Assemble - Bosszúvárók 1.

Se múlt, se jövő

Tristan körül megfagyott az idő. A szíve egy utolsó rándulást követően úgy tűnt, végleg megállt, a légzése szakadozni kezdett; szinte kívülről látta magát, ahogy könnyáztatta arccal hever a porban, kétségbeesetten markolászva a levegőt ott, ahol Ginnynek kellett volna lennie. Fájdalmas üvöltés hangja szűrődött a fülébe, mintha egy vízfüggöny túloldalán állna – csak akkor ébredt rá, hogy ez a kiáltás az ő mellkasából szakadt fel, mikor kifogyva a levegőből félrenyelt egy adag port, és fuldokolva vért köhögött a porba.

Ginny meghalt.

Ez az egy jutott el a tudatáig. Ginny, az ő excentrikus zsenije nincs többé.

A mellkasa elviselhetetlenül feszített. Mozdulatlanul hevert, várta, hogy ez az elsöprő érzés végezzen vele, de akármennyit imádkozott is, érezte, hogy még mindig életben van. Az egész teste tompán, fájón lüktetett.

Nappali világosság szűrődött be csukott szemhéjai mögül. A föld morajlani kezdett a tenyerei alatt, a levegő egy pillanat alatt fölforrósodott – aztán már nem maradt semmi, csak a zúgás, ami mintha az egész világot elnyelte volna. Tristannek levegőt venni sem maradt ideje: a detonáció felkapta a földről, mint egy száraz levelet, és méterekkel odébb hajította. Megpróbált kapaszkodót találni valamiben, de mire kinyújthatta volna a kezét, már puffanva földet is ért; párat gurult a felforrósodott talajon, majd egy fa törzsének ütközve megállt. A tüdejéből kiszorult a levegő, ám mikor köhögni akart, a forróság végigperzselte a torkát.

Hunyorogva kinyitotta a szemét, tekintetével a palotát keresve – a látvány azonban szinte mellkason vágta.

– Ne – hördült fel. – Ne, ne...

A palota lángokban állt. A felső szintek, az is, amelyen a labor volt, teljesen megsemmisültek, a helyükön csupasz gerendák és törmelékhalmok nyújtóztak az ég felé. Körülötte a tűz süvöltve harapott bele a fűcsomókba, a falakon a drapériákba: hamarosan az egész épület narancssárgába öltözött, és recsegve-ropogva tervezte megadni magát a végzetének. A levegő egy pillanat alatt átforrósodott, Tristannek már lélegeznie is nehezére esett.

– Wanda – köhögte. – Vízió!

Útközben többször is elesett, de nem mert megállni. Hamarosan a többi épületszárny is összeomlott, és Tristan hirtelen hálás volt a tűznek, amiért elnyelni a palotaőrök halálsikolyait.

A ruhája a hátára tapadt, a levegőben megült a pára. Szédelegni kezdett.

Már közel járt a lángokban álló palotához, mikor elbotlott egy holttestben, és – csodák csodájára – újra a földön találta magát. Mikor körmeit a porba vájva megpróbált talpra kecmeregni, ujjai valami keménybe ütköztek: mikor odapillantott, látta, hogy egy páncél fekete, mechanikus darabkája.

Ginny páncéljáé.

Felemelte a fejét, de a lány holttestét sehol sem látta. A gyíkemberek elvitték a páncéllal együtt.

Ha azt hitte, a lány halálának puszta tényénél semmi nem fog jobban fájni, tévedett. Az, hogy egy elszenesedett kis fémdarabon kívül semmije nem maradt belőle, semmi, amit eltemethetne, olyan erővel ütötte arcul, hogy egészen hátrahőkölt. Hideg könnyek peregtek az arcán, ahogy a markába zárta az aprócska emléket – pontosan tudta, ez is már csak ideig-óráig fogja Ginnyre emlékeztetni. Egy darabig ide-oda toszogatja majd a szobájában, aztán elrakja egy ,,biztos helyre", végül pedig teljesen elfelejti, ahogy a lány arcát, hangját, hajának illatát is... Mindent.

A karjára bukott a feje, és hangosan, fuldokolva zokogni kezdett. Képtelen volt elviselni a vállára szakadó terheket: a labor lebombázása, Ginny halála... Ez már túl sok volt. Nem bírta, és nem is akarta elképzelni, mi jön még ezután.