Assemble - Bosszúvárók 1.

A sebesült

A könyvtár reluxái szinte teljesen le voltak húzva. Tristan egyedül annyi fényt engedett be a helyiségbe, amennyi a redőny lemezei közt beszűrődött. A csapat jószerével be se tudott lépni a helyiségbe, mert a mágus minden bútort a falhoz tologatott, hogy szabaddá téve a szoba közepét egy fehér kört pingálhasson a padlóra. Belépve Ginny orrát a füstölők fűszeres illatán túl tömény füstszag is megcsapta, amit a kör szélére állított gyertyák eregettek magukból.

– Fúj – köhögte Patricia, mikor a lány nyomában belépett a szobába. – Remélem, nem tart sokáig, mert már most se kapok levegőt.

– Mire kellett ez a sok gyertya? – kockáztatta meg a kérdést Sam'el is.

– Megtisztítani a levegőt minden kártékony energiától és entitástól – felelte Tristan reszelős hangon. Ő előbb ért ide, mint a csapat többi tagja, így a torkát már rég kiszárította a füst. – Nem engedhetem, hogy bármi a rezgések útjába álljon.

– Rezgések, kártékony entitások... – mormolta Ryker az orra alatt. – Már várom, hogy mikor ránt elő valaki egy ouija-táblát.

Ginny horkantva felnevetett, amivel sikerült kivívnia Tristan rosszalló pillantását. A fiúval tegnap este óta nem beszéltek, mondván: fel kell készülnie a rituáléra, de ez kivételesen neki is jól jött, mert legalább nyugalomban tudta befejezni a páncélja terveit. Már csak be kell hívnia az apját, hogy láttamozza le őket. 

Az egész csapat beljebb óvakodott a helyiségbe és próbáltak maguknak helyet találni a kör külső oldalán. Tristan is ott várakozott, de miután megbizonyosodhatott róla, hogy a sereghajtóként érkező Vita becsukta maga után az ajtót, felsóhajtott és belépett a könyv mellé a körbe.

– Nagyon fontos – fogott bele a térdeire csapva. Ugyanazt a kék köntöst viselte, amit a csatában. – Ez az igézés nagyon komoly koncentrációt igényel, ha kiesem a ritmusból, az az életembe kerülhet, úgyhogy kérek mindenkit, a tüsszögést és köhögést fojtsa magába. Ha azt látjátok, hogy furcsán viselkednék, mint egy megszállott, az normális.

– Hát az biztos – szűrte a fogai között Ginny. Lila komolyan véve a mágus korábbi szavait a tenyerébe rejtette a nevetését.

– Csak akkor hívjatok mentőt, ha az ige elmondása után percekig nem térnék magamhoz, egy rövid ájulás még belefér. És az isten szerelmére, nagyon kérlek titeket, akármi történjék is, csak akkor lépjetek be a körbe, ha a végére értem az igének! Ha elájulnék, mielőtt befejezhetném, hagyjatok itt és hívjátok apámat! Világos?

Egyikük sem mert megszólalni. Tegnap este, miután átnézték a könyvet, és valóban megtalálták benne a halál kapujának zárigéjét, megpróbálták meggyőzni a mágust, hogy engedje át a varázslat elvégzését Doctor Strange-nek, azonban hamar be kellett látniuk, hogy hiába bír a doktor nagyobb tapasztalattal, kettejük közül Tristan ért jobban a pogány varázsláshoz, márpedig ez az ige ízig-vérig pogány volt. Doctor Strange asztrálmágiája nem sokat érne e helyzetben.

Tristan kinyitotta a könyvet, az összepöndörödött, megszáradt lapok levelekként zizegtek a halotti csöndben. Ginny még a lélegzetét is visszafojtotta. Minden hitét Tristanbe vetette, úgy érezte, ha a fiúnak most nem sikerül bezárnia a kaput, senkinek soha nem fog. Egy idő múlva már azt is elfelejtette, hogy a szíve egyáltalán dobog, csak a mágus ajkaira koncentrált, amik finoman össze-összeérve formálták a hátborzongató, ide-oda libbenő, egymásba hurkolódó szavakat. A gondolatait teljesen maga alá temette a varázsige, érezte, ahogy lassan izzadni kezd a tenyere. Úgy érezte, az elméje tökéletesen ellazult, egybeolvadt az ősi erőkkel, amelyek belengték a szobát, mégis, a szíve kalapált, a gyomra sebesen liftezett, mintha le-és felszállna egy repülővel. El akart menekülni ebből a fojtogató miliőből, de meg sem mert mozdulni, annyira félt, hogy megzavarja Tristant.