a könnyeit, és élesen beszívva a levegőt folytatta:

– Kamaszkoromban kezdtem felfedezni, hogy értek... Ehhez-ahhoz. Sose volt egynél több barátom, mert valahogy minden csoport, aminek a része lettem, hamar szétment. Akkor még szimplán azt hittem, hogy rossz ember vagyok, és fel se merült bennem, hogy akaratomon kívül keltek káoszt és haragot mindenhol, ahol járok. Aztán történt pár meredekebb dolog is. Kipróbáltam egy boszorkányrituálét, és a tanár, aki ellen használni akartam, kórházba került. A külsőm úgy változott, ahogy akartam. Amikor összevesztem az egyik osztálytársammal, dühömben megragadtam a kezét, és véletlenül annyira lefagyasztottam, hogy amputálni kellett.

Lila és Patricia gyors pillantást váltottak, és egyszerre távolabb léptek a lánytól. Az erre csak keserűen mosolygott, és folytatta a mesét.

– Ekkor már éreztem, hogy valami nagyon nem oké. Felkerestem egy tudóst, akiről tudtam, hogy foglalkozik ilyen anomáliákkal... Erik Selvig, lehet, hogy ismered – pillantott Skendarra. A fiú csak a fejét rázta. – Amint meglátott, már tudta, ki vagyok... És mindent elmondott apámról. Arról, hogy ő mit tudott, és mit tudhatok én. Onnantól pedig csak és kizárólag ennek éltem. Mágiát és kétkezi harcot tanultam, mindkettőt magamtól. Megtanultam elrejteni a valódi származásom. Mivel se az embereknek, se az asgardiaknak nem kellettem volna, csak sodródtam a világok között, mint valami űrszemét... Amíg össze nem akadtam veletek.

– Megható. – A csapatot olyannyira lekötötték Sigra szavai, hogy észre se vették, valaki belopózott az ajtón a hátuk mögé. Illetve nem is belopózott; úgy tűnt, egyszerűen átlebegett a falon. – De ez még mindig nem magyarázza, miért akartad átharapni a torkomat a fogadócsarnokban.

Ryker olyan sebesen perdült meg a tengelye körül, hogy csaknem elvesztette az egyensúlyát. Sigra apja – hogy is hívták? Loki? – a fal előtt állt karba font kézzel; alakját ugyanaz az aranyos derengés ölelte körbe, ami a lány átváltozását is kísérte.

– Nem is tudom. – Sigra felkapott egy követ a lába mellől, és teljes erőből a férfihez vágta. Az úgy repült át rajta, mintha ott se lett volna. – Talán mert öngyilkosságba kergetted az anyámat? Vagy azért, mert soha még csak felém se néztél? Ja, nem! Tudom már! Mert egy hazug, kegyetlen, gátlástalan gyilkos vagy, aki miatt nem kellek senkinek!

A lány minden egyes vádját újabb kövek kísérték. A csapat többi tagja a cella oldalához húzódva figyelte a közjátékot.

– Ha vigasztal a tudat, soha nem tudtam, hogy anyád teherbe esett – vont vállat Loki. Nem úgy tűnt, hogy a kivetülését nagyon zavarnák a rajta keresztülzáporozó kavicsok. – De egyébként sem érdekelt volna különösebben. Akármelyik midgardi szeretője lehet az apád.

– Öreg, néztél te már tükörbe? – kérdezte Lila megütközve. – Mert ha nem, akkor tessék, ott van egy – mutatott a minden ízében remegő Sigrára.

– Akármelyik midgardi szeretője, mi? – ismételte a lány vérfagyasztó higgadtsággal – majd mielőtt bárki utána vethette volna magát, előrelendült, és a kezét ugyanazzá az áttetsző anyaggá téve megragadta Loki torkát, és a falnak penderítette. Érintése nyomán a férfi nyaka ezüstszínűbe fordult, ami lassan az egész testén elkezdett terjedni. – És melyik midgardi képes erre? Melyik midgardi képes tereken átnyúlva kitörni a nyakad?! Halljam!

Lila és Skendar erőnek erejével hátrébb cibálták az őrjöngő lányt. Loki lassú, darabos mozdulatokkal ellökte magát a faltól, és a torkát markolászva új érzelem csillant fel a szemében: tisztelet. Nem is... rettenet.

– Hol tanultad ezt? – kérdezte halkan. Amióta a lánya nem ért a torkához, a bőre újra az eddigi aranyos-áttetsző színben vibrált.

– Magamtól. Könyvekből.

– Lehetetlen.

– Tán ott voltál, hogy megtaníts rá?

Loki behunyta a szemét, és az orrán lassan beszívta a levegőt. Látszott, hogy ez beszélgetés nagyon nem úgy végződött, ahogy ő elképzelte.

És nem is úgy, ahogy Ryker képzelte. Soha nem látott még senkit ennyire haragosnak; hisztérikusságáról megfeledkezve Sigra úgy állt az apja előtt, mintha egy vajazókéssel is képes volna lefejezni. A kezét ökölbe szorította, a szemei dühödten villogtak; haragvó isten. Ez volt az egyetlen jelző, ami a fiú eszébe jutott.

– Talán még kárpótolhatja – lépett előre Patricia felszegett fejjel. Mindnyájan értetlenül fordultak felé, de a lány kihúzta magát, és pillantását egyenesen Lokiéba fúrva tovább beszélt. – Segítsen nekünk megszökni innen, és mindent jóvá tehet.

Loki örömtelenül felnevetett, és karba font kézzel a hercegné felé fordult.

– Miért akarnék bármit is jóvá tenni? Nincs mit bizonyítanom.

– Nem akar segíteni a saját lányának?!

A férfi gonoszkodó pillantást vetett a csapatra, majd lassan elmosolyodva hátralépett.

– A lányom szemlátomást nem kér a segítségemből. – És ezzel beleolvadt a falba. Az asgardiak dühödten vágtak egy követ ahhoz a helyhez, ahol egy másodperce még Loki állt, ám mindannyian tudták, hogy ezzel nem mentek semmire.

Ha meg akartak szökni, azt immáron maguknak kellett megoldaniuk.