Assemble - Bosszúvárók 1.

A győzelem ára

A fényár egy pillanatig elvakította Rykert. Utolsó tiszta gondolatával magához rántotta az oldalán álló asgardiakat és hátat fordított a jégkupolának pont abban a pillanatban, mikor az darabokra robbanva az egész mezőt beteregette a szilánkjaival. Ryker érezte a karjába és lábába fúródó éles kristályokat, de nem volt az az isten, amiért megfordult volna.

Pusztító erőhullám söpört végig a szigeten: meghajította a fákat, felkorbácsolta a tenger vizét, felkapta őket a talajról, és pár méterrel odébb lehajította. Ryker tüdejéből egy pillanatra kiszorult a levegő, de ez nem gátolta meg abban, hogy az alkarjára támaszkodva ülő helyzetbe tornázza magát.

– Sigra! – köhögte. – Skendar!

Valaki a jobbján kásás hangon felhördült.

– Jól vagyok – nyögte Sigra. Ryker halkan felsóhajtott, és elmormogott egy gyors hálaimát az égnek.

Fülsiketítő volt a csönd – a fiúnak még az is megfordult a fejében, hogy egyszerűen megsüketült, hiszen még annyi zaj sem hallatszott, amennyihez a mindennapjaiban hozzászokott. Sem egy kósza szellő, sem egy elfojtott kiáltás, sem madarak, sem a tenger hullámai. Minden néma volt és mozdulatlan, mintha meghalt volna a világ.

Lassan hátrafordult, és remegő térdekkel feltápászkodott. A szeme sarkából látta, hogy Sigra és Skendar ugyanígy tettek. Körbejártatta a tekintetét a mezőn, a szíve pedig mintha a gyomrába süllyedt volna, mikor rádöbbent, hogy körülöttük nincs senki. Az űrlények, Hela serege... Mind eltűntek. Köddé váltak, hamvaikat pedig szétfújta a szél.

Percek óta először zaj ütötte meg a fülét: törmelékek súrlódása, ahogy Vita feléjük bucskázott a páncél-és fegyverdarabokon át. A szőke lány megkönnyebbülten elmosolyodott, mikor megpillantotta a hármast, de a szemében ott csillogott a törődöttség, ami lassan kezdett erőt venni rajtuk.

– Sikerült nekik? – kérdezte. – Megsemmisítették a Köveket?

A négyes egy emberként fordult hátra, arra, amerre az egykori jégkupolát sejtették. Időközben köréjük gyűltek a saját seregük tagjai, mindannyian ugyanarról suttogtak, mint a lány. Sikerült? Győztünk? Egyedül Wanda Maximoff tette fel a megfelelő kérdést:

– Hol van Hela?

Mintha csak a nő kérdésére akarnak felelni, a szellő hirtelen feltámadt, egy adag finom szemcséjű fekete port söpörve a csapat szemébe. Sigra lassan, dermedten az arcához érintette a kezét, és két ujja közép csippentve egy adag pernyét hagyta, hogy a szél átsöpörjön az ujjai között.

– Itt – felelte komoran.

A tisztásra még az előbbinél is döbbentebb némaság ereszkedett. Senki nem mert megmozdulni, féltek, hogy ha megtörnék a csöndet, az egész szertefoszlana, mint egy álom, és újra ott találnák magukat a csata sűrűjében. Ryker még mosolyogni sem tudott, annyira remegett. Nyertek. Hela halott. Nyertek... Nyertek!

De vajon milyen áron?

A fiú mellkasa mintha elzsibbadt volna. Ez a gondolat már az első pillanattól ott motoszkált az agya leghátsó zugaiban, de eddig nem jutott el a tudatáig – most viszont hirtelen semmi másra nem tudott gondolni. Megperdült a tengelye körül, és szaporán zakatoló szívvel kutatni kezdte a láthatárt, kereste a csapattársait... Amikor pedig megtalálta őket, mintha az egész világot kiszippantották volna a talpa alól.

A földön feküdtek. Mind az öten, az élet leghalványabb jele nélkül.

Előre botorkált egy lépést, majd még egyet. A barátai nem mozdultak, a Kövek pár szikrázás után végleg kihunytak a kezükre olvadt tartókban. Magán kívül a nevüket kiáltotta, de egyikük sem felelt. A sötétben még azt sem tudta kivenni, melyik élettelen test kihez tartozik, így páncélokon-fegyvereken átbucskázva még közelebb vánszorgott hozzájuk.